Eljött az utolsó nap. A hétvégi reggeliztetők nem igazán voltak top formában, mert szombaton ugye nem volt felvágott, vasárnap meg a kis zsömlebagettért kellett külön könyörögni. Persze lehet, hogy csak nagyon korán volt, mert a szokásosnál (8 óra) korábban reggeliztünk, hisz ki kellett jelentkezni. Ugyanis a délelőtti hivatalos program fél egyig tartott, a szobát viszont már délig el kellett hagyni. Így a sajtok lekerültek a recepciós hűtőjébe, a bőrönd pedig az alagsori csomagmegőrzőbe.
Mivel a gép csak este 8-kor indult visszafelé, délután még egyszer utoljára bejártuk a szebb helyeket. Eső nem volt, viszont köd az igen. Ellopták a torony tetejét is.
Hogy a kör teljes legyen, ugyanott ettem, ahol az első este, a La Dome-ban.
Aztán öt után elindultunk a reptérre. Na és itt jött az a bizonyos megállapítás, hogy a Charles de Gaulle az egy nagy kaki. Illogikus feliratzás, ami alapján semmit nem lehet megtalálni. Pestre utazó franciák mögé álltunk sorba, gondolva, az biztos jó, erre kiderült, hogy nem, totál más irányba kell menni. Ennyit arról, hogyha az angol feliratokon nem tudunk kiigazodni, vajon milyenek lehetnek a franciák.
Megkérdeztem a Chek-in pultnál, hogy és merre van a duty free, mire a csaj azt mondta, hogy túl a kapun. Ott viszont már csak biztonsági ellenőrzés és a váróterem volt. Még wc se. Roppant görbén néztek rám, mert visszamentem kívülre pisilni (a retyi szutykos volt rendesen). Kisebb volt a gép, mint odafele, és teli francia fiatalokkal akik Budapestre utaztak. Teljesen az utolsó sorban ültünk, s meg kellett állapítani, hogy a stewardessek nagyon is hangosan tudnak beszélgetni. A hangosbemondós csak megkérdezte tőlem, hogy is hívják a pesti repteret, mert otthonhagyta a papírját. Felírtam neki, hogy FERIHEGY. Még ki is ejtettem. Aztán amikor bemondta, hogy megérkeztünk, roppant vicces volt a kiejtése, le se tudom írni fonetikusan.
Kicsit megijedtem, mert utolsónak jött ki a csomagom, de megvolt benne az összes dolog, s a Minibuszra se kellett sokat várni, aztán valamikor 2 felé sikerült is lefeküdni a sok élménymesélés, Voila iszogatás és sajtevészet után.
Búcsúzóul egy virág a Rodin Múzeum parkjából.

Végre aránylag jól aludtam. Ez valószínűleg köszönhető volt az előző esti vacsorának, amit az egyik szponzor fizetett, meg hogy utána még beugrottam a hotelhez közeli számítógépterembe, mert kaptunk ingyen logint, ezért aztán neteztem egy adagot az iMac laborban. A vacsin volt ülésrend, meg menü kitéve az asztalra, persze franciárul, úgyhogy megint csak zsákbamacska volt amit adtak, meg finom vörösbor.
Reggel az SMSek ébresztettek, a család sorban gratulált a szülinapomra. Ekkor már tudtam, hogy a nap élménye az lesz, hogy este az Eiffel torony első emeletén fogunk vacsorázni, az Attitude 95ben, éljenek a szponzorok. Nem tudom egyébként, hogy az ünnep miatt-e, de reggelire nem volt felvágott, meg sajt. Fujj, fujj!
Egész nap ment a program, és esett az eső. Legalább nem fájt emiatt a szívünk.
Estelefé időben indultunk a toronyhoz, hogy még legyen idő körbenézni, fényképezgetni. Már világított, de a csillogást még nem kapcsolták fel. Lefényképeztem egy amerikai családot akik nagyon boldogok voltak, hogy mind a négyen, meg az torony együtt szerepelhettek egy képen végre.
Az Eiffelen azonban még ekkor is dolgoztak. A vacsora fenséges volt, pezsgő, lazac (felismertem már a nevét a francia menüről), vörösbor, jó asztaltársaság, kilátás a Trocadero-ra. Hazafelé persze tökig eláztam, de nagyon gyorsan mentem, szerintem csúcsidőt, úgyhogy legalább elégettem a magamhoz vett kalóriákat. Aztán beálltam a forró zuhany alá.
