A meddig maradjon otthon az anyuka, gyerek mik a lehetőségek nagyon meg tudja osztani a népet. Még a családban is.

A nagyszülők reakciója nagyon tetszett. Teszvesz néni rögtön azzal kezdte, hogy nehéz lesz beszoktatni majd Babszemet a bölcsibe, mert hogy az apjának se ment könnyen a dolog. Ő ugyan bölcsődébe nem járt, viszont mindig sírt és nem csak az óvodában, hanem még általános első pár évében is, hogy suliba kellett mennie. Mondtam, hogy nálunk ilyen gond nem volt én 5 hónaposan már bölcsibe lettem adva. Persze őt az motiválja, hogy szívesen feljönne segíteni az unoka körül. Akár bentlakással is. Ami valljuk be, nem lenne jó. Szerencsére az anyósjelölt ilyen ötleteivel szemben a párom is rendíthetetlenül ellenálló.

Anyu is azt mondta, hogy „arany apám, megy ő is a kolhozba”*. Neki is megemlítettem, hogy én 5 a húgom meg 3 hónaposan már bekerültünk a gépezetbe és semmi gondunk nem volt. Na jó, mondta, de azért az unokával olyan más, neki jobbat szeretne.

Egyébként szerintünk Babszemnek csak jót fog tenni a dolog. Most nincs nagyon sok interakciója a családon kívül másokkal. Ráadásul tuti, minél hamarabb kezdi a közösségbe való életet, később is könnyebben megy majd neki a beilleszkedés, alkalmazkodás. Párom szerint az, hogy a nővére már 1 évesen bölcsis volt, ő meg 3 és fél mikor oviba ment csak javára vált, Cica mindig jobban megtalálta a helyét minden új társaságban, míg az emberem nem egy könnyen oldódó fajta. Sőt meg a pszichiáter húgom is ezt az elméletet erősítette meg, illetve még hozzátette, minél korábban kezd egy gyerek, annál kevesebb a gond. 4 éveseknél például már nehezen megy az oviba szoktatás.

Különben meg a gyereknek meg nekem is változatosságot fog jelenteni, hogy másokkal is felvehetjük a kapcsolatot, én például újra felnőttekkel beszélgethetek, sőt angolul. Most hogy így meghoztuk a döntést és elkezdtünk dolgozni az ügyön, tök fel vagyok dobva tőle. Remélem őszig már Babszemmel fenn álló gondjaink is megoldódnak.

*azért tudom pontosan idézni, mert MSNen írta, de a legjobb, hogy szinte hallottam amint ki is mondja.

Mint minden bérből és fizetésből élő szülőnek, nekünk is el kellett gondolkozni azon, hogy meddig maradok itthon Babszemmel. Anno a HROsunk megjegyezte, mikor mondtam, hogy legalább 2 évig, hogy „Hát van aki megengedheti magának”. Végülis azért 2 évig egész jó pénzt kapok, persze kizárólag a párom fizetésével együtt tudunk korrektül megélni. Így is volt pár kisebb drámám a pénz miatt, mert amióta dolgozom nem nagyon kellett odafigyelnem a költségeimre és az átállás kicsit nehezen ment (mondjuk úgy, hogy messze van minden antikvárium, kicsit könnyített a helyzet, mert nem csábulok el). De mivel az elmúlt egy évben nem gazdagodtunk meg, aktuálissá vált annak átgondolása, hogyan tudok visszamenni dolgozni. Megoldás persze, hála a távoli nagyszülőknek, a bölcsőde. Az ember elolvassa a horror-sztorikat, hogy milyen kevés a hely és jobban teszi a kismama, ha még terhessége 9. hónapjában várólistára kéri magát lakóhelyéhez legközelebb eső bölcsődébe, biztos ami biztos alapon. Na én ennyire nem paráztam, de elhatároztam, hogy januárban megteszem a kellő lépéseket a bölcsődék feltérképezése irányában, esetleges várólisták kinyomozására stb. Mivel malmaim meglehetősen lassan őrölnek, természetesen februárra tolódott ki a projekt.
Megszereztem a kerület bölcsődéinek címét. Aztán múlt héten mikor a tanácsadáson jártunk, megkérdeztem a védőnőnket, ő melyiket ajánlja. Azt mondta, a rendelővel szembenit, mert zárt udvara van, elég messze a forgalomtól (körbe-körbe 10 emeletesek), a gyerekek szeretik, jók a gondozók és a mi doktornénink jár oda is. Na jó, akkor felhívtam őket. Beszéltem a vezetővel, semmi gond, menjek be, töltsek ki jelentkezési lapot, májusban újból jelezzem, hogy tényleg vinném-e ősztől a csemetét és ennyi.
Azért ma kicsit félve mentem el, gondolva, itt valami csapda van, rákérdezek, hogy ezzel akkor most várólistás lettem? Nem, mondta a bölcsőde vezetője. Májusig jó ha beviszem a munkahelyem visszaváró nyilatkozatát, és nyert ügyünk van, de más dolgom egyelőre nincs, majd akik a valódi beiratkozásnál jelentkeznek, májusban, azok közül kerülnek majd ki a várólistások. Majd májusban lesz gyereknap meg szülőértekezlet később, ahol megbeszélhetjük a szoktatást a gondozókkal, meg tavasszal ha jobb idő lesz nyugodtan menjek be 10 óra felé, mikor kint vannak az udvaron a gyerekek, ismerkedni, szokni a környezetet. (Az úgyis kell, mert mikor Babszem meglátta, hogy a rendelő ott a túloldalon, kicsit elkeseredett, de megnyugodott, mikor nem mentünk át:)
Szóval úgy tűnik sínen vagyunk. Szóval hiába proli környék, azért megint csak kiderült, hogy Kőbányának milyen jó tulajdonságai vannak.

