Ma a személyzetis osztály, a Human resource office (hogy legyünk pontosak) megírta az éves levelét arról, hogy augusztus 26ig mindenki értékelje magát, meg a főnöke is őt, illetve beosztott a fonökét, beszéljék meg, hogy mi a nagy harci helyzet, ki hogy van megelégedve azzal amit csinál. Merthogy ez fog beszámítani a fizetésemelésbe, az esetleges áthelyezésekbe stb. Asszem 4. alkalommal történik a dolog, amióta a jelenlegi csajszi a nagyhatalmú személyzetis. Az első két alkalommal okés volt.
Boss nénivel beszélgettünk, satöbbi. Második alkalommal előre megbeszéltük, hogy az előző évi értékelést fogjuk feltupírozni.
Ez is megtörtént.
Tavaly pedig, tavaly megtörtént a katasztrófa.
Kezdődött azzal, hogy boss néni kijelentette, a két helyettese fogja értékelni az emberkéket. Köcsög kolleganő és SZS. Elvileg engem ez utóbbi értékelt. Aztán volt az elbeszélgetés a boss irodájában, ahogy kell, mindenki be volt osztva, mindenkire jutott kb fél óra, húsz perc. Ott voltunk négyen. Én (szamár elől), a boss meg Köcsög és SZS. Csak boss beszélt. Lehordott a sárga földig. Nem engedte hogy megszólaljak. Maga előtt tartotta SZS értékelését, a saját jegyzeteit és kijelentette, hogy csökkent a teljesítményem, nincs megelégedve velem, mert stb. Nagy részben nem volt igaza. Abban igen, hogy ahhoz képest, hogy az első három évben milyen nagy eredményeket értem el, hogy fejlődtem, most nagyon nem akaródzott a dolog. Mégpedig azért, mert idekerült MK aztán meg Köcsög. Utóbbit fél év után magasabb pozícióba helyezték mint én voltam, holott fele annyit se dolgozott, dolgozik mint én. Azt láttam, hogy se MK se Köcsög nem erőlteti meg magát, és mégis, őket értékelik, pedig én kiteszem a szívem, lelkem, mert szeretem a hivatásom, a munkahelyem és mégse kapok dícsértet. Rendben vannak az én fennhatóságom alá tartozó dolgok, nincs velük gond, megy minden mint a karikacsapás, mert MEGSZAKADOK. Vagyis inkább megszakadtam. Erősen lankadtam a példákat látva. Minden megy még mindig, de nem túlórázom feleslegesen, nem jövök be extrán, nem csinálok meg más helyett semmit. Mert nincs értelme. Persze, tudom, kapitalizmus… de akkor is, és hol marad az emberség?
Mindenesetre a tavalyi értékelés után persze bőgtem. Hát még amikor megkaptam, hogy nemhogy a minimum fizetésemelést az 5%t nem kaptam meg, hanem kevesebbet … akkor aztán nagyon elkeseredtem.
És a tanulmányi szerződésem még két évig ideköt.
Nem tudom, mi lesz most. Elvileg augusztus 26ig le kell adni az értékelést, a főnök-beosztott megbeszélésnek is meg kell lenni. Na mármost én a héten vagyok, aztán 3 hét, Augusztus 26ig szabi. SZS pedig ezen a héten nincs (valószínuleg megint ő értékelne)
Párom szerint nem kell annyira a szívemre venni a dolgot, de ha egyszer másképp nem megy? Hogy iktassam azt ki az érzelmeimbol, hogy nem becsülnek meg?
Épp most, amikor ma közölte az egyetlen feltétlen rajongóm, a félállású nyugdíjas kollega, hogy valaki a hátam megett ássa a gödröt a főnöknél, merhogy ma ezt vette ki a boss néni szavából.
És nem igazán mehetek el. Mert közalkalmazott lehetnék csak… Abból pedig nem lehet albérletet fenntartani Pesten. Másodállásra pedig nem nagyon van időm.

