Zsebiről az oviban mindenki azt mondja, hogy milyen rendes, kedves aranyos gyerek. A nagyszülőknél sincs soha probléma vele, csak ha megjelenik anya és/vagy apa. Addig szót fogad és megy minden mint a karikacsapás. Tehát rossz hatással vagyunk a gyerekre, de ezt tudtuk. Zsebi amúgy egy időben egész hisztis volt, de ez nagyjából elmúlt, legalábbis ritkán jön már elő, illetve sikerül időben leállítani.

Ma reggel azonban sikerült magát belelovalni egy megahisztibe. Mert valami nem úgy alakult, ahogy ő akarta. Azt szerette volna, hogy visszamenjünk és én cipeljem végig újra az úton az oviba, mert megosztoztunk az apjával reggel ezen a feladaton. De nem adtam be a derekam, úgyhogy mire az ovi sarkától elértünk az épületig, már ordított, mint a sakál.

Nem lehetett elterelni a figyelmét, a dadus, akinek amúgy lieblingje, rá akarta venni, hogy segítsen neki a reggelis kocsit tolni, de ő se látott, se hallott. Nem akart levetkőzni, aztán az ovis szandiját mindig levette, kiabált velem, sikított és kb. mindenki a csodájára járt az ovi folyosóján, mert Zsebit eddig a világ legjobb gyerekének tartották. Sajnos pechünkre délelőtt pont egyik óvónénije se volt bent, úgyhogy nem tudott kijönni senki, hogy határozottan elvigye magával a fiút. Végül valamennyire lenyugodott, majd mire újra kezdte volna, az egyik dadus bevitte a csoportszobába, bár még rúgkapált. Persze én is bőgve hagytam el az ovit, pedig úgy gondoltam, egész jól kezeltem a helyzetet, nem veszítettem el a fejemet, nem kiabáltam meg ilyenek, próbáltam ész érvekkel meg halk beszéddel, tereléssel meggyőzni illetve hideg vízzel megmosni az arcát. Hát nem jött be.

Délutánra meg már jókedve volt, ugyan megpróbált még egy hisztit amikor érte mentem, de az most az óvónéninek szólt, akivel azonban ketten már könnyen leszereltük, s hazajöttünk nyugiban, aztán egész este problémamentes volt. Bár apának elmesélte, hogy reggel mérges volt.

Babszem ma edzésre ment, a nagyi vitte. Amikor hazajöttek, mesélték, hogy a tanárnéni szólt, hogy majd fogadóórán feltétlenül menjünk be, mert szeretne beszélni velünk. Kicsit elvarázsolt a fiú néha, mondta. Babszemnek ráadásul rossz kedve volt, mert valamiért dühös lett a nap folyamán és kicsúszott egy csúnya szó a száján. Hogy mi, azt nem akarta elismételni, de annyira rájöttünk, hogy a tanárnénire mondott valamit, ami aztán a többieknek, akik hallották hála az illetékes fülébe is eljutott. De legalább bevallotta és nem voltunk rá mérgesek, pedig attól tartott, azok leszünk.

Ugyan idén nem akartam elmenni a fogadóórára, mert tudtam, hogy tanulmányilag nincs gond a sráccal, de ha már így külön szóltak, akkor ott leszek. S majd elmesélik, hogy Babszem elvarázsoltsága miben rejlik.