Ma reggel a bölcsődében a gondozónő megkérdezte, nem tudnám-e megoldani, hogy jövő kedden nem viszem be Babszemet. Először azt hittem, azért kéri, mert nem lesz ott, annak idején emlegette, hogy őszi szünetkor biztos vesz ki szabit, hogy a fiával, aki most kezdte a sulit otthon maradjon. Át is futott rajtam, hogy nem is nagy gond, mert anyuék itt lesznek a környéken, hisz csütörtök éjjel érkeznek a húgomék Stockholmból 5 napra, s nem mennek haza Csácsba, csak itt maradnak Pest/Délegyháza vonzáskörzetében. De aztán folytatta, hogy akkor éppen megfigyelés lesz és nem akar belebonyolódni abba, hogy miért és hogyan eszik a kisfiam.
Ez eléggé mellbevágott. Mert nem értem, hogy lenne ez az ő gondja, hisz egyértelműen nem tehet arról, még mindig nem hajlandó Babszem úgy enni ahogy az ő korában elvárható lenne. Úgy kezelik az én drága okos, szép gyerekemet, mintha fogyatékos lenne. Mindössze azért, mert egy apróságban nem olyan mint az átlag. Kicsit megzuhantam, kell-e ennél több az amúgy is fennálló lelkiismeretfurdalás mellé, ami megvan, mert valahol érzem, hogy én rontottam el valamit és azért nem harapdál a csemete. Holott a gondozónők kívánságára, akik szerint lehet, valami anatómiai oka van a nem rágásnak, nagy darabok le nem nyelésének, beszéltem a doktor néninkkel is, aki azt mondta, hogy ki fogja nőni ezt Babszem, volt már ilyennel dolga, de ha mégse, később ha már fejlettebb értelmileg el lehet vinni specialistához.
Persze azt fogom mondani az otthon maradásra, hogy a dolog megoldható hiszen itt lesznek a nagyszülők, de remélem érthető lesz, hogy ez csak a mostra vonatkozik.

A párom szerint meg szokjak csak hozzá, hogy az én édes drága aranyos szemem fényét nem mindenki látja annak.