Bejrut, május 30

A reggel igazából azzal telt el, hogy megpróbáltam magamhoz térni és ha lehet még azelőtt reggelizni, hogy a büfé bezár és sok pénzért szobaszervizt kelljen igénybe vennem. Ami ugye marha jól hangzik a filmekben, de ha az ember szépen kiolvassa a szobában itt ott elhelyezett különböző brossúrákat kiderül ám, hogy 2 dollárba kerül egy üveg ásványvíz a minibárból.
Aztán Főnéni is felébredt és elindultunk felfedezni Bejrútot. Első körben persze meg szerettük volna nézni a környékünket. Meleg volt, s úgy tűnt ez így is fog maradni, s természetesen ezt nem igazán bántuk. Kalap, napszemüveg, hátamon Mr. Samsonite, benne pedig a becses kincs, lábon edzőcipő és akkor menjünk. A reggel 3-kor kihalt utcákhoz képest egészen más kép fogadott. Erre már számítottam, hisz a szobám a főbejárat felett van és ugyan hajnalban volt kakaskukorékolás is, de főleg a dudálás volt, ami folyamatosan hangzott. Bejrútban rengeteg autó van, szinte mindenki azzal közlekedik. S a libanoniak a nagy méretű kocsikat részesítik előnyben. Szinte csak Mercedest, Audit láttunk, igaz, voltak 25 évesek is, de nagyok. Séta közben folyamatosan szólt a duda, illetve minden taxis ránk szólt, hogy Taxi! Taxi! mi pedig egy idő után folyamatos fejrázással közlekedtünk, jelezve, hogy kösz nem.
Először persze a tengert akartuk látni, hát magunk mögött hagytuk a Hamra-t és elindultunk az AUB felé, mert hogy annak van úgyis magán tengerpartja. Az útikönyv szerint Bejrutban egyetlen szabad strand van, de persze azt nem ajánlják fürdésre, viszont a magán strandokra akár napi 10 dollár is lehet a belépés. Az egyetem campusára sajnos az oldalkapun nem engedtek be, a biztosnági őr megállított és javasolta próbálkozzunk a főkapun, ami nem messze a McDonaldssal szemben található. Mint annyi mindent Libanonban az egyetemet is a háború után építették újra. Körbemászkáltuk és bár nem jutottunk el a magán strandjára, elvileg nekik van a legnagyobb a városban, de azért kikötöttünk a tengernél. Ahol a korzón még cipőpucolást is láttunk. Majd kávéztunk egy drive-through helyen. A plakáttal ellentétben nem Nescafét adtak. A drive-through meg úgy működött, hogy az autók megálltak, a srácok kirohantak a kávézóból, megkérdezték a sofőrt meg az utasokat mit kérnek, elvették a pénzt, visszafelé pedig hozták a rendelést meg a visszajárót.
Visszakavarogtunk a Hamra felé, ahol szembesültünk azzal, hogy ez tényleg a kereskedelmi központ, hisz minden sarkon legalább két bank volt, s egymást érték a világmárkás üzletek. Ebéd, vagy uzsonna után úgy döntöttünk, hogy elmegyünk a belvárosba is. A pincérlány szerint nem érdemes gyalogolni, inkább taxizzunk, ráadásul a taxikban az a jó, hogy ha többen ülünk benne, kevesebbet kérnek. Most legalább megértettük, hogy miért is nem zavartatták magukat a sofőrök és dudáltak ránk akkor is a fuvart ajánlgatva amikor már 1-2 utas csücsült velük. De mi úgy döntöttünk, a kalandot választjuk és buszozni fogunk. Buszmegállót persze nem találtunk, viszont belefutottunk egy parkoló buszba és a sofőrt megkérdeztük, hogy mehetünk a belvárosba (jah majd mindenki beszéli az angol nyelvet, sokan még a franciát is, úgyhogy gond nem volt a kommunikációval). Elirányított minket a következő utcáig, hogy ott megy a 4-es járat, azzal eljutunk oda. Buszmegállót persze nem találtunk, de elég szerencsétlenül ácsoroghattunk az úttest mellett, mert megállt nekünk az arra járó 4-es. Aztán később persze kiderült, hogy buszmegálló nincs, mindenki ott állítja meg a járatot, ahol akarja.
BCD amit most már Belvárosnak, (Downtown, Solidere) hívnak teljesen újjá van építve. Annak idején (XX. század eleje) Kelet Párizsának hívtak, és most igyekeznek újra megszerezni ezt a címet. A felújított házak sétálóutcáit éttermek, kávéházak szegélyezik. Naná, hogy egyet kávéztunk is, ráadásul mivel pont a Haagen-Dazsba ültünk be, hatalmas fagykelyheket is rendeltünk. Részemről nem bírtam megenni a grillázsos karamelles csodát, viszont a vacsorára egyikünk se mert innentől kezdve gondolni. Miközben kávézgattunk, megállapítottuk, hogy nagyon kihalt ez a belváros, olyan mintha művi lenne az egész hely, megépítették, szép új, luxusboltokkal, kávézókkal és élet meg nincs benne.
Körbejáratunk, fényképezgettünk és végül bementünk Al-Omari Mosque-ba, ahol persze le kellett venni a cipőnket, sőt, mivel nők voltunk még be is kellett öltöznünk Klu-Klux Klánt idéző fehér csuklyás lepelbe.
A belvárosból hazafelé pedig gyalog mentünk. Legalább rendesen lejártuk a lábunkat. Megmásztunk jó pár emelkedőt, gyönyörködhettünk a különböző választási plakátokban is, s úgy képzeltük, hogy a fagyit is rendesen lejártuk. A hotelben még egy pohár vörösbort is elfogyasztottunk, s nyugovóra tértünk.

