Tegnap este moziba mentünk a
16 utcára
a MOM parkba. Előtte kaptam gyönyörű ezüstfülbevalót, a film korrekt volt, rég láttam ilyen jól felépített, összerakott és jó színészeket felsorakoztató szórakoztató művet, hazafelé pedig szinte semmit se kellett várni a csatlakozásokra. Aztán a 9-es buszon 22.15-kor megéreztem a Babszemet. Azóta megdumáltuk, hogy tipikusan a mi gyerekünk, mert azóta se nagyon strapálja magát. Tegnap este jelentkezett úgy, hogy ne érezzem rosszul magam ennek hiányában, azóta pedig visszavonult, nyugiban van. Nem egy ideges títpus A párom szerint persze rosszul menedzseltem le a dolgot, amikor továbbadtam a családnak:
–

Ember: ilyenkor minden barátnőt azonnal fölcsörög, hosszan mesél, esetleg sírtál is… tudod 🙂

Lobo: de csak vigyorogtam:)

Ember: nem baj, a sírtál jobban hangzik. tudod, életed nagy pillanata, hónapok óta vártál erre, és a megkönyebbülés és boldogság hullám miatt az érzelemid túláradtak, és csak folytak az örömkönnyeid…

Ember: bla bla bla 🙂