Tegnap már este is pelenka nélkül feküdt le aludni. Vagyis először még felvette a kisgatyát (az utolsót a Verdákos sorozatból), aztán panaszkodott, hogy szorít. Mondta neki az apja, hogy akkor vegyük le, már úgyse kell (ezt párszor már pedzegettük amióta csak reggel pisilt, azt is változóan, ha kényelmes volt akkor nem a bilibe, csak a rajta lévő pelusba),s most beleegyezett.
Reggel pedig szárazon ébredt, szokás szerint.
Szóval van egy pelenkamentes nagyfiúnk:)
Ma reggel várt a bölcsiben a papír, hogy kérek-e oltást az új influenza ellen. A listában én voltam az első, aki Nem-et írt. Mint ahogy már itt se kértem, a munkahelyemen, amikor körbeküldték. Pedig tudom, gyereknek ingyen van, pénzbe se kerül. Elég nagy dilemma ez egy szülőnek. Legalábbis nekem tuti az. S látva, hogy mennyien másként gondolkodnak kicsit lelkiismeret furdalásom lett, hogy vajon jól cselekszem-e. Nem az oltás lenne-e a könnyű és nagyjából biztonságos út. De pont ez a "nagyjából"az, ami miatt inkább nemet mondok.
Tudom, Babszem egész sokat betegeskedik amióta bölcsis, de influenzája még sose volt. Csak egyéb orrfolyásos, hurutos dolgok. Amikor a madárinfluenza volt akkor elintézték nekünk az ingyenes oltást, Boss néni kitaposta és akkor kértem. Utána egész télen folyt az orrom. Influenzát persze nem kaptam és aztán hamar elmúlt az a vihar is. Úgyhogy most eleve kicsit szkeptikusan álltam a sertéses variációhoz is. Ma már annyira meg van zavarodva az ember a média miatt, hogy fogalma sincs mennyit lehet elhinni a hírekből és mi az ami csak egy lufi. Az orvosok nem mondanak egyértelműen igent és nemet se. Mindenki döntse el maga. Babszemnek meg kicsit szeretnénk úgy erősíteni az immunrendszerét, hogy nem nyomjuk tele semmilyen mesterséges anyaggal. Amúgy is kapott elég oltást, a bárányhimlősből még például vissza van a második kör, amit sose tudok beadatni neki, mert éppen elfogja valami nátha, mire kilábal és tanácsadás nap lenne. Nem látom be egyelőre, hogy sokat javulna a helyzete az oltás miatt. Ettől még a kis betegségeket ugyanúgy elkapja, mi betartjuk az alapvető egészségmegőrző dolgokat, ha járvány van, nem megyünk tömegbe, rendelőbe. A bölcsiben is a gondozónők még a legapróbb orrfolyással is inkább hazaküldik a gyereket, csak ne fertőzze tovább a társakat. C vitamin adagot természetes formában fogyaszt, néha meg beleiszik a mi multivitaminos pezsgőtablettánkba is.
Alapvetően egészséges család vagyunk, szerencsére, remélem, hogy az idei influenza járványt is leküzdjük csak úgy, mint az eddigit. De kicsit úgy érzem, ez az influenza körüli mizéria is csak arra jó, hogy lelkiismereti válságba kergesse a szülőt. Mikor teszek jó a gyerekemnek: ha oltom, vagy ha nem? Szóval most úgyis csak reménykedem, hogy az idő majd igazol, jól döntöttem (legalábbis a mi szempontunkból)
Jövőre amúgy is jön majd a kutyainfluenza…
Heti addikció: Elements. Pedig én mindig messzire kerültem a szerepjátékokat, pláne a kártyákat.
És igen, álmomban kártyákat húzogattam.
Babszem szerencsésen kiheverte a betegségét anyuéknál. Nekünk le se kellett menni érte, mert húgomék felhozták, úgyhogy vasárnap csak Délegyházáig mentünk ki érte, ahonnan csak nehezen sikerült elhoznunk. Amikor kint ücsörögtünk a napsütésben a teraszon és ott fogyasztottuk az ebédet (már aki:), akkor megint csak megerősítést nyert a vágy, hogy ilyent én is szeretnék.