Azért nem olyan rossz, hogy Párizsban az Eiffel tornyon ünnepeli az ember a szülinapját, csak a szívemhez közelebb állók hiányoztak. De nagyon.

Itt kezdődnek az unalmas, konferenciás napok leírásai. Persze akad köztük még így is egy-két kép. Egyedül reggeliztem, mert Angyalka elrontotta a gyomrát. Egyébként eléggé kényes neki, mint megtudtam, a zöldségeket se eszik, úgyhogy mindig megkaptam tőle a tányérját díszítő salátaleveleket, paradicsomokat. A változatosság kedvéért borongott az idő, ezért aztán csak körbeloholtunk vásárolgatni, mert másnapra, 8-án is ünnepe volt a franciáknak és nem volt egységes, hogy mikor mi is lesz zárva.
Elmentünk az Opera környékére, meg a Lafayettehez, mert áradoztam Angyalkának, micsoda csoda, de nem sok időt töltöttünk ott, mert neki nem tetszett a luxus meg az árak. Nem magyaráztam, hogy nem igazán vásárolni van itt értelme, hanem megnézni azt, ami van, ami lehetőség. Persze mint annak idején a Harrodsban egy zacsi miatt csak vettem valamit. Mécsestartót és parfümöt választottam, ez utóbbiról azt hittem, hogy szobaillatosító, merthogy a háztartási részlegen a gyertyák mellett volt, de mikor itthon kipróbáltam, már nem voltam benne olyan biztos.
Aztán már csak annyi idő volt, hogy borokat, mustárt meg sajtokat vásároljak. Az utóbbiakat beköltöztettem a minibárba, kipakolva belőle a dobozos söröket. Később kiderült, hogy a szag is beköltözött a minibárba. Most már mindez itthon van, úgyhogy mély lélegzetet kell venni, ha az ember kinyitja a hűtő ajtaját. Persze már nem sokáig, mert a hétvégén hazaviszem anyunak a fondü sajtot, amit direkt bosszantásra vettem. 😀

Reggelinél már okosabb voltam, kértem croissant is. Aznapra a Saint Germain negyedet, meg a Latin negyedet néztük ki magunknak.
A Luxembourg palota kertjében kezdtünk, ami így kora reggel a kocogókat leszámítva egészen üres volt. A Szajna partján indultunk utána el a Cite sziget felé. Azt hiszem, a Pont Neuföt mindenféle szögből lefényképeztem. Nagyon úgy nézett ki, hogy egész nap szép időnk lesz.
A Notre Dame környékén persze hemzsegtek az emberek. S ugyan ki volt írva, hogy legyenek csendben bent a templomban, ott mégis hatalmas volt a hangzavar. Míg előző nap a Sacre Coeur-be még a fényképezőgépet is el kellett tenni, mert rászóltak az ember lányára a biztonságiak, ha a gép akár kikapcsolva is a nyakában lógott, addig ebben a templomban szinte világos volt a sok vakuvillanásnak hála. Én nem nagyon próbálkoztam, mert állvány nélkül eléggé reménytelen lett volna lefényképezni a rózsaablakokat, amiknek egy része így is úgyis el volt takarva, mert persze itt is renoválások folytak.
Azért a HMMből ismerős gargoylekat lefényképeztem.
A szigeten indultunk visszafelé, a Sainte Chapelle-ből szintén csak a csúcsát láttuk, mert az utcán állt a sor, s ott is bizony motozták a túristákat rendesen. Persze lehet, hogy azért, mert a Bíróságra is ugyanott lehetett bejutni. Végül visszatértünk a szárazföldre.
Szent Mihály útján mentünk a Sorbonne felé, be-betérve a könyvesboltokba. Ebédre szendvicsünkkel kicsücsültünk a Luxemburg kertbe, ami a reggeli állapotokhoz képest nagyon is megváltozott. Teli volt diákokkal, akik kiültek a napra, ebédeltek, tanultak, vagy éppen futottak. Szép nagy kört tettünk meg. Délután pedig elváltak az útjaink.
Először azért beszéltük meg így, mert aznap délutánra terveztem, hogy ellátogatok valamelyik múzeumba, de annyira szép volt az idő, hogy inkább sétálgattam tovább. Különben is jól esett végre egyedül lenni, mert bizony Angyalka kezdett idegesíteni.
