Szóval azért itt van az ideje annak is, hogy ha röviden, de Londonról is beszámoljak. Eléggé rá voltam ám készülve, még listákat is csináltam, hogy miket kell magammal vinnem, meg elintéznem az utazás előtt, úgyhogy igazából semmi gond nem volt ilyen téren. Sőt roppant menőnek is éreztem magam, mert a beszálló kártyámat a telefonomon tartottam, akárcsak a londoni metró térképét, vagy éppen a vonatmenetrendet.
18-án szombaton a korai géppel indultam, ami 8-kor hagyta el Pestet. A minibusz fél 6-ra jött volna értem, de lebeszéltem, hogy szerintem elég lesz ha 6-kor felvesz. Zsebitől még akkor búcsúztam, az volt kicsit necces, de aztán befeküdt az apja mellé és végül hagyta, hogy elmenjek. A minibusz végül még egy utast felvett, egy angol nőt, aki arról mesélt, hogy 30 éve járt utoljára Magyarországon és hogy mennyi minden változott és majd még vissza szeretne jönni. Reggel amúgy nagyon lassan ment a chek-in a Ferihegyen, ráadásul sokan voltak ezen a járaton, úgy 2/3-a az utasoknak nem is Londonba ment, hanem átszállt és tovább repült. Mint később megtudtam, apuék nézték az utamat sőt a leszállásnál már a srácokkal skype-oltak is, úgyhogy mindenki tudta, köröztünk a város felett vagy 15 percet, mire leszállhattunk. Amúgy eseménytelen, utunk, tiszta időnk volt végig.
Heathrown miután felvettem a csomagot, feltöltöttem az Oyster card-ot és bemetróztam a Waterloo pályaudvarra. Ugyanis leleveleztem Jayne-nel, hogy elmegyek szombat estére hozzájuk, ő mondta, hogy délutánig dolgozik, de találkozhatunk a virágboltjánál, ami Horsley állomás mellett van. Úgyhogy volt pár órám, amit elbolyonghattam Londonban. Csomagmegőrzőben hagytam a bőröndöm és sétáltam egyet az East Bank-en, átmentem Charing Cross-hoz és majdszoltam szendvicset a Trafalgar téren, s láttam egy szakszervezeti tüntetést is.
Aztán háromnegyed órás vonatút vitt Horsley-ba, ahol Jayne várt az állomáson, s persze semmit se változott az elmúlt 8 évben (na jó, a haja :). Megnéztem a virágboltot, hazafelé körbevitt a kisvárosban, volt jó pár nagyon durván hatalmas ház. Aztán elvitt hozzájuk. A család majdnem teljes volt, csak éppen George a középső gyerek maradt Cardiffban ahol dolgozik, mert ő előző hétvégén látogatott haza, de vele is beszéltünk skype-on. Sőt átjött Ann és Michael is a szomszédból, s jól elbeszélgettünk, hogy pont 20 éve volt, kimentem hozzájuk au pair-nek. Találkoztam Natalia barátjával is, aki épp vasárnap reggel kapott jó hírt, mert az étterem, ahol séf, bekerült a Times étterem értékelős mellékletébe, méghozzá a 12. helyre! Van is pár Michelin csillaguk. Egyébként nyár végéig Natalia is ott dolgozott, mint tea sommelier. Igen, van ilyen is. Most éppen tanfolyamot végez, hogy még magasabb képzettsége legyen. Jó sokáig fent voltunk, természetesen, úgyhogy én úgy aludtam, mint a bunda, másnap reggel mindenki kérdezte, hogy nem zavartak-e a kutyák, mert sokat ugattak, de tényleg semmit se hallottam a hajcihőből. Mivel vasárnap csodás idő volt, elmentünk és sétáltunk egy nagyot a mezőkön, amelyek szintén változtak, pontosabban volt rész, amit elhanyagoltak, megnőttek a fák meg kivágtak jó párat, de alapvetően ugyanaz a gyönyörű angol táj volt, amilyenre emlékeztem. Ebéd előtt Natalia elvitt az új sportkocsijával egy körre, alig egy hete vette, s először volt alkalma kipróbálni, hogy funkcionál cabrioként a Toyota MR2-je.
(Az az igazság, hogy Jayne készített és elküldött nekem egy képet, amin már én is ott vagyok az anyósülésen – elég nehezen hajtogattam be magam 🙂 – de az kicsi és nem túl jó minőségű, úgyhogy marad ez) Elugrottunk egy pubba is, ahonnan csodás kilátás nyílt a környékre.
Délutánig maradtam náluk, elmentem megnézni azt a helyet is, ahol Francesca él, aztán vonatra szálltam Horsham-be, s visszatértem Londonba. Mivel már besötétedett, a hotelt – pedig elég nagy – kicsit nehezen találtam meg, kóboroltam a környéken, de aztán sikerült elfogalni a szobámat és azért még egyszer kimentem, feltérképezni a környéket, meg vacsorát venni magamnak.