A következő projekt azonban, leszoktatni a gyereket arról, hogy éjjel mindenáron közöttünk akarjon aludni. A nyáron ez a vágya úgy 2 napig tartott mikor meghoztuk egyik vagy másik nagyszülőtől, de mióta visszajöttünk a tengerpartról (ahol amúgy külön aludt, leszámítva az első 2 éjszakát), kb. 1-1,5 órát aludt el a saját ágyikójában (ami még mindig a rácsos), aztán odakéretőzött közénk. Tegnap este mondtuk neki nyomatékosabban, hogy elaludhat a mi ágyunkon (amiről szépen le is pakolt, berendezte ki hol feküdjön altatás során), de aztán mindenki a saját ágyában húzza ki reggelig. Esetleg akkor még oda lehet jönni hozzánk lustálkodni. Most fél 4-ig bírta, akkor kiabálgatott, hogy segítség! segítség! és amint letettem a franciaágyra visszaaludt, még úgy ahogy volt, keresztben-kasul párna nélkül, s meg se rezdült amint áthelyeztem.
Biztos, hogy az egyik oka annak, nem szeret a helyén aludni, hogy elkényelmesedett és nagyobb ágyra vágyik, ami tervbe van véve, hogy el fog készülni. A másik meg persze, hogy legjobban mégis anya és apa közt lehet durmolni, akár Shaun és Timmy nélkül is.
Most olvastam egy hírt arról, hogy egy Broadway színházi előadás alatt valakinek megszólalt a telefonja, a színészek meg lekiabáltak neki a színpadról, hogy vegye már fel. Vagy nyomja ki.
A közönség nevetett.
A darab A Steady Rain volt. Főszerepben: Hugh Jackman és Daniel Craig. Bocs, de ha két ilyen pasit lehet 1x élőben látni a színpadon, nekem már a jegyvásárlásnál eszembe se jutna, hogy bekapcsoljam a telefonom. Vagy ne adj isten magammal vigyen. Mert még megzavarnának nyálcsorgatás közben.
Ügyeletes vagyok. Épp klienset szolgálok ki, amikor csörög a telefonom, anyu az. Amint végeztem azonnal hívom, hátha valami gond van Babszemmel. De kiderült, hogy csak könyvesboltban vannak, venni akar valamit a gyereknek és csak azt szerette volna tudni, hogy melyik Thomas könyv nincs meg még nekünk.
Nahát ez az ősz úgy látszik mindenhol azzal jár, hogy az embereknek elment a kedve a blogírástól. Isolde meg Suematra a két nagy látogatottságot élvező bloggerina az énblogok válságáról értekezett, Nima és Amadea meg a könyves blogokéról*. Ez utóbbinál szerencsére én nem játszom, mármint könyves válságban nem szenvedek. Talán mert már olyan rég óta vezetem azt a blogot is, hogy attól, hogy elolvasok valamit meg írok róla, nemkerülök már válságba. Inkább az a gondom az olvasónaplóval, hogy egyrészt szeretném megtartani a mostani formáját, hogy az tényleg csak egy elolvastam-írtam róla blog, másrészt meg már régóta nézegetem, hogy csinálnék valami olyasmit is mint Natasha. Azaz könyvekkel, írókkal, könyves hírekkel kapcsolatban egyéb bejegyzéseket is írogatnék. De azt meg ide nem akarom, mert itt meg a kutya se olvassa, vagyis olyan nem, akit érintene, mert az olvasónapló látogatottsága magasabb meg az már tematikus blog.
Nem mintha én olyan sok mindenről írogatnék ide. Mert hát most a leghálásabb téma Babszem, de ő éppen vidéken van, amúgy is mostanában csak minden másnapra jut belőle frappáns sztori. Munkahelyen épp dolgozás van, húzzuk a gályát szokásos évkezdős mizériában. Megy egy kis fogyókúra is befigyel (ez is lassan megszokott lesz ősszel) és próbálkozom megpályázni egy kis londoni konferencia kiruccanást december elejére. Az ember is noszogat, hogy írjak már, de nem mindig van ihletem. Viszont én nem fogom abbahagyni, csak kicsit inger- és témaszegénység vannálam.
*Egyébként olvasgatva az ő bejegyzéseikhez a hozzászólásokat, hogy mennyien nem olvasnak és írnak is blogot, hirtelen az jutott eszembe, hogy hurrá, a konkurencia halódik 🙂
Újra bölcsibe jártunk, újra elkaptunk valami vírust. Már péntek óta folyt az orra Babszemnek,de azért hétfőn még bepróbálkoztunk az intézménnyel, ahonnan már erősen csipás szemmel is tért haza, estére még egy kis hőemelkedést is produkált. Amúgy teljesen jól volt a gyerek, bár éjszaka nyugtalanul aludt, inni kért többször is, meg még kapott lázcsillapítót. Továbbá megtörtént az azóta is emlegetett eset. Felült köztünk az ágyban, s a szülőkön kívül nem találta az alvópartnereit (közénk nem szoktam szállítani a bárányokat) és így szólt a sötétben: "Baszta meg hol van Shaun és Timmy?" Erre persze nem szabadott röhögni, de mivel sötét volt és én mentem az állatokért egy mosolyt megengedtem magamnak.
Tegnap reggel dokinál kezdtünk, ahol nagyon szépen viselkedett, semmi sírás, kis kapaszkodás anyába, aztán matrica kikövetelése. Mire hazaértünk már ott voltak anyuék, akik elvitték magukkal Kanizsára, hogy majd a vidéki levegő jól meggyógyítja.
Azóta a hírek: tegnap este fürdés és mese után gyorsan elaludt 9-kor. Reggel fél 9-kor ébredt, nem köhögött este, hagyja magát cseppenteni és csak 37 volt este a hője, szóval nem kell az antibiotikum.
Tegnap visszatért a bölcsődébe Babszem gondozónője aki vagy fél évig betegszabin volt porckorong sérv miatt. A kisfiam nem volt túlzottan meghatva tőle, pedig annak idején nagyon jól kijöttek, de hát neki azért sok idő telt el tavasz óta. Mindenesetre a gondozónő határozottan meglepődve mesélte nekem, hogy mennyit fejlődött Babszem, milyen szépen választékosan beszél. Elvégre egy éve, amikor kezdtük a bölcsit még egy szót se mondott. Külön kiemelte, hogy úgy utasította el az uzsonnáját, hogy "köszönöm ez nekem nem ízlik".
Egyébként Babszem hajlandó új dolgokat is kipróbálni, beleharap sok mindenbe, majd közli, "finom". De ha nem kér belőle folytatást, akkor tuti biztos, igazán nem ízlett neki.
Ma reggel én is láttam egy olyat, hogy 6 ember állt körbe egyet, aki éppen az október 6. utca díszkövét rakta. Nem mertem elővenni a telefonomat, hogy fényképezzek, mert ahhoz sokan voltak.
Aztán az egyik hátba vágta a mellette állót, s mondta, hogy "Menj, segíts már neki!" Gondolom ő kisebb csicska lehetett, mert ment is.
Tegnap levágta a párom Babszem haját. Ez volt a második alkalom, az első még télen volt, a húgom intézte és akkor a mostanihoz képest csak egy kis igazítás történt.
Most olyan igazi fiús feje van (leglaábbis hátulról), rövid haj. Ami így, a napszítta tincsek nélkül inkább világosbarna, mint szőke. Persze ezen a képen nem látszik a haj rövidsége, mert nem hátulról fotóztuk.
De már 34 hónapos és hihetetlen, hogy egy éve kezdte a bölcsit és még egy szót se szólt. Most meg be nem áll a szája és nagyon választékosan beszél, szép hosszú mondatokban. Ez fantasztikusan jó volt! mondta ma is. Mindig elhatározom, hogy leírom amiket mond, de talán ha minden 5. jó beszólását sikerül megjegyeznem örökre.
Akik végigolvasták a Selce I-III-t azoknak ajánlom az illusztrációt a picasan.
Az új gondozónő nagyon meg van elégedve Babszemmel. Azt mondja, vele van a legkevesebb gond, mert szót fogad és betartja a szabályokat. Rendesen eszik, jókat alszik és szépen beszél.
Én nem voltam egy nagy plüssállatrajongó, s bár a családi legendárium úgy tartja, hogy az ember kiskorában annyi kisállattal aludt, hogy szinte el se fért az ágyában, egyelőre úgy tűnt, hogy Babszemnek sincs semmi olyan dolga, amihez külön ragaszkodna. Se kis takaró, kendő, autó és még Huba se érdekelte pedig milyen rég megvettük már.
De most az új Shaun korszak beköszöntével a hétvégén már vinni kellett Shaunt és Timmyt bevásárolni is. Igaz, még rá tudtuk venni, hogy a fiúk maradjanak az autóba, mindenesetre halálosan aranyos a kisfickó báránnyal kézen fogva az utcán. Aztán tegnap valahogy a Kisvakond is előkerült (amit meg anyuéktól kapott karácsonyra és csak akkor akart vele játszani, amikor az Adri is, aki később kapott ugyanolyan típust, ugyanúgy a nagymamától és Stokcholmban Babszem is ismerősként köszöntötte a játékot). Elalvásnál Babszem Shaun és Timmy között feküdt, Kisvakond pedig apánál volt.