Most valahogy minden összejött. Nem volt valami fényes az éjszakánk. Pedig jól indult, aztán 11-től vagy 6x kelt fel a gyermek. Van itt minden mostanában: még mindig tart a nátha/köhögés, az oltás miatt várom hogy mikor lesz lázas, plusz jön néhány fog is. Ilyenkor persze kajálni se akar normálisat (tegnap 2 joghurt, meg az esti Sinlac mellett csak anyatejezett). Most meg persze alszik.

A múlt héten igazából szomorú apropóból jöttünk vissza csak kedden, mert hétfőn volt a nagymamám húgának temetése. Ők is hárman voltak lányok (a bátyjuk még a világháború alatt meghalt, cukorbeteg volt és nem jutott gyógyszerhez), időrendben mentek el és csak a legkisebb érte meg a 80. évét, de szegény az utolsó pár évben már nagyon gyorsan épült le. Pedig még 77 évesen ő látta el az egész családot karácsonyi aprósüteményekkel.
Úgyhogy a temetésre maradtunk, s tolódott el keddre a hazaút. Először még vacilláltunk, ki vigyázzon Babszemre, de aztán úgy döntöttünk, hogy én a gyászmisére megyek majd el, s ebéd után meg otthon maradok Adrival meg a fiammal, mert akkor ők úgyis elvileg alszanak, szóval nem lesz gond, de ha mégis legalább ismerős van velük. Végül gyakorlatilag is ez lett, mindkét gyerek mint a bunda aludt amíg rám voltak bízva. Ráadásul mint a húgaim mondták, a mise jobb volt mint a temetés, ahol a pap valami Szent Bernadettről beszélt, akinek halvány köze se volt a mi Györgyi néninkhez. Ráadásul a katolikus búcsúztatók annyira személytelenek, hogy ha 1t hallasz már az összeset hallottad, csak a név más, de ez a temetés állítólag még a többit is alulmúlta.
Azán a “torra” (keresztanyámék svédasztalt készítettek, összejött a szűkebb család) már elmentem Babszemmel (aki nagy sikert aratott a pogácsanyalogatással) és ott beszéltük meg Láthatatlan Unokatesómékkal, hogy vasárnap meglátogatjuk őket. Lesz babazsúr, ha a másik rokoncsalád is ráér. Ráért, úgyhogy tegnap délután megint Budán jártunk Babszemmel. Míg ott voltunk, kihasználtam, hogy Láthatatlan Unokatesóm kisfiának rengeteg játéka van és próbáltam úgy irányítani a csemetémet, hogy igyekezzen az ő korára kitalált játékokkal játszani, mert megint eljutottunk oda, hogy nem nagyon van, ami leköti hosszútávon (babataxin, könyvön és számítógépen kívül, persze).  S jön a névnapja meg a Húsvét, tehát lehet neki valami jó, ütős játékot venni, amit kedvelni fog, játszik vele és ne adj isten fejleszti is ilyen vagy olyan képességeit.

Mióta múlt héten anyuéknál felállt a gyerek, azóta igyekszik egyre tovább lábon maradni. A fürdőkádban is sokat áll, meg ha nem figyel oda akkor jó pár másodpercig kapaszkodás nélkül megmarad. Ma azonban lépett is előre teljesen egyedül 2-3 lépést. Többször is megismételte a kunsztot, de természetesen hiába élesítettük be a videót, amikor a szalag forgott, akkor nem volt hajlandó mozogni.

