Vasárnap délután Zsebi ágyát a legalsóra állítottuk és kivettük belőle a két rácsot, hogy ki-be mászkáljon. Két perc alatt rájött, hogy tudja ezt megvalósítani. Azóta már volt úgy, hogy a délutáni alvásból felébredve úgy jött ki, hogy egyszer csak kivágódott a gyerekszoba ajtajának mindkét szárnya.
Ha Babszem befejezi a vacsorát és megy be a szobába, Zsebi azonnal követi, siet utána. Ilyenkor vagy eljátszanak egymással vagy egymás mellett, de szokott lenni pár perc, amíg mi is nyugodtan ehetünk (persze akkor van ez így, ha minden jól együtt áll, de azért heti pár alkalommal összejön). Tegnap este is ez volt a helyzet, aztán egy idő után Zsebi kiabálását lehetett hallani. De nem dühösen, vagy sírva, csak úgy figyelemfelkeltőn. Bementem hát, Babszem az asztalnál ült, játszott a minidínóival, Zsebi pedig a gyerekszobában volt. Az emeletes ágyon, a létra tetején ücsörgött. S roppant büszke volt magára. Babszem csak felnézett: “Biztos apa hagyta ott” mondta, de persze ez ki van zárva, mert sose hagyjuk felügyelet nélkül az ágy tetején. Már láttuk, hogy próbálkozott felmenni, de olyankor meg szoktuk fogni és megemeljük. Persze megmutatta, hogy csinálta és szépen felmászott a létrán. Azóta nem lehet egyedül hagyni a szobában, mert bármikor képes megindulni a létra felé, ha úgy tartja a kedve és mászik. S még azért nem mindig biztosan teszi, úgyhogy mögé kell állni.
Ma meg már vagánykodott, mert mikor eléri az ablakpárkány vonalát, onnan próbál meg leszedni valamit (Babszem eddig ott gyűjtötte a Zsebi elől biztonságba helyezett cuccait), aztán azzal szeretne tovább mászni.
Este meg itt volt a keresztanyja és neki is nagy büszkén mutogatta a tudományait (ki-be mászkálás a saját ágyába, felmászás Babszemébe).