Ma reggel a bárányokat akarta elvinni magával bölcsibe (eddig még nem nagyon akart semmilyen játékot se, csak a motorját), sajnos ők csak párban járnak, úgyhogy kiegyeztünk a Kisvakondban. Ő kézenfogta a vakondot én meg vittem a motorját és végig sétált. Nem kellett levinni a lépcsőn, se a forgalmas út mellett nem kéredzkedett fel, viszont jó darabig magyarázta a Kisvakondnak, hogy kell átmenni az úton, milyen autókat és buszokat látnak stb. Aztán vakondot betettük az öltözőszekrénybe, hogy ott várja meg mire befejezi a munkáját Babszem a bölcsiben.
Most akkor már megint mindent sikerült az utolsó napokra hagyni. Holnap én már nem dolgozom, eredetileg azért, hogy bevásároljak és összepakoljak, meg kitakarítsak. Közben csak holnapra kapott időpontot ember a szervizbe és bár lehet, hogy nem volna semmi baj, de mindenki nyugodtabban indul útnak, ha az esedékes fékcsere megtörténik. Úgyhogy a bevásárlást még ma kell elintézni. Meg majd holnap este Kanizsán a romlandókat, hogy minél kevesebbet kelljen utazniuk. Erről jut eszembe, hogy még fel kell írnom a todo listámra: jégakkukat betenni a mélyhűtőbe.
Aztán szombattól egy hét a Horvát tengerparton.
Túl azon, hogy közel három hónapot nem volt bölcsődében Babszem egyéb okai is vannak annak, hogy nem lelkesedett annyira a visszatérésért. A gondozónője, aki beszoktatta tavasz óta táppénzzel van otthon, úgyhogy az egész csoport a másik lányra maradt. Akit amúgy nagyon kedveltünk, fiatal volt, de azért segítséget kapott a szomszéd szobában lévő két régebbi motorostól. Így igazából a két csoport gyerekre három gondozónő vigyázott, néha az igazgatónő is besegített, meg ott volt még a technikai dolgokat ellátó Gabi néni. Aztán most augusztusban megtudtuk, hogy a két régi közül a táppénzes még mindig táppénzen van, ki tudja, hogy visszajön-e, de még mindig az állomány tagja. A másik pedig otthagyta a pályát, elment fogász asszisztensnek. Ami érthető is, egyedülálló anya, a gondozónős létet annyira nem fizetik meg az elmúlt fél éve eléggé nehéz volt, hogy alig pár év tapasztalattal egyedül kellett vinnie egy 14 fős csoportot. Ő tehát pályaelhagyó lett, helyére egy tapasztaltabb gondozónő jött, aki még mindig egyedül viszi a csoportot, ráadásul bár már hetek óta dolgozik ott, Babszemmel, akinek mondogattam otthon a múlt héten, hogy új néni lesz, csak tegnap találkozott először. Szóval eléggé nehezített pályán nyomultunk a betegség miatt, mert ha az nem jön be, akkor még lett volna egy hete a régi, ismerős csajjal és az újjal párhuzamosan, hogy hozzászokjon.
Persze a reggeli sírás akkor is meglett volna, elvégre milyen klassz nyara volt: június óta hol egyik, hol másik nagyszülőnél, meg még velünk is volt egész sokat egyfolytában anélkül, hogy napközben elváltunk volna.
Délután már jó kedve volt a fiamnak, mérleghintázott 3 másik gyerekkel, evett, aludt rendesen, szólt ha ki kellett mennie. Csupán reggel még a másik csoporttal evett, ahol nemcsak a gyerekek de ismerős régi motoros gondozónők voltak. Aztán fokozatosan visszatért a saját csoportjába és helyére.
Ma reggel kettesben mentek az apjával, most is volt sírás. Kicsit tartjuk benne a lelket azzal, hogy csak egy hétig kell járnia aztán majd megyünk a tengerhez.
Szóval ma elvittük reggel Babszemet a bölcsődébe. Természetesen korán keltünk, ébreszteni kellett a manót és amíg oda nem értünk a csoportszobához egészen bátor volt. Aztán eltört a mécses és még ki is szaladt meg kapaszkodott apa nyakába amit alig akart elengedni. Szóval megint sírva hagytuk ott, de míg pakoltam be a szekrényébe a ruhákat már nem hallottam a hangját.