Elmentem hát az Operához, megnéztem a Madeline templomot és bementem a Lafayette áruházba is. Végigcsodáltam az exkluzív lakberendezési részleget, ami 5 emeletből állt. Biztos a lakásvásárlás miatt történhetett meg, hogy ez sokkal jobban érdekelt, mint mondjuk a ruházat.
Feltérképeztem a szálloda közelében lévő piacias sétálóutcát és megcsodáltam, de a szag miatt csak kívülről, a sajtboltot. Aztán megint az Eiffel torony lábánál kötöttem ki, csokis ekler fánkot majszolva, német turisták mellett, majd átmentem a Szajna túlpartjára és elindultam a Trocaderotól Keletre. A nagy séta végén a Diadalívnél és a Champs-Elysees-n álltam meg.
Este elindultunk Angyalkával éttermet keresni. Ekkor találtuk meg azt a helyet, ahol volt nemdohányzó részleg, bizony, két asztalkával a sarokban. Kis asztalt kaptunk, szűk volt a hely, Angyalka mindig leverte a kését meg a villáját, a pincérünk viszont még a mögöttünk ülőket is könnyedén ki tudta szolgálni. Megint a napi menüt kértem, ami valami pástétomból állt, meg marhapörkölt szerűböl, a húsdarabok viszont tenyérnyiek voltak és több mint a felét meghagytam.
Hullafáradtan értem vissza a szobámba, kicsit még néztem a Csocsót, majd elaludtam.
Egyébként az alvás nem igazán ment. Pedig széles ágyam volt, egyedül az enyém az egész, teljesen lestrapáltam magam minden estére, ennek ellenére nyugtalanul aludtam és mindig felébredtem az ébresztő előtt.

A reggeli benne volt a szállásban, hát helyben ehettünk. Rossz idő miatt persze nem a teraszon, ahogy azt a hotel honlapján beharangozták, hanem lent a földszinti kis étkezőben, ami szintén kisebb, mint azt a nagyvonalú honlap alapján gondoltam volna. Ráadásul csak kint, a külvilágtól folpackkal elválasztott teraszon kaptunk már helyet és hideg volt. Jól bekajáltunk, az volt a terv, hogy ebédre csak valami könnyűt eszünk, majd inkább vacsizunk.
Mikor felkeltem, még a nap is sütött, ez mégiscsak reménnyel töltött el az előző esti előrejelzések ellenére. Mire azonban elindultunk, már beborult. Kilenc előtt ugyan már az Eiffel torony tövében voltunk, de szörnyen fújt a szél, s kimondottan hideg volt. Még az eső is csepergett. Körbefényképeztünk, s a hideg miatt úgy döntöttünk, nem fagyoskodunk ott a 1/2 10-es nyitásig. Elindultunk hát a marsmezőn (Champ-de-Mars). Itt-ott turisták állítottak meg, hogy fényképezgessük le őket a barátnőjükkel, feleségükkel és a toronnyal. Az embernek gondolom nagyobb bizalma van olyannal szemben, aki maga is kamerát cipel, és feltételezik, hogy nem fog elszaladni az övével. Meg aztán egyikünk se az a kimondottan szaladós fajta. Minket még az összes hazug sántakutyánál is előbb érnének utol. Ezért idegesített annyira az a rengeteg kocogó, biztos. Mert én nem.
A mező végin megnéztük az új béke emlékművet, kikeresve rajta persze a magyar feliratot is. Megkerültük az Ecole Militaire-t és elmentünk az Invalidusokhoz. Eddigre már elállt az eső, hát bementünk a Rodin múzeumba és körbejártuk a kertet. Épp elértünk a Gondolkodóhoz, amikor megint rázendített, hát berohantunk a házba is. Itt megint Angyalkának volt kalandja, egy amerikai nőnek kellett elmagyaráznia, kicsoda az a Dante.
Rodin után elindultunk a Musee d’Orsay felé, útközben láttam ötletet arra, mire lehet felhasználni a tekintélyes parafadugó gyűjteményünket. Na meg folyattuk a nyálunkat megint a különböző kirakatokon. Azt meg kell hagyni, hogy a tálalás nagyon megy a franciáknak. A múzeumot csak kívülről néztük meg, mert úgy döntöttünk, hogy két nap épp csak arra elég, hogy körbeloholjuk a nevezetességeket, ahhoz, hogy órákat töltsünk el itt vagy ott ennél több időre lenne szükség. Egyébként meg már befelé is sorba kellett állni, sőt az üvegfalú bejáratnak hála az is kiderült, hogy ha be is értél az ajtón, az még semmi, mert ott újból ácsoroghattál a sorodra várva, mire átvizsgáltak a biztonságiak, még fémdetektoros kapukon is át kellett gyalogolni.
Átmentünk hát a Pont Royale-on a Louvrehoz. Fényképezgetés. Jamaikaiaktól vettünk képeslapot, ott árulták a 2 euróért 18 darabos leporellót. Eleinte még azt terveztem, hogy bemegyek a Louvre-ba, de Angyalka nem akart, s mivel az idő is éppen jóra fordult, hát sétálgattunk tovább. Keresztül a Tuileries parkon, ahol megint volt jó pár kocogó, meg a kacsa.
Ekkor már volt vagy egy óra is, hát úgy gondoltuk, valami kaja után nézünk, de környéken nem volt semmi olyan, ami igazán megfelelt volna, ezért aztán az Operánál felszálltunk a metróra, mentünk valamerre két megállót aztán egy kis Brasserie-ben ebédeltünk. Családi vállalkozásnak nézett ki, és még angolul se nagyon beszéltek. Salátát meg szendvicset ettem, Angyalka meg steaket sült krumplival, mint tipikus francia kaját, ami még csak könnyű se volt.
Ebédközben végiglapozgattuk az útikönyveket, konzultáltunk a térképekkel és úgy döntöttünk, hogy irány a Montmartre. Persze mire odajutottunk, hogy megtaláltuk a Sacre Coeurhöz felvezető lépcsőt, megint zuhogni kezdett az eső, meg a jég, így aztán betértünk valami műszaki áruházba, hogy megvárjuk a csillapodást. Ez megtörtént. Felmásztunk a lépcsőkön. Gyorsan, kettesével szedtem őket, elvégre itthon is mindig úgy megyek fel a harmadikra, de azért ott rendes szívdobogással álltam meg a bejárat előtt. Úgy gondoltuk, hogy lefelé bóklászunk egy kicsit, majd megkeressük a Moulin Rouge-t. A változatosság kedvéért megint esett persze. Úgyhogy ácsorogtunk kapualjakban, bementünk ABC-be, kirakatokat bámultunk. Mindezt főleg azért, mert én alapból otthon (értsd Budapesten) hagytam az ernyőmet és az égszakadással szemben a széldzsekim tartása is véges, Angyalka ernyőjét pedig már az előző esti szél kifordította.
Azt hittem, hogy a Moulin Rouge valami elhagyott utcácskában van, nem túl feltűnő helyen. Persze tévedtem.
Vissza a szállodához, ahol amíg Angyalka lepakolta amiket a boltban vásárolt én még körbesétáltam kicsit egyedül a környéken, mert az már kellett, hogy magam legyek.
Kis pihenő után elmentünk a Place de la Concordera, majd innen megint a Champs Elysees felé vettük az irányt. A Palais Royal-t éppen felújítják, teljesen kicserélik az üvegtetejét, s minderre 3 évet szántak. Ki is van írva, hogy a felújítás 2002-2005 között zajlik. S nem ez az egyetlen épület, amit éppen felállványoztak, s ennyi időt adtak a munkákra. Bezzeg nálunk ugye a felújítási projektek… A Champs Elysees elején 50 kép volt kitéve, a frissen uniós tagokká lett országokról, fővárosaikról. Magyarország nevében a budapesti a gyógyfürdőkről szóltak a képek. Igaz, hogy a hévízi tóról készült felvétel fölé is a fővárosunk volt felvésve.
Mindezek után visszatértünk a környékünkre, s ott vacsoráztunk egy étteremben. Én nagy bátran a napi ajánlatot kértem. Az előételnél még az étlapról felismertem, hogy az valami lazac lesz (ugyanis az állandó menük le voltak fordítva a nap specialitása azonban nem). Lazachabot kaptam, meg valami marhát savanyú mártásban, tésztával.

Még Ferihegyen, mikor kivitt a busz, kiderült, hogy nem is Malév géppel, hanem Air France-szal visznek, úgyhogy átkocogtunk a másik terminálhoz, ahol aztán check-in után gondoltam megiszunk még egy kávét, ami 530 forint volt. Azt hittem, eldobom az agyamat. Tavaly a 2A-n 300 forint volt és nem gépi. Elvileg 12 50-kor indultunk volna, de késett az idefelé tartó gép, így aztán tizenöt perc késéssel szálltunk fel. Szép nagy gép volt, kábé félig utasokkal.
Nem tudom, miért szidja mindenki a Malévot, mert ezen az Air France gépen a kaja förtelmes volt. Egy háromszögletű vékony szelet fél kenyéren szelet lazac, két pici pizza, egymásba fordítva, mint valami szendvics, falatnyi csirkehús pálcikán megy egy sütike. Nem igazán estem hasra tőle, sőőőt. Igaz, hogy még mindig jobb volt, mint a B változat, a szendvics. Éhes voltam már addigra, reggel azért idegeskedtem, hogy minden sikerüljön, hiszen futás a bankba, majd epilálás, pakolás, kicsi rendrakás, s leginkább attól tartottam, hogy a Minibus előbb fog jönni, mint hogy kész leszek. De szerencsére nem.
A repülőn végre elolvastam az útikönyv vonatkozó részeit (majd az egészet).
Megérkeztünk a Charles de Gaulle-ra és kapásból eltévedtünk, valahogy azok a szerencsétlen jelek, amik a kijáratot meg a vonathoz vezető utat voltak hivatottak jelölni nem tűntek teljesen egyértelműnek. Aztán meg a jegyvásárló helyről gondoltuk, hogy csak távolsági jegyeket adnak, pedig a Carte Orange-t a heti jeggyel is ott lehetett beszerezni. Megérte a legnagyobbat venni, mert így nem kellett aztán aggódni, hogy hova és mivel akarunk utazgatni. A reptérről vonattal (RER) bementünk a belvárosba, onnan a 4-es majd a 8-as metróval eljutottunk a La tour Maubourg-ig, és onnan már csak egy köpésre volt a Hotelünk. Angyalka az 1. Én a 3. Emeleten kaptam meg az 5-ös szobát.
Kipakolásztunk, aztán mivel már volt vagy ½ 6 elindultunk, hogy felderítsük a környéket, meg valami kaját is szerezzünk. Kiderült, hogy látótávolságban van az Eiffel torony, amit annyira nem tudtam fényképezni, mert esett az eső. Elképesztőek a pékségek. Nagyon étvágygerjesztőek a kirakataik. Végül egy Le Dome nevű helyen kötöttünk ki, korrektnek tűntek az árak. Részemről hagymalevest ettem, csirkét, krumplit meg egy korsó sört. Kicsit korainak tartottam még a borozgatást. A mustár, az valami istenien csípős volt. Ugyan hoztak nekünk ketchup-öt is a krumplihoz, de inkább a mustárt eszegettünk mind a ketten. Töltött gyomorral sétáltunk volna még tovább, de esett az eső. Ezért aztán betértünk egy ABC-be, ahol bevásároltunk üdítőket, hogy mégse a minibárt fogyasszuk. Mire lepakoltunk a hotelben normalizálódott az idő, ezért aztán sétáltunk még egy jó adagot. Lementünk a Szajna partra, át a túloldalra, a George V-ön ki a Champs-Elysées-re, felmentünk a Arc de triomphe-hoz, fényképezgettünk, majd szépen lesétáltunk a sugárúton. Az eső csepergett, kicsit tüsszögni kezdtem, reméltem, hogy semmi komoly.
Végül metróra szálltunk, mert az 1-es vonal végállomása másként szerepelt a térképen, mint a metró feliratain, így aztán rossz indultunk el, hát a következő megállón át a túloldalra és vártuk a metrót. Az alatt az egy megálló alatt volt szerencsénk családi vállalkozásban meghallgatni a La Bambát. Közben a szemközti oldalon egy részeg nagyvonalúan a sinekre pisilt, meglóbálta kicsit a farkát, húzott egyet a kezében tartott borosüvegből, majd átkiabált az egyik túristacsoporthoz, és politikáról kezdett el értekezni velük, angolul. Angyalka elcsodálkozott: „Itt még a lumpenek is tudnak angolul”.
A jó irányba tartó metrón szaxofonosunk volt.
Jóval 10 után értünk haza, vettem egy forró fürdőt, Anita Blake 3-al a kezemben.
Megnéztem a Duna tévén (ezen kívül még 7 francia csatorna, BBC word, valami keresztény amerikai/angol adó, meg a német DW volt beállítva) az időjárásjelentést, de esőt mondtak a másnapi Párizsra is. Pedig a diadalív mögött már derült az ég. Pedig reménykedtem, hogy talán jobbra fordulnak a dolgok.
De így még fényképezni se lehet, és ez nem ér…