Rájöttem, hogy elképzelhető, azt nem szereti a Blogger, hogy más más gépekről akarom frissíteni a lapomat. Mert azt csináltam mostanában, hogy hol itt hol ott csüccsentem le egy kis beírásra és olyankor írta ki, hogy képtelen megtalálni a templatemet a szerverén. Talán az FTPvel jobban fog működni a dolog.
Hahh Hahh Hahh. (a sátáni kacaj helye)
De azért reménykedem.
Nagyon bírom, amikor V nekiáll nyomtatni és nem szól senkinek egy szót se hogy bocs, de most fél órán át az én többszáz oldalas doksim fog dőlni a gépből. Ohh jajj már hallom, most meg kazettát tesz a magnóba. Jézus, szerintem nekem innen menekülnöm kell, másik szoba, másik gép…

Elköltöztem. Majd meglátjuk, lesz e valami foganatja a dolognak.

Utáljuk együtt a blogspotot!

Holá!
Ugyan tegnap nem sikerült egyetlen bejegyzésemet se postolni és nem működött a kísérleti blog sem, de ma láttam, hogy nem veszett el semmi.
Talán kéne valamo jó kis free hely, ahova felpakolhatnám és végre saját magam szórakozhatnék a designnal, mer szörnyen idegesít, hogy nem tudok állítani semmin és nem hajlandó engedni hogy cseréljek templatet. Majd körülnézek, aztán ha sikerül kiötlenem valamit, akkor jelentkezem szebb tollakkal

Lassan paranoiás leszek, és minden postomat elmentegettem doksikba is, még amit ide írtam, azokat is, mert rendszeresen nem talál engemet ez a blogspot a szerverén.

Dóri kilenc hónaposan átesett élete első plasztikai műtétjén. Jól viselte. Ma láttam, halál édes még mindig, csak fogyott, de nem csoda, hisz lassan két hete tisztíttatják a gyomrát, és tegnap az operáció előtt nem ehetett semmit. Majd ha nagyobb lesz, nevetve fogjuk ezt mondogatni.
Jah közben meg A férje, lassan két hónapos fiát nem hívta fel a névnapján. Na rá nagyon szívesen használnám az összes általam tudott káromkodást. De úrinő vagyok a neten.
Bah

Mary DiNunzio, a regényben, amit most olvasok, ügyvéd. Igazi katolikus olasz neveltetést kapott. De még csak segíteni szokott a nagy főnöknek, vagy mint a legutóbb egy külsős megbízónak. Még csak bojtár, vagy ki tudja, hogy is működik ez rendszerint amerikában, mindenesetre a cégüknél ő végzi a csicska munkát. De azt egész jól és persze mindig vonakodva.
Jegyzetelés közben rendszerint írkál olyanokat a legal padjára (az a sárga, vonalas jegyzetfüzet, amit én is imádtam az USAban, és még a jövőben játszódó amcsi regények szerint – sajnos nem emlékszem, melyikben – se tudnak tőle megszabadulni az ügyvédek), hogy miért is nem lépett be apácának, vajon a kötés az nem lenne e kielégítőbb foglalkozás. “Daydreaming about other jobs had become her full-time job. Somebody had to do it.” Tisztára tudok vele szimpatizálni néha. Ugyanakkor a szíve mélyén szereti amit csinál, és kitűnő benne. A végén segít kikaparni a gesztenyét.

Tetszik, hogy amikor átváltom anyelvet magyarra aztán 101-es keyre, merhogy angol windózzal tanultam számítógépelni, hát sose bírtam megjegyezni a Z és az Y helycseréjét, szóval választhatok hogy a magyaron belül akarom e még standard, 101 keyvel, Icelandic, Irish, Italian, Italian 142vel a klaviatúrámat. Micsoda nyelvcsalád. Persze ez lehet, hogy az Amcsi nyelvbeállítás miatt van így.
Nah le kell szednem a magyar nyelvet, mert a másik program bezizizik miatta. Lehet, hogy akkor már nem is írok, mert ékezetnélkül magyarul a neten már nem divat….

Nagyon Péntek van, ami meglátszik:

Which Peanuts Character Are You Quiz

Sikerült! Nah a ma reggelem jól indult És nemcsak a blog miatt ér fülig a szám.
Megyek gyorsan dolgozom egy kicsit

Nem adom fel, és újra leírom, ami hétfőn történt.
Szóval azon a napon reggel jöttünk vissza otthonról, mert keblencem nem dolgozott, nekem pedig csak délutánra kellett bemennem a taposóba. Ebéd után elindultam a metró felé. Útközben lestoppolt a fa alatti padon, járókerete mellett piehgő néni. Elkezdte mesélni, hogy a Szabóné, aki itt lakik az egyik lépcsőházban – és hanyagul intett négy kapualj felé – mondta, hogy kint az Üllői úton, a patika után isteni pékárukat adnak az egyik pékségnél. Hogy huszasával viszik a meleg, finom sütiket. Ő pedig magának már nem süt, pedig kívánja az édeset. Hát elindult, hogy vesz, de olyan gyomorgörcs jött rá, hogy le kellett ülnie. Mondtam, fogalmam sincs, miről beszél, de ő erősködött, hogy higgyem el és itt van a mi oldalunkon, nem kell aluljárózni, lépcsőzni hogy a kánaánba jusson az ember. Na rákérdeztem talán bizony azt szeretné, ha én fognám magam és elmennék megnézni azt a sütiset? Jajj de aranyos kedveském, adok pénzt is, mondtam hagyja megnézem, hogy ne fárassza magát hiába, de akkor legalább hozzak neki három biróst. Na mentem, természetesen az éjjelnappali boltok és kocsmák, meg a patika után azon az úton nem volt semmi halvány pékségre emlékezteto sem. De hát tartoztam ennyivel az ördögnek és akkor elindultam visszafelé, mert persze az én útirányommal tökéletesen ellentétes irányban kellett volna lennie annak a bizonyos boltnak. A padhoz közeledve láttam, hogy egy másik lánnyal beszélget a néni, aki elsietett mellettem, vitathatatlanul a meleg sütiket keresve. Na fel is háborodtam, hogy jó jó nem éppen dalolva, de azért elindultam a kérését teljesíteni, mégis hogy képzelte, hogy nem jövök vissza hozzá. Odaérve, készen álltam, hogy jelentsek, erre a néni megkérdezte, hogy nem ismerek e a közelben péksüteményest, ahol finom friss dolgokat lehet venni, mert ő …. Na közbevágtam mondtam, hogy onnan jövök, arra nincs semmi, elköszöntem és otthagytam. Viszont azért egész jó emberismerő lehetett még így meszesen is az öreglány, mert én is egészen korrekt, rendes vagyok meg az a lány is annak tűnt, aki utánam kapta meg a megbízatást.

Kaptunk egy levelet az informatikus szakosztályunk főnökétol, miután halódozott a mail szerver, hogy bizony 85 megánál ha nagyobb a postafiók, akkor autómatikusan törölgetni meg arhiválni kezd a program. Na nekiálltam kideríteni, hogy is állok én, mert mostanában nem volt időm rendesen törölgetni meg pakolászni a leveleimet. Persze Windows meg Novell révén az ilyen adatok, vagyis hogy mekkora a mailboxom mérete előlem el vannak dugva. Gondoltam azért, ha már megírták, azzal, hogy kérdés esetén bátran forduljunk a HelpDeskhez, hát megér egy telefont a probléma. Telefonáltam, a HelpDeskes pedig közölte, hogy hát azt nem láthatja a felhasználó, de nem kell aggódni, mert ha már túllépem a keretet, akkor automatikus arhiválás lesz meg törlés. De én elővigyázatos akarok lenni! Nem akarom, hogy az évek óta elmentett szerelmesleveleim törlődjenek. Kordokumentumok, a modern kor párja vagyunk, korai szakaszunkat villámemilezés jellemezte.

Szerdán Dórit bent fogták a kórházban, hogy előkészítsék a pénteki műtétre. Este elmentem meglátogatni, a nővérek imádják, mert ugyan utálja a beöntéseket és ordít mint a fábaszorult féreg, egyébként vigyorog, be nem áll a szája, barátságos tünemény. Személyesen is tapasztaltam a dolgot, mert amikor odaértem már hallottam, hogy bent van a vizsgálóban és zokog, apja anyja nyugtatgatja. Amikor kihozták odaléptem hozzájuk és felragyogott. Az egyedüli volt, aki észrevette hogy megint vörösebb vagyok a szokásosnál, csodálkozva tapogatta a hajamat. Mondtam is a hugomnak, lám a lánya jobban figyel a részletekre.
Akkor most fogom elmentem ezt a doksit. 4 példányban, 2 lemezre. Ha holnap neten lesz, akkor nyert ügyünk van.