Nagyfiú a számítógép előtt:

A Torkos csütörtök tanulsága, ne menj akkor kajálni amikor a plebs. De lehet, hogy nem csak ezért csalódtunk a Zilában. Sokan voltak, a pincérünk elfelejtkezett párszor rólunk, pedig Babszem csinálta a fesztivált ahhoz, hogy emlékezetesek maradjunk (először föl-alá mászkált, majd nem akart a székében nyugton megülni). Úgyhogy mire megkaptam a krémlevesem cipóban, már nem volt leve, amivel a gyereket is etethettem volna, ugyanis felszívta a cipó, pedig direkt azért kértem, hogy ketten együnk belőle. Szerencsére Babszem lecsapott a „levesestál” tetejére és míg a másodikra vártunk, szépen nyalogatta azt. Másodiknak én baconbe göngyölt szűzpecsenyét kértem borsos mártással meg krokettel, a párom pedig valami vadas ragut. De megint kicsit későn kaptuk meg (a mártások már kezdtek dermedni) és minden nagyon sós volt, ráadásul a múltkor vett Uncle Ben’s borsos mártás finomabb volt, mint amit kaptunk. Még kértem egy kisadag orjalevest Babszemnek, ami legalább nem volt sós és így ő is evett valamit, de nekem még sokáig a számban maradt a sós, vegetás íz. A párom is nagyon csalódott volt, nem ízlett a rendelése, ráadásul a számlát se hozták, úgy kellett utána menni.

Nem tudom, hogy ez most a tömeg miatt sikerült ilyen szerencsétlenül, vagy miért, de az biztos, hogy mostanában nem megyünk vissza a Zilába, amivel eddig elégedettek voltunk, mert nagyon elvette kedvünket a mai kaland.

Még csak fél nap telt el, de máris akadtak kisebb-nagyobb gondok és örömök. Babszem kiválóan aludt, akkor ébredt 1x mikor lefeküdtünk, hajnalban 4-kor aztán 5 perccel az ébresztőóránk előtt. A terv szerint Arénába mentünk volna, lazacot venni. Kiállásnál azonban nekitolattam a mögöttünk parkoló zöld Volvónak. Ciki, mert a biztosítás ugye nem az enyém. Az autószerelő műhely, akik a telepet is működtetik megnyugtattak, a Volvo tulaja jó fej, el lehet majd intézni hivatalos úton is kívül, csakhogy kicsit lepadlóztam amikor megmondták, mennyi lesz kb. Na mind1, gondolatban már búcsút intettem a tavaszi ruhatáramnak amire még karácsonyra kaptam pénzt a páromtól. Azóta várom a telefonjukat a pontos összeggel meg a Volvós válaszával, hogy benne van-e (esetleg tud valami olcsóbb helyet…).
Aztán hiába néztem meg előre, hogy már fizetni kell a parkolásért 2 óra után az Arénában, szerencsére még mindig nem üzemelték be a kapukat, szóval ingyenezni még lehet. Mivel gondolatban már lekötöttem a pénzemet, ezért aztán a shoppingolás se volt az a nagy élmény, mint vártam. Csak a szükségeseket (4db bugyi) vettem meg. Viszont azért megvígasztaltam magam egy Häagen Dazs fagyival, Babszem pedig kapott egy tölcsért a pultoslányoktól amit aztán csodák-csodája lelkesen majszolt végig a séta alatt, meg kiabálgatott vidáman. Szóval haláli jó fej volt. Még a Tescoban is*, ahol azonban nem kaptunk lazacot, pedig azért jöttünk.
Most Babszem alszik én meg várom a párom, aki kivette a fél napot, hogy el tudjunk menni torkoscsütörtökre koradélután a Zilába. Reméljük, beférünk.

*Egyébként épp minden pénztárnál tanulók szolgáltak ki, szóval még 6 vevő és 4 pénztár esetén is sokat kellett várni, de a tölcsérnek hála a gyereket ez se zavarta.

