Kontroll

Meg kellett állapítanom ma, „csak ne lenne ilyen okos ez a gyerek”. Már tegnap óta készítettem fel arra, hogy ma megyünk, megmutatjuk a doktor bácsinak a lábát, aki megnézi, majd hazajöhetünk. Erre ő mindig felemelte a jobb lábát, meg rámutatott ahol a gipsz volt. Szóval úgy gondoltam, érti mi vár rá. Anyu szerint nem is kellett volna elmennünk a kontrollra, de azért mégis biztosabb, ha ránéz egy szakember, bár én úgy látom, működik minden rendesen (erről a kilométerek is tanúskodnak, amiket legyalogolok Babszem mellett). Ennek ellenére mikor megálltunk a kórháztól 300 méterre (árnyék, volt hely, nem kell parkolásért fizetni, eddig is ott találtunk mindig helyet, nem is fárasztottam magamat azzal, hogy előrébb keressek valamit), már a kocsiból sem akart kiszállni. Aztán meg azt mutogatta sírva, hogy az ellenkező irányba menjünk, ne a kórház felé. Úgyhogy bár eredetileg azt gondoltam, majd elsétálunk a rendelőig, mégis elő kellett venni a babakocsit, hogy a „beteget” eljuttassuk a szakemberhez. A váróteremben is eleinte sírt, nem volt semmi se a kedvére, se a könyvei, se a játékai, se a mászkálás, se az éneklés. Aztán, bár eleinte még fel-felzokogott, amikor valaki fehér köpenyest látott kijönni a traumatológiáról, kb  20 perc után megnyugodott. Érdekes mód a tetovált, szakállas-hosszúhajú srácra, aki a lábát gipszelte majd vette róla azt le, csak mutogatott a gyermek,  jelezve, hogy őt felismerte, mikor átmasírozott a várótermen, és nem bőgött mellé. Később Babszem is mászkálni kezdett, érdekelte néha a többi ember, de főleg a kijáratnál kötött ki, s az üvegen át nézegette a kinti világot és mutogatott oda, meg a babakocsijára, hogy menjünk már.
Aztán ez a viszonylagos jókedve elszállt, amint mondták a nevét és behívtak a vizsgálóba. Holott közel 1 órás várakozás után mindössze ha 2 percet voltunk ott. A doki kérte, hogy menjen kicsit, megkérdezte, akkor most melyik lába is volt eltörve? Majd megnézte és megtapogatta a jobb lábszárat, én aláírtam a papírokat és kész is voltunk: Babszem lába meggyógyult.
Szóval tartoztunk az Ördögnek ezzel az úttal, de megnyugtató azért, hogy tudom: minden OK.