Végre találtam valakit aki nincs tejlesen, abszolút elolvadva Terézanyutól. Éljen Pálkata 😀

Na mega hosszú dolgot írtam arról, hogy mi volt tegnap, meg hétfőn.
Persze otthon, hogy aztán felmásoljam lemezre, behozzam a taposóba, aztán nagy lazán reggel bekopizzam ide (még mindig a régi dizájn, mer csak nem és nem akarja a váltást a blogspot engedélyezni, pedig már valami jujjderózsaszínt is találtam). Persze mivel okoskislány vagyok, a lemezemre 2x is felmásoltam a doksit, hogy tuti ne legyen vele gond, ha az egyiket nem bírom megnyitni akkor még mindig van Máááááásik.
Hahha, hahha hahha
A kis cuki lemez ugyan olvasható, látom ám rajta a doksit, de mikor másolásra kattanok… na az nem működik. Szóval nem olvasható itt a tegnapi agymenésem.
Hiába lett rajta futtatva a rendberakás, az se működött. Csupán mondatfoszlányok olvashatók.

Poén?
Hát hogy otthon nincs már copy belőle, mer behoztam.
Tényleg menő manó vagyok.

A hétvégén végülis mégis hazautaztunk. Anyuék nálunk húzták meg magukat csütörtök-pénteken, mert feljöttek unokalátogatóba. Csütörtökön későn érkeztek, akkor már nem mentek be a kórházba, péntek reggel meg már hazaengedték a Manót, de a héten vissza kell menni, úgy tunik megvan mi a gond, kis, majdnem rutinszerű műtéttel lehet is a dolgon javítani. Azért biztonság kedvéért vettek szövetemintákat, hogy kizárjanak minden komolyabb eshetőséget.
Szombat reggel hazautaztunk aztán. Megvolt minden ami kell egy ilyen hétvégén, pihi, levegő, jó kaja, ajándékozgatás, mozi. Na és persze tévézés.
Merthogy nekünk nincs tévénk. Amin erosen ki is szoktak akadni mások, de igazából nem hiányzik. Ismerve magamat, meg elnézve a hétvégi szeánszokat, amikor befekszem a képernyő elé és mindenféléket nézek szinte válogatás nélkül tuti, hogy ha ott állna a doboz a sarokban és még antenna is lenne (mer az ex albérletben ugyan volt tévé, de a szoba átrendezés miatt messzi került az antenna csatlakozójától, ezért aztán nem fárasztottuk magunkat és nem fektettünk bele hosszabbítóba) akkor a végén még Brazil sorozatokat és Mónika showt néznék. Brrr. Inkább számítógép, meg könyv, rádió, zene meg a párom. (nem ebben a sorrendben persze:D)
A hétvégi tévézések során meg persze tátott szájjal bámuljuk a reklámokat, mert azok közt legalább van valami értelmes is. De nem hiányzik a sok hírműsor, ahol a “gyorsan összefoglaljuk legfontosabb külföldi híreinket” szekció 5 természeti katasztrófát meg 2 gyilkosságot tartalmazott. Hát hiányzik ez nekem?

Ahogy ígértem, megtaláltam az idézetet a gyerekvállalásról:
“Making the decision to have a child – it’s momentous. It is to decide forever to have your heart go walking around outside your body.” Elizabeth Bowen

Az Osztalytarsam.hu lapra már vagy egy éve eltévedtem, de hát semmi aktivitás. Pedig hogy reménykedtem benne, hogy a nagy gimis szerelmem meglátva a nevemet visszaemlékezik rám, és levelet ír. De hát semmi ilyesmi nem történt, pedig még ő is regisztrálva van és a névsorban szinte egymás alatt van a nevünk. Az évfolyamoldalon tutira.

Néha elfilózom a “mi lett volna ha …” dolgokon. Általában feleslegesen és mostanában jóval ritkábban mint régebben.

Nah ma végre megkaptuk a kellő dícséretet. Merhogy tegnap írtam egy levelet arról, miket javítottam, csináltam meg, két nap alatt, V helyett is.
Sőt ma inkább főnéninek mutattuk be a honlap butított verzióját, ami tuti olvasható, nézhető stb. Netscape 4.X alatt is, és ő azt mondta, hogy rendben, jó lesz. Ezzel persze kikerültük az SZSt, mer akkor megkaptuk volna, hogy tököljünk színekkel, mer ugye az nagyon fontos, hogy olyan zöld legyen ami neki tetszik, amilyen az egyik doboz a polcon… de hát nem fogok leállni vele webszínekrol magyarázni, meg ő most már érti a HTML-t, szóval nagyon menő, meg különben is jövő héttől szabin lesz .
A hét hosei lettünk. Éjjen.
A hétvégét úgy tűnik, az én szüleimmel fogjuk tölteni, holnap reggeli indulással és majd csak hétfőn jövünk vissza, mert csak délután dolgozok. Vagy lesznek élményeim addigra, vagy nem.
Mindenesetre az már tuti, hogy Dóriék reggel hazamehettek, de jövő héttol vissza kell menniük a kórházba, mert a végbélműtétre szükség van a csajnál. Sokkal jobban viselte a kórházat, mint bármelyik felnőtt, különös tekintettel a nagyszülőkre, akik tegnap este jöttek, nálunk aludtak, ma unokáztak és akkor holnap utazunk velük haza.

A hét végén szó esett a gyerekkérdésrol. Hogy kb. 5 éven belül túl kéne lenni az elsőn. Mondtam persze, hogy előbb legyen bulgáriai nyaralás, de legalábbis lakás. Albérletbe, másfél szobásba azért mégse kéne csemete. És nem is tudom, akarom e. Itt van most a picurka, szegénykét megtükrözték, merhogy hónapok óta problémás a széklete. Amikor meg három hónapos volt, akkor be akarták fektetni a kórházba, mert úgy látták el van maradva a fejlődésben. A húgom és persze mindenki a családból halálra aggódta, meg most is aggódja magát. Ugyan tavalyi tragédiából lehet tudni, ha kisbabának baja van, valami ilyesmi, mint az emésztéssel, na azt észre lehet venni. Dóri pedig roppant vidám gyerek, rengeteget mosolyog, nevet és tényleg csak ritkán sír.
Igen nem is beszélve Aékról, ahol megtörtént, amit senki se kívánna az ellenségének se… Utána kell néznem, ki és hol mondta, de teljesen igaza van, hogy gyerekvállalással arról dönt az ember, hogy ezentúl a testén kívül viseli a szívét.
Én erre még mindig nem érzem magam alkalmasnak. Félek a felelősségtől. Ugyanakkor vonz az a határtalan feltétel nélküli szeretet, amit kapnék, adhatnék, csak még nem tudom, hogy képes vagyok e megadni érte az árat.
Soha nem lennék olyan jó szülő, mint a húgom, akit csak csodálni bírok. Ha ő elhatározza magát, akkor azt véghez viszi. Nem hitte el, hogy felveszik valahova is, és megtörtént, elvégzett egy egyetemet. Férjhez ment a kilencedik évfordulójukon, és isteni háziasszony lett. Aztán szinte tökéletes kismama, most pedig anyuka. El kell ismerni, hogy nem semmi. Pedig ő volt az elkényeztett, a legkisebb, aki anyuék szerint 11 éves korától 23ig, amíg el nem került otthonról, egyfolytában kamaszodott, ahogy a nagykönyvben meg volt írva. Mint mondta, mindig is szerette a gyerekeket (ami például rólam nem mondható ugyanígy el, pedig én bébisintérkedtem 2 évet is, de azért pedagógus hivatást messzire kerültem), könnyen megbarátkozott, haverkodott velük, de azért mennyivel másabb, hogy a végső megnyugvást ő jelenti a Dórinak, hozzáfordul ha valami gond van, ha elveszettnek érzi magát stb.>