Natasha Bibliotékájában olvastam a Hogyan beszélgessünk olyan könyvekről, amiket nem olvastunk? című kötetről ami egyből felkeltette az érdeklődésemet. Elvégre annyi könyv van, ami érdekelne de sose lesz időm elolvasni, a gyorsolvasást pedig nem nekem találták ki (lusta vagyok tréningelni magam hozzá 🙂 Egyébként én mindig is tudtam, szerettem, sőt mertem olyan könyvekről beszélgetni amiket nem olvastam, de valami ismeretem azért volt róluk, amióta meg az interneten felfedeztem milyen klasszul lehet infókat szerezni a könyvekről, egész megbátorodtam. Meg amúgy is keresztül megy a mancsomon rengeteg kötet, amiknek egy része után csorgatom a nyálamat, de legyünk őszinték, sose fogom (időhiány megint) kiolvasni őket. Szóval mondhatom, hogy az alapok megvannak ahhoz, hogy tudjam miről beszélek.
De úgy gondoltam érdekel, hogy más okosabb emberek hogyan látják ezt a kérdést. Gyorsan megnéztem, a FéSZEK-ben van belőle sok példány, 1 például a helyi fiókban is, ráadásul bent is van, kölcsönözhető. Felkészülten siettem tehát a polchoz, a jelzet ismeretében. Csakhogy nem volt ott a kötet. Kikerestem még egyszer a katalógusból, hogy biztos nem vitte-e ki valaki amíg én megvártam míg Babszem felébred, aztán meg rávettem, hogy fagyizás és busznézegetés előtt ugorjunk be a könyvtárba is. Na meg a szerző nevére sem emlékeztem pontosan. De minden úgy volt, mint pár órája, úgyhogy odamentem a tájékoztatóban ülő hölgyhöz aki épp beszélgetett egy ismerősével. Megmondtam mit keresek. Mindkettőnek felcsillant a szeme, hogy jé ez egy jópofa kötet lehet. De sajnos a könyvtáros se találta a helyén a könyvet, de a raktárban sem. Úgyhogy az ismerős, aki meg akarta várni, hogy mégis milyen könyv ez, mert érdekelte volna, szintén nem járt szerencsével. Ám nekünk mennünk is kellett, mert Babszemnek már motorozhatnékja volt.
Úgyhogy egyelőre nem ásom bele magamat a kötetbe, de nem adom fel. Még majdnem minden boltban is kapható, ha netán a könyvtárak polcain nem érném el.
Az elmúlt napokban délután Babszem hatalmasakat aludt. Még mindig gyógyulgat, ez jó. Ráadásul elkezdtem szoktatni ahhoz, hogy egyedül feküdjön a helyén. Eddig ugyanis valakinek kellett lennie mellette. Most ha hosszabban is tart az elalvás, megelékszik azzal, hogy a félig nyitott ajtón látja, amint ott ülök a fotelben és olvasgatok. Ő meg Shaun és Timmy között fekszik az ágyában és bár vannak körök, hogy kiszáll, hogy kidobálja a plüssöket, tegnap bevitte magával a golyós játékot, azért ha elszánja magát arra, hogy alszik, akkor becsukja a szemét és bedől.
Shaunt és Timmyt még karácsonyra kaptuk a húgoméktól, de úgy tűnt, akkorira lett éppen elege a bárányokból, már a DVDket se nézte és nem is foglalkozott a játékokkal, hát feltettem őket a szekrénybe. Hétfőn azonban, amikor kezdetét vette a projektem, eszembe jutottak. Főleg azért, mert a hétvégén megint rátalált Babszem a youtube-ra és a bárányokra. Most már tudja, hogy van angolul és németül a Shaun a bárány (ugyanis megint megtaláltuk azt a verziót is a videómegosztón). Úgyhogy most már tényleg kezd kicsi lenni neki az ágya.
Shaunt és Timmyt közben esténként is mellé kell fektetni. Már akkor, amikor még csak a mi ágyunkon próbáljuk őt elaltatni. Egyébként a délutáni külön, egyedül elalvás után jön majd esti altatásidő redukálása másfélről max. 30 percre, s ha lehet azt is egyedül befejezni az ágyába. Na jó a plüssökkel.
Szokás szerint, miután Babszem már kezd kilábalni a betegségből az apja is elkapta. Úgyhogy ma az ember is itthon nyomta az ágyat 38 körüli hőmérséklettel és torokfájással.
Szimbióták.