Continue Reading

Május 29. Budapest-Bejrut

Mind Boss néninek, mind nekem az volt az elképzelésünk, hogy éjszaka rajtunk kívül senki se lesz Ferihegyen. De ez nem így volt. Rengeteg gép ment 22 meg 23 óra magasságában például Görögországba, Tel Avivba stb. Úgyhogy a mi Bejrúti 23 óra 20 perces indulásunkban nem volt semmi különös. A repülő persze nem volt tele, viszont több család is utazott, voltak akik 2-3 gyerekkel, kisebbekkel, nagyobbakkal. Természetesen az a kislány, aki végigsírta az utat, a velünk párhuzamos ülésen ült. Igaz, félúton a szülők kevésbé népes helyre mentek velük.
Egyébként nyugis utunk volt. Én persze nem aludtam, inkább olvastam, míg láttam, főnéni néha el-elbóbiskolt. Egyébként Libanon és köztünk csupán +1 óra a különbség, úgyhogy már hajnali 3 volt mire megérkeztünk.
Megérkezve vízumot vettünk, majd beléptünk az országba. A határőr jó sokáig nézegette az útlevelemet, megpróbált beazonosítani a tavaly készült kép alapján, amikor még rövid volt a hajam. Bezzeg most ott álltam szemüvegben, szalmakalappal (mert azt vettem az utazás örömére) előtte váll alá érő lobonccal. De végül csak felismert. A csomagokkal szerencsére semmi gond nem volt.
A bejártatnál rögtön lecsapott ránk egy ürge, hogy taxival elvisz minket. De aztán kiderült, hogy a manusz csak az utasokat szerezgette, ugyanis miután bepakolta a cuccainkat a taxiba, közölte, hogy a pénzt majd odaadhatjuk a sofőrnek, de a borravalót már most neki a kezébe nyomhatjuk.
Éjszaka, kihalt város, alig autó, fáradtan vártuk, hogy a hotelhez érjünk. Bejelentkezéskor biztosítottuk az éjszakai portásokat, hogy külön szobát akarunk, aztán azt meg is kaptuk, s mivel Le Meridien, hát londiner vitte fel a cuccokat és mutogatta meg mindegyikünknek, hol van a fürdőszoba és hogyan kell használni a kártyákat ajtónyitáshoz (ami persze nekem még másnap se ment, csak miután a takarítószemélyzettől ellestem a technikát).
Kipakolás, ágybaájulás, nem jól alvás. Pedig szép széles, kétszemélyes ágyam volt. Ennek ellenére az alvási problémák egész héten megmaradtak. Később persze vígasztalt a tudat, hogy az itthonmaradott se viselte jobban a helyzetet.

Continue Reading

Bejrút Top 10

Íme néhány benyomás a kedvenc formámban:

1. Közlekedés egy igazi rémálom. Bár elvileg minden mediterrán meg Közel-keleti országban hasonló a helyzet. Mindenesetre lámpák nincsenek, illetve senki se veszi őket figyelembe, az autók mennek a maguk feje után és állandóan dudálnak. Mindenért. Csak úgy, ha egyedül vannak az úton akkor is azt érzik, feltétlenül meg kell nyomniuk a dudát. A gyalogosnak nagyon oda kell figyelni. Jellemzően csupán 1etlen balesetet láttunk, azt is ma hajnali 2-kor a repülőtérre menet. A tök üres 4 sávos úton 2-3 autó egymásnak meg a korlátnak ment. Ráadásul legalább az egyikben külföldi volt a sofőr.

2. A taxik, meg a taxisok nagyon nyomulnak. A hotelből kilépve rögtön az első ember taxiztatni akar minket. Aztán a városban ha elmegy az ember mellett egy taxis az tuti rádudál, kiszól, hogy nem akarjuk-e igénybe venni a szolgáltatásukat. Egyébként az se számít, ha van már a taxisnak utasa, ugyanis ha többen vannak benne, a pénz osztódik. Azaz ugyanaz a távolság mondjuk egy embernek 5000LL (libanoni líra), kettőnek már csak 2000.

3. A buszok nem rossz alternatívák a taxihoz. Csupán buszmegálló nincs. Ismerni kell a járatokat és az útvonalukon bárhol le lehet inteni őket és felugrani rájuk, s a sofőrnél fizetni. A buszsofőrök leginkább kereszteződésekben szeretnek megállni.

4. Háborús maradványok persze még mindig vannak a városban, országban. De olyan ütemben folyik az építkezés, hogy az elképesztő. Szinte egyik napról a másikra magas házakat húznak fel, hatalmas erkélyekkel. Még a lerobbantabb helyeken is volt valamikor portaszolgálat, az látszik. Ja és kutya szinte sehol se látható, ennek megfelelően az utcák kutyaszarmentesek. Macskák vannak, főleg a vörös minden árnyalatában, sima szürke házimacsek a fehér holló.

5. Libanon igazából egy hosszú tengerpart, egymást érik a házak végig az út mentén, szinte képtelenség idegenként meglátni a városhatárokat, hogy hol végződik Bejrut és jön a következő város, még a belsőbb területeken is nehezen felfedezhető a határ. Ráadásul nem lehet 2 percet menni anélkül, hogy házat, települést ne lássunk. Esetleg fenn a hegyekben, ahol még mindig van hó. Végülis csak 10000 négyzetkilóméter Libanon területe.

6. Bejrut belvárosa egy teljesen új képződmény. Az elmúlt 20 évben épült. Ezért aztán a csodás házak mellett csak vendéglők vannak, római romok és új építésű templomok, egymás hegyén hátán (katolikus, muzulmán, görög-keleti egyaránt). A belváros egyébként napközben de még kora délután is szinte teljesen kihalt. Este azonban, sötétedés után beindul az élet. Mindenütt teli lesznek az asztalok kajával, felcsendül a zene, táncolnak és száll mindenfelé a pipadohány illata.

7. Libanonban vörös a föld. Nem fekete hanem vörös, a sok vas miatt. S nagyon termékeny. A Bekka völgyben egy évben háromszor aratnak.

8. A libanoniak órákig képesek enni. Ez főleg az előételeknek köszönhető, amit mezza-nak neveznek, s mindezek keretében legalább 10 különböző ennivalót tesznek fel az asztalra, salátákat, pástétomokat, tavaszi tekercseket, szőlőlevélbe csomagolt dolgokat, spenótot (szintén fokhagymával, mint itthon meg egy kis citrommal, isteni), kenyeret, kenyérlepényeket, na meg sültkrumplit is. Úgyhogy mire ezeket végigeszi az ember, a főétel abszolút lényegtelenné válik. Egyébként a reggeli is bőséges náluk. Legalábbis ha lehet adni a hotel reggeli büféasztalára, ahol meleg kaják is voltak (bab meg hús!)

9. Vízipipázni nyilvános helyen az igazi. Mint megtudtam, nem egyszerű otthon úgy összeállítani az egészet, hogy tényleg élvezni lehessen, ezért sokan választják inkább azt, hogy vacsora, kávé stb. mellé a pincér kihozza a vízipipát és rendszerint feltölti. Még a különböző gyorséttermekben (Subway, QuickBite stb.) lehet a menü mellé rendelni.

10. Az emberek hihetetlenül kedvesek és segítőkészek. Bárki megmutatta az utat ha érdeklődtünk, méghozzá alaposan, az édességes boltban a frissen készült finomságokból kétszer is megkínáltak és beengedtek a pult mögé fotózni. A konferencia szervezői például nagyon gondot viseltek ránk, még a szabadnapokra is igyekeztek programot szervezni, vagy kocsikáztatni, illetve szinte mindenkit kivinni a reptérre (ha rendes időben indultak, de nekünk hajnali 2kor kellett elhagyni a szállót, arra azért még ők se vállalkoztak).

Continue Reading