A reggeli benne volt a szállásban, hát helyben ehettünk. Rossz idő miatt persze nem a teraszon, ahogy azt a hotel honlapján beharangozták, hanem lent a földszinti kis étkezőben, ami szintén kisebb, mint azt a nagyvonalú honlap alapján gondoltam volna. Ráadásul csak kint, a külvilágtól folpackkal elválasztott teraszon kaptunk már helyet és hideg volt. Jól bekajáltunk, az volt a terv, hogy ebédre csak valami könnyűt eszünk, majd inkább vacsizunk.
Mikor felkeltem, még a nap is sütött, ez mégiscsak reménnyel töltött el az előző esti előrejelzések ellenére. Mire azonban elindultunk, már beborult. Kilenc előtt ugyan már az Eiffel torony tövében voltunk, de szörnyen fújt a szél, s kimondottan hideg volt. Még az eső is csepergett. Körbefényképeztünk, s a hideg miatt úgy döntöttünk, nem fagyoskodunk ott a 1/2 10-es nyitásig. Elindultunk hát a marsmezőn (Champ-de-Mars). Itt-ott turisták állítottak meg, hogy fényképezgessük le őket a barátnőjükkel, feleségükkel és a toronnyal. Az embernek gondolom nagyobb bizalma van olyannal szemben, aki maga is kamerát cipel, és feltételezik, hogy nem fog elszaladni az övével. Meg aztán egyikünk se az a kimondottan szaladós fajta. Minket még az összes hazug sántakutyánál is előbb érnének utol. Ezért idegesített annyira az a rengeteg kocogó, biztos. Mert én nem.
A mező végin megnéztük az új béke emlékművet, kikeresve rajta persze a magyar feliratot is. Megkerültük az Ecole Militaire-t és elmentünk az Invalidusokhoz. Eddigre már elállt az eső, hát bementünk a Rodin múzeumba és körbejártuk a kertet. Épp elértünk a Gondolkodóhoz, amikor megint rázendített, hát berohantunk a házba is. Itt megint Angyalkának volt kalandja, egy amerikai nőnek kellett elmagyaráznia, kicsoda az a Dante.
Rodin után elindultunk a Musee d’Orsay felé, útközben láttam ötletet arra, mire lehet felhasználni a tekintélyes parafadugó gyűjteményünket. Na meg folyattuk a nyálunkat megint a különböző kirakatokon. Azt meg kell hagyni, hogy a tálalás nagyon megy a franciáknak. A múzeumot csak kívülről néztük meg, mert úgy döntöttünk, hogy két nap épp csak arra elég, hogy körbeloholjuk a nevezetességeket, ahhoz, hogy órákat töltsünk el itt vagy ott ennél több időre lenne szükség. Egyébként meg már befelé is sorba kellett állni, sőt az üvegfalú bejáratnak hála az is kiderült, hogy ha be is értél az ajtón, az még semmi, mert ott újból ácsoroghattál a sorodra várva, mire átvizsgáltak a biztonságiak, még fémdetektoros kapukon is át kellett gyalogolni.
Átmentünk hát a Pont Royale-on a Louvrehoz. Fényképezgetés. Jamaikaiaktól vettünk képeslapot, ott árulták a 2 euróért 18 darabos leporellót. Eleinte még azt terveztem, hogy bemegyek a Louvre-ba, de Angyalka nem akart, s mivel az idő is éppen jóra fordult, hát sétálgattunk tovább. Keresztül a Tuileries parkon, ahol megint volt jó pár kocogó, meg a kacsa.
Ekkor már volt vagy egy óra is, hát úgy gondoltuk, valami kaja után nézünk, de környéken nem volt semmi olyan, ami igazán megfelelt volna, ezért aztán az Operánál felszálltunk a metróra, mentünk valamerre két megállót aztán egy kis Brasserie-ben ebédeltünk. Családi vállalkozásnak nézett ki, és még angolul se nagyon beszéltek. Salátát meg szendvicset ettem, Angyalka meg steaket sült krumplival, mint tipikus francia kaját, ami még csak könnyű se volt.
Ebédközben végiglapozgattuk az útikönyveket, konzultáltunk a térképekkel és úgy döntöttünk, hogy irány a Montmartre. Persze mire odajutottunk, hogy megtaláltuk a Sacre Coeurhöz felvezető lépcsőt, megint zuhogni kezdett az eső, meg a jég, így aztán betértünk valami műszaki áruházba, hogy megvárjuk a csillapodást. Ez megtörtént. Felmásztunk a lépcsőkön. Gyorsan, kettesével szedtem őket, elvégre itthon is mindig úgy megyek fel a harmadikra, de azért ott rendes szívdobogással álltam meg a bejárat előtt. Úgy gondoltuk, hogy lefelé bóklászunk egy kicsit, majd megkeressük a Moulin Rouge-t. A változatosság kedvéért megint esett persze. Úgyhogy ácsorogtunk kapualjakban, bementünk ABC-be, kirakatokat bámultunk. Mindezt főleg azért, mert én alapból otthon (értsd Budapesten) hagytam az ernyőmet és az égszakadással szemben a széldzsekim tartása is véges, Angyalka ernyőjét pedig már az előző esti szél kifordította.
Azt hittem, hogy a Moulin Rouge valami elhagyott utcácskában van, nem túl feltűnő helyen. Persze tévedtem.
Vissza a szállodához, ahol amíg Angyalka lepakolta amiket a boltban vásárolt én még körbesétáltam kicsit egyedül a környéken, mert az már kellett, hogy magam legyek.
Kis pihenő után elmentünk a Place de la Concordera, majd innen megint a Champs Elysees felé vettük az irányt. A Palais Royal-t éppen felújítják, teljesen kicserélik az üvegtetejét, s minderre 3 évet szántak. Ki is van írva, hogy a felújítás 2002-2005 között zajlik. S nem ez az egyetlen épület, amit éppen felállványoztak, s ennyi időt adtak a munkákra. Bezzeg nálunk ugye a felújítási projektek… A Champs Elysees elején 50 kép volt kitéve, a frissen uniós tagokká lett országokról, fővárosaikról. Magyarország nevében a budapesti a gyógyfürdőkről szóltak a képek. Igaz, hogy a hévízi tóról készült felvétel fölé is a fővárosunk volt felvésve.
Mindezek után visszatértünk a környékünkre, s ott vacsoráztunk egy étteremben. Én nagy bátran a napi ajánlatot kértem. Az előételnél még az étlapról felismertem, hogy az valami lazac lesz (ugyanis az állandó menük le voltak fordítva a nap specialitása azonban nem). Lazachabot kaptam, meg valami marhát savanyú mártásban, tésztával.