Ma egyébként elmentünk tanácsadásra, mert hogy fogytán a szentjánoskenyeres táp és a csemete mást nem nagyon eszik meg vacsorára (na meg persze joghurtot), meg már olyan régen méretkeztünk, hiszen a decemberi tömeg miatt csak receptet kértünk, legutóbb meg betegrendelésen voltunk, nem az egészségesen. Ugyan Babszem még mindig orrfolyós és köhögős, de a doktor néni szerint ez nem gond, annyira, hogy meglepetésszerűen megkaptuk a 15 hónapos oltást is. A gyerekemnek ugyanis tök mindegy, mert alighogy betesszük a lábunkat a vizsgálóba, rögtön sírni kezd, most éppen végigordította az egészet a vetkőzéstől az öltözésig, alig hallottuk egymás szavát a doktornővel meg az asszisztenssel. Mindenesetre a méredzkedés megvolt, 11,2 kg és 85 cm (bár szerintem ide lehet +1-et tenni, mert nem volt teljesen kinyúlva). November óta 4 cm-t nőtt. Nagyon-nagyon magas egy gyerek. Az apja aggódik, nem hormonzavaros-e. De szerintem egyszerűen csak mindkettőnktől magasságot örökölt. S a doktor néni se szólt, hogy nahát-nahát itt valami gond van, hiszen amúgy arányos a csemete. Csak hosszú így aztán a kilók is szépen eloszlanak rajta. Csak amikor felveszi az ember, döbben rá, hogy hoppá, 11 kg az 11 kg. Nekem elég jól megy, de majd mindenki Kanizsán csak pár percet bírta tartani.

Babszemben szombaton tudatosult igazán, hogy hiányzik az apja. Ugyanis elkezdtük nézni a videokamerára felvett filmecskéket a sógorommal és az első kockákon ott ült a párom, ölében a gyerekkel. Mire Babszem remegni és sírni kezdett. Ezek után vasárnap este Skypeoltunk az emberrel, ahol eleinte szintén nagyon izgatott volt, csak mutogatott, hol sírt, hol meg nevetett, aztán megnyugodott és kicsit még produkálta is magát.

Tegnap este pedig, mentünk szokás szerint a munkából hazatérő családfő elé a megállóba. Kicsit korán értünk, ezért elment vagy 3 villamos, amelyikeket mind nagyon várta Babszem, aztán mikor nem szállt le egyikről se az apja, sírni kezdett. Amikor pedig megérkezett, először nem is nagyon hitt a szemének. Teljesen zavarban volt. Miután hazaértünk, nekem vissza kellett menni a kocsihoz, mert benne hagytam a telefonom (amikor elindultam érte, csak reméltem, hogy tényleg ott van és nem elveszítettem), akkor aztán a fiúk kettesben lejátszhatták a nagy egymásra találást. Később a párom azt mesélte, hogy odabújt hozzá Babszem, átölelte, a vállára hajtotta a fejét, párszor jól megszorította apát és szipogott kicsit. Aztán persze egész este nem lehetett őket levakarni egymásról.

Hmm anyunak ugyan nem sikerült kajára nevelni a gyereket, apu azonban ma délután elaltatta. A franciaágyon, énekelgette neki a Török és a teheneket, ami ugyan nem volt túl dallamos, de a papának kellemes hangja van, Babszem meg elaludt. Mégis tudnak valamit ezek a nagyszülők. Nekem ez eddig csak 1x sikerült, akkor is volt vagy 3 hónapos a csemete.

Az egyik kedvenc blogomban minden pénteken van vicces videó. Ma például ezen lehetett röhögni:

Tegnap voltunk háztűznézőben, Babszemben már lesz vidéken egy nála egy évvel fiatalabb menyasszonya. Anyuék régi baráti házaspárjánál van két velünk egykorú lány, az idősebbnek már két gyermeke van, a fiatalabbnak meg most volt két hónapos a Laurája. Mivel a szülők is jó magasak és a kislány is 59cm-rel született, olyan “vőlegényt” keresnek, aki talán majd magasabb lesz a kislánynál. Hát a mi fiunkat nem kell félteni, magasságban mindenkire ráver. A kislány egyébként nem nagyon érdekelte a vendégségben, viszont nagyon sok teát ivott. Persze az enyém kellett inkább neki, amiben több citrom meg cukor volt, mint az övében és nagyobb érdekesebb pohárban is kaptam. De rendes vagyok, hagytam, dézsmálja csak. Mostanában egyébként bejön neki a tea, igaz csak langyosan, a vizet meg szinte alig issza, úgyhogy nem tiltom.  Úgyis pont most volt a porontyon, hogy a fiúkat maguknak szülik az anyák, 18 éves korukig össze vannak gyógyulva velük és isten se menti meg őket attól, hogy rossz anyósok legyenek.
Anyu egyébként belátta, feladja a tervet, hogy a gyereket majd ő rendes, harapni való kajára szoktatja. Babszem ugyanis ha nem akar nem eszik. Könyöröghet neki bármely nagyszülő. Most éppen nