A hétvégi lábszopogatáshoz tegnap lefotóztuk az illusztrációt is. Ez a cenzúrázott verzió, a koronaékszerek nélkül:

A hétvége élményeinek egy része még a kocsihoz kötődik. Indulásnál már egész jól csináltuk a tankolás-mosás-keréknyomás hármast. Csak persze sikerült kifognom a világ leglassúbb pénztárosát, s mivel miután sorrakerültem állt be a másik kasszához egy villámkezű fiatalember, a párom még fel is hívott, mi a fenét vacakolok, hogy 5-en akik bementek utánam már kijöttek. Pedig én csak fizettem a tankolásért, autópálya matricát vettem (2-t), meg mosatáshoz kértem kártyát. Szerencsére fél óra alatt kijutottunk a városból pedig a Hungárián mentünk, de az M3 felé, arra azért lehetett haladni. Egyébként megállapítottuk, hogy az M7-eshez képest ezen az autópályán sokkal normálisabb a vezetőközönség. Itt senki se akart 180-al leszorítani, simán lehetett haladni, s csak néha volt pár őrült (mint a Dácia amelyik előzött, meg a Peugeot-s csaj aki azt hitte, hogy miután kiraktuk az indexet akkor neki fékeznie kell, hogy kiengedjen stb) de nem minden második autósnak kellett volna elvenni a jogsiját.
Szombat délelőtt felkerestük a város autósboltját. Nagy élmény volt, ablaktörlőt kellett vennünk. Végül második nekifutásra két dobozból összehozott egy párat az ürge és kiegyezett velünk: 2500-ért még fel is szerelte. Az első pár kisebb lett mint kellett volna, magyarázta, mi volt a gond, de egy szavát se értettem, gondoltam ez a tájszólás, kérdeztem is a páromat, hogy mit mondott az ürge, hiszen ő mégis csak innen származik, de szintén nem értette a magyarázatot. Aztán még vettünk pár dolgot, amit 1100 helyett 1000-ért számítottak meg nekünk. Miután lett jó ablaktörlőnk, VD-40ünk és ablakmosó folyadékunk elmentünk vezetni. Azaz én ülhettem a volán mögé, közel 10 évnyi kihagyás után (és mint tudjuk az is Angliában volt). Megnyugodtam, mert kicsit olyan volt mint a biciklizés. Az alapokat nem felejtettem el, inkább a kocsi kezelése (méret és szervó kormány) ami gondot okozott. De vasárnap már kimerészkedtünk a városi utakra is.
Aztán hétfő reggel a nagyszülők összepakoltak, hogy mennek ki az Öhönforgató Fesztiválra, párom viszi ki őket, majd visszajön értünk. Csakhogy BB nem indult el! Végül átpakoltak mindent a kis Suzukiba és elhúztak. Délelőtt aztán nagyon átkozódva a Swiftel furikázott minket az ember, délután azonban, láss csodát, beindult a Toyota is. Az ember persze rákeresett a neten, mi lehet a dolog hátterében. De olyat, hogy egy Toyota nem indul, nem talált sehol. Tegnap reggel se indult a kocsi, már-már úgy volt, hogy ottragadunk, hogy szerdán szervízbe vihessük BBt, de aztán 6-kor mégis elindultunk vissza Pestre. Jövő héten Bordó Bálna megy a szervízbe, úgyis műszakiztatni is kell. S kiderül majd, hogy mi ártott meg imádott kocsinknak: az olajcserénél megpöccentettek valamit amit nem kellett volna, a vízpumpa hülyül, nem bírja a hideget (talajmenti fagyok ugye voltak), vagy csak az aksi merült le.

Nos, hatalmas sikert arattunk megint az ország másik sarkában is a nagyszülőknél. Kis híján meghosszabbítottuk a fellépésünket is. Babszem persze mindenkit elvarázsolt. Párom keresztanyja kérdezte, miután összejött a család megcsodálni a gyereket és neki mindenkire volt legalább egy mosolya, hogy „Mindig ilyen jó gyerek?”. “Nem, – válaszoltam – csak ha vendégségben vagyunk”. Anyu szerint jól tud disztingválni. De persze kijavítottam magam, mert tényleg jó gyerek. Sírni csak akkor szokott, ha éhes, vagy amikor begurul az ágy alá. Ami most többször is előfordult, ugyanis addig tornászgatott, míg mindig bejutott az ágy alá a szobában, aztán amikor ott volt, rájött, hogy hé, hát innen nem is olyan egyszerű kiszabadulni, na és akkor eltört a mécses.
Szombaton a dédimamák is megszemlélhették hát a dédunokát. Azért a gyerek nevével mindegyik gondban volt. Az egyik azért, mert neki Babszem már a sokadik (16. vagy mennyi), úgyhogy az utolsó előtti dédunoka nevén Bencikének szólította (Bencéből 2 dédunokája is van, arra még emlékszik). A másik meg csak addig tudta a gyerek nevét, amíg a kezében volt az ajándékba szánt pénzt tartalmazó boríték, mert azon rajta volt, hogy hívják a dédunokát. Miután átadta, elfelejtette. De hát nem meglepő, az én nevemet se tudja még mindig. Most is Timinek szólított, de nem figyeltem rá. Anyósjelölték szerint azért emlékezni fog egy szem dédunokája nevére, mert ők már előrelátóan olyan keretben adtak neki képet Babszemről, amire fel van írva, hogy Kázmér. Család előtt tehát szépen szerepelt a gyerek. Ráadásul ezen a hétvégén ízlelte meg először a lábujját, úgyhogy mostanában a fürdés arról szól, hogy ő a nagylábujját cumizza.

Akkor most a 4 napos 7végén fogunk elutazni anyósjelöltékhez. Pakolászás közben vagyok. Mivel anyuéknál Babszem már a 4. unoka, oda az ő cucca ment a kisebb táskában, mert volt ott jó néhány alapvető felszerelés. Most a gyereké a nagyobb utazótáska és még ágyat, fürdőülőkét is kell vinnünk. De már készülök arra, hogy kinn fog a kertben az ágyában aludni délután. Reméljük, az idő is olyan lesz. Egyébként már készülünk arra, hogy a legnehezebb a városból való kijutás lesz. De nem fogunk idegeskedni. Ráérünk, nem sietünk, légkondi meg van a kocsiban.

Ma megint tanácsadáson voltunk, s bár most nem kellett volna oltást kapnia (15 hónapos koráig nem kéne), azért beadattam neki a második kört az agyhátyagyulladás elleniből. Még egy lesz jövő hónapban, aztán már csak az emlékeztető. Aztán meg jön majd a többi, amit magánszorgalomból védekezésből megkap majd. Most vigyáztam az egészségességről szóló igazolásra is, a múltkorit egyrészt elvesztettem, másrészt nem is tudtuk volna használni, mert Húsvét után akartuk úszni vinni a gyereket, de közbejött ugye a betegség. Viszont most majd belevágunk. Ráadásul találtam a közelben baba-mama jógát és babamasszázst is, igaz, meg kell várni, hogy összejöjjön legalább egy órányi érdeklődő. Most már megyünk majd közösségbe, ami majd jó lesz babának, mamának egyaránt.

Ma bementünk a gyárba. Eredetileg húsvét után akartunk (arról, hogy vártak még mindig tanúskodik a nagy táblákon levő Üdv Kázmér! felirat), de hát közbejött a betegség. Most meg először 2 hét múlvára gondoltam, de aztán úgy döntöttem, nem teketóriázunk, megyünk ma. Nagy siker voltunk. Babszem igazán elemében volt, nézelődött, vigyorgott mindenkire, amikor a csajok és V. a cseh típusú kollega körbeállta. Bárkinél elvolt, a hosszú hajakba persze előszeretettel bekapaszkodott. Na és a kajálás is ment simán a régi irodámban, kétszer is. Hazaértünk és kidőlt. Sűrű volt a mai délelőttje.

Ma reggeltől kb 1/2 10ig kettesben vagyunk/voltunk/leszünk Babszemmel. A párom ugyanis első kínai szakácsművészeti óráját veszi azon a kurzuson, amit a szülinapjára kapott tőlem. Valamikor ugyanis leporoltuk a wokunkat és kísérletezgettünk, de rájöttünk hogy ez kevés, pedig alapból szeretjük a kínai kajákat. Szóval ő tanul, nekem pedig először kellett tök egyedül levezényelni az esti szeánszot. A dolgot kicsit nehezítette, hogy ma természetesen csak 10-15 perceket aludt a gyermek. Ennek megfelelően minden vagy fél órával korábban kezdődött és gyors vacsora után 1/4 9-kor már letehettem aludni. Látom ám, meglesz ennek a böjtje. Ráadásul holnap reggel még az apjára is sértődötten fog nézni, mert ma nem ő fürdette és masszírozta, be kellett érnie velem.

Volt az A nagy zsákmány című film, amelyben David Niven az Agy becenévre hallgató szuperbűnözőt játszotta. Akinek hatalmas volt az esze. Fizikailag. Ezért aztán gyakran oldalra húzta a fejét. Babszemet hívom mostanában így. Ugyanis szeret ücsörögni az ölemben, térdemen, combomon stb. persze még kitámasztva, főleg én tartom. Leginkább szemben velem csinálja azt, hogy egy ideig ül, nézelődik, vigyorog aztán egyszer csak oldalra hajtja magát. Mintha a feje húzná el. Úgyhogy ő az Agy. Talán épp azon töri a fejét, hogy milyen nagy húzással fogja megoldani, hogy ne legyenek soha anyagi gondjaink.

Tegnap kimentünk meglátogatni anyuékat Délegyházára. Sikerült a 35km-es utat 75-ből kihoznunk. Természetesen rengetegszer jártam már ott, hol autóval, hol busszal, de mindig csak utasként csak félig odafigyelve az útra. Dunavarsányból már eltalálok csukott szemmel is a húgomékhoz, de az egyenes út. Vasárnap reggel pedig megzavart, hogy nem tudtunk ráhajtani az M0-ra, mert útfelújítást csináltak. Úgyhogy innentől kezdve “kicsit” bénáztam. Egyelőre még én vagyok a térkép és táblakezelő, az ember nem ér rá bonyolult feliratokat tanulmányozni vezetés közben. Még csak 1500km van a tarsolyában. Szóval M5-ön ragadtunk a következő kijáratig (már paráztunk, hogy Úristen nincs matricánk, de szerencsére az még a matricázás előtt volt), aztán kis utakon Alsónémedi meg Dunaharaszti felé visszajutottunk az 0-ra. Ahol persze nem fordultunk le jókor, úgyhogy ott is tovább mentünk, lejöttünk, vissza a másik oldalon, majd megint le. Végül még 1x előbb kanyarodtunk le az 51-esről is, mint kellett volna. Elindultunk Bugyi felé, pár kilométer után feltűnt, hogy ez nem jó, itt már Dunavarsánynak kéne jönnie, szóval visszafordultunk, s 500m-rel később sikerült rámenni az 510-re, onnan meg már semmi gond, ismerős tájak jöttek és megérkeztünk a Délegyházi Űrközpontba (ahogy építkezés alatt a sógorom hívta a házukat). A happy end persze, hogy visszafelé csont nélkül jöttünk és 30 perc alatt hazaértünk. Tudom, autómentes nap volt tegnap, de az az igazság, hogy mi az elmúlt 10-20 évben ezt mindig be is tartottuk. Most először kirúgtunk a hámból.
Anyu pedig kijelentette, nem lesz internetjük, mert apu sokat ücsörgött előtte.

Húgomék 3 napra Londonba mentek, még csütörtökön odaadtam sógoromnak az oyster card-jainkat meg pár font aprót, ami maradt négy évvel ezelőttről (tavaly az utolsó pennyt is elköltöttem Gatwicken könyvekre, az egyik megérte a másik nem, de akciósak voltak). Ki tudja, mikor megyünk megint, hátha addigra már ott is Euro lesz. Bár ismerve az angolokat, szerintem ők sose térnek át a közös valutára. Anyuék ezekre a napokra feljöttek hát Délegyházára, vigyázni az unokákra. A húgom előrelátóan megmutatta nekik, hogy tudják használni az MSN-t, s úgy látom, apu élvezi még a gépelést is. Sokkal jobban megy neki, mint anyósjelöltéknek, pedig ők régebb óta számítógép és internethasználók, az MSNt viszont csak kamerázásra, beszédre akarják használni és nem olvassák el soha amit írok nekik, hogy pl: Babszem most alszik, át kell mennem a másik gépre hogy a kamerát bekapcsoljam stb. Ezért velük többnyire kudarcélmény az egész. Pedig apuval meg a másik húgommal most például 3-asban traccsolunk. Úgy ítélem meg, a szüleim megértek az internetre. Úgyhogy támogatni fogom azon törekvésüket, hogy vegyenek végre egy normális gépet (akár laptopot is), amin gyorsan mennek a kedvenc játékaik és az MSN-t vagy a Skype-ot is tudják majd használni.

Most már nincs az, hogy letesszük hason a gyermeket és maximum a fejét forgatja álmában. A kukacolást és a tengelye körüli elfordulást ugye már elég korán elkezdte. De most már a jobbra-balra forgolászás is megy. Egyelőre csak azért nem szokott teljesen a hátára fordulni (szóval nem tudni, hogy még mindig felébred-e ha a hátán fekszik, mint 2 hetes kora óta) mert elakad az oldalán, az ágyrács megtámasztja. De úgy már egész jól alszik. Néha a fülét gyűrögeti, vagy a rácsokon lévő fejvédőt morzsolgatja, esetleg a felfüggesztett kisoroszlánt. Úgyhogy megbeszéltük, hamarosan kispárnát teszünk a feje alá, hátha bejön neki (de előbb megvárom, hogy kitisztuljon az orra), tud majd mit piszkálni. Még semmilyen játéka vagy kendője nincs, ami különösebben hozzánőtt volna a szívéhez, amivel tuti megnyugszik, hátha a kispárna az lesz. Na és most már lassan le kell szokni a rugdalózóról mint pizsamáról, és átállni hálózsákra, mert kinőtte a legtöbbet, meg állítólag az utóbbiban jobban tud mozogni és nem gond, ha lerugdalja magáról a takarót.

Nos az még mindig nincs igazán. Ráadásul a betegség még a meglévő kezdeményeket is kicsit felrúgta. Úgyhogy innentől kezdve keménynek kell lennem és valami rendszert vinni az életünkbe. Eddig ami megvolt az, hogy 7 és 8 között vacsoráznak a szülők 8 után pedig kezdődik az esti műsor, a fürdés-etetés-fektetés, ami kedvtől és fáradtságtól függően kb. 3/4 9 és 3/4 10 között szokott kicsúcsosodni az alvásban. Ez azért már elég jól megy. Szóval a következő hónapok feladata az lesz, hogy napközben is sikerüljön valamit alakítani. Nem reménykedem abban, hogy gyorsan fog menni, de következetesnek kell lennem, s nem elgyengülni. Elsőnek mondjuk a délutáni alvás bevezetésével kezdjük.

Ma elzarándokoltunk tehát újra a dokihoz. Összefutottunk a védőnővel, aki rögtön a lelkemre kötötte, hogy sose menjek gyermekorvosi rendelésre, mert bármit el lehet kapni. Igaz, éppen tök üres volt a rendelő. Ezt úgy Babszem 1 éves koráig csináljam, addig inkább a tanácsadásra menjek (ahol éppen tömegek voltak három és fél órát tartott a 2 helyett). Ami most van az amúgyse hiszi, hogy betegség. Inkább biztos fogzik a baba. Én meg ne aggódjak.

A tegnapi Micimackó olvasás:
 

A gyermek még mindig lázas. Sőt most volt igazán az. Eddig csak esténként volt egy kis hőemlekedése de a tegnap délutáni 38 után bár estére lefekvéskor már lefelé tartott a hőmérséklet, éjszaka amikor felébredt enni, melegnek érzetem a tesét. Megmértem, volt is 38,3 a láza, úgyhogy kapott még egy kúpot és reggel ugyan volt hőemelkedése, de az már semmi se volt az éjszakaihoz képest. Délelőtt kicsit nyűgösebb volt, többször evett és most újra alszik. Attól függően, hogy érzi magát ébredéskor fogok telefonos segítséget kérni doktornénitől, hogy mi mást lehet még csinálni, esetleg csak nyugtasson meg ő is, hogy ez ilyen dolog. Küzd Babszem szervezete. Mert egyébként kis orrfolyás van, éjszaka hatalmas vigyorokkal tűrte a hőmérőzést, kúpozást*, kaja megy, széklet is van rendesen, szóval más romlás nincs nála. Megnéztem persze néhány súlyosabb betegség tüneteit, de azok erősen nem jellemzőek. Ráadásul a 38 még nem is komoly láz, írják. Ha 39 lenne, akkor riadhatnék. Most várunk.

*már gondoltunk arra, hogy ez valami előjel a jövőjére nézve, szóval nem vagyunk elzárkózva a másságtól. Sőt, a párom rendszeresen ezzel idegesíti az anyját, hogy elképzelhető Babszem ha megnő a saját nembélijeihez fog vonzódni.

Ez a betegségből való kilábalás valahogy nem megy a Babszemnek. Láztalan nap után ma egész nap nagyon bágyadt volt, 2×2 és 1×0,5 órát is aludt. Először azt gondoltam, biztos kipiheni a hétvégét, mert volt elég programja, a napközbeni alvást nem vitte túlzásba, talán mert nem akart egyetlen percet se elvesztegetni amit az apjával tölthet. Aztán bizony 38 fokot mértünk neki fél 6-kor. A kúp megoldotta ugyan dolgot, de most két nap szigorú szobafogságot fogunk tartani. Mert hiába tartottam be amit a doktornő mondott, hogy láztalan nap után lehet levegőre vinni, úgy tűnik a levegőzés és az izgalmak inkább visszaveti a gyógyulását. Igaz, az orra már kevésbé folyik, de még mindig harcolunk az orrszívóval és néha bizony hagyom magam és nem erőltetem, ha nagyon sír. Egy hét 10 napot mondtak a gyógyulásra és még csak holnap telik le az egy hét, szóval még kitartunk. De lehet, hogy ezt a lassú gyógyulásos dolgot az apjától örökölte, aki minden betegséget megszenvedett rendesen anno és gyógyszert is csak injekcióval lehetett beadni neki, amihez meg külön hisztit csapott a rendelőben, ahol meg persze a babyboom idején amúgy is mindenki tülekedett, idegeskedett és általában tömeg volt, szóval égette ám tesz-vesz nénit rendesen. Azért aggódó anyuka üzemmód on.

Szombaton az autós családokhoz hasonlóan mi is megsétáltattuk BBt. Útitervet készítettünk, hogy milyen sorrendbe látogassuk meg a kiszemelt intézményeket. Nem ment minden zökkenőmentesen, néhol rossz sávba soroltunk, a parkolás nem egyszerű egy ekkora kocsival, ráadásul a belváros szűk utcái se mindig ránk vannak felkészülve. De azért nagyjából mindent elintéztünk és tapasztalatokkal gazdagabbak lettünk. Az OBInál nem biztos, hogy ha a hátsó sorok teli vannak, akkor a bejáratnál már nincsenek helyek, ráadásul mi most már beállhatunk a családos parkolóba is, ezt se szabad elfelejteni. Sikeres etetést hajtottunk végre idegen terepen, a baba-mama áruház szoptatós helyiségébe, szóval lassan már önálló hosszabb kirándulásokra is mehetek a gyerekkel, nem gond a random helyen való étkezés. Legalábbis kettősünknek (este még Cicáéknál is bemutattunk egy ilyet), a hely felkészültsége más kérdés. A Központi Könyvtár pedig nagyon tetszett a gyereknek, hatalmasakat kurjongatott amíg ott voltunk (anyja fia:). Beszereztem néhány babaétkeztetési könyvet, elvégre hamarosan (bő egy hónap múlva, miután fél éves lesz) neki kell állni megismertetni a gyereket az anyatej mellett más dolgokkal is, de nem árt felkészülni.
Vasárnap elmentem vásárolni. Most már tudom, gyereksapkát gyerekfej nélkül nem érdemes venni. A múltkori Snoopysból nagyobbat vettem egy számmal, mint az aktuális Babszemméret. Kicsit nagy is lett, de sebaj, gondoltam majd hordhatja később is. Most sültőssapkát akartam, mert a nap szembetűzését nagyon nem bírja elviselni a gyermek. De most az éppen aktuális fejméretűt vettem. Ami meg persze kicsi lett. S a vászonsapka nem olyan rugalmas, mint a pamut, úgyhogy majd mehetünk vissza cserélni. Megpróbálom majd gyerekkel, hogy azonnal lemérhessük, mekkora kell neki.

Tegnap estére természetesen már nekem is volt hőemlekedésem, meg újra Babszemnek is. Hiába feküdtünk le korán, én nem bírtam elaludni izzadás és fél percenkénti orrfújás miatt. Az éjszaka még egy kis hasfájással is tetéződőtt, a gyermek ugyanis előadta a “csikar a hasam és én belehalok” ordítását is negyed 12-kor. Kábé éjfélig tartott a műsor. Utána már mind jól aludtunk, Babszemnek pedig már egész jól szelel az orra. De kedélye még nem a régi. Mintha lassított felvételt néznék, olyan. Sokat bambul, keveset mosolyog és nagyon bújós. Délután visszamegyünk a doktornénihez. Bár okosabbak nem leszünk, ő is mondta, hogy 1 hét 10 nap is lehet, mire kilábal belőle a baba. Így természetesen a hétvégi utazás is elmarad, ráadásul majdnem biztos, hogy a párom aki eddig tartotta magát majd a hétvégén lesz beteg.

Lekopogom, de egyelőre nekem semmi problémám nem volt a körzeti gyerekorvosi-védőnői ellátással. Sőt, még a kórházat is ide sorolnám. Pedig ez Kőbánya, nem valami puccos budai kerület. Oké, nem a legújabb, legmodernebb rendelők vannak itt, a védőnőm kicsit oldschool volt, a terhesség alatt, de a gyerekkel például jól bánik. Meg kell hagyni, a nőgyógyászattal voltak problémáim a terhesség alatt, de azt hiszem a túlterheltség volt az egésznek az oka. S hallgatva a többieket, máshol se jobb a helyzet. Magánrendelésen is lehet ugyanennyit várakozni, maximum van légkondi és kényelmesebbek a székek, meg nem kell magazint venned, mert az is akad a váróteremben. A kórház nem volt tipp-topp, de elláttak minket, a rooming-in megvolt, akár állandóan velem lehetett a baba, kivéve ha nem akartam és csak akkor adtak neki tápszert vagy curkozott vizet ha én kértem. Ami összesen 1x fordult elő. Az egyetlen talán, hogy bár jó volt az, hogy bárki bármikor bejöhetett, megnézhette a kicsit, azért a teljes átjáróház kicsit túlzás volt. Még szerencse, hogy csak 1 szobatársam volt. Aztán amikor csípőszűrésre mentünk, időre az I. számú Gyerekklinikára, csupán 5 percet kellett várnunk, hipp-hopp intéztek mindent, kedvesek, rendesek voltak. A doktornőnk az első 2 hónapban ugye kijött, aztán meg a tanácsadások is egész jól sikerültek (persze a szurikrat nem szerette a gyerek, de hát ez van). Tegnap tartottam attól, hogy a rémtörténetekhez hasonlóan a betegrendelésen rengetegen lesznek, sokat kell várni, Babszem még plusszban elkap valamit, de nem így történt. Egy ember volt csupán előttem, alig 5 percet vártunk a sorunkra, doktornéni korrekt volt megint. Biztos szerencsések vagyunk. Mint ahogy annak idején sötétben választottam ki ezt a lakást, amiről kiderült, hogy totál napfényes, hétvégénként csendes a hely, hogy közelben vannak parkok, hogy a legközelebbi kórházban jó a szülészet, a gyerekorvossal is kihúztuk a főnyereményt. Pedig mennyi rémtörténetet lehet olvasni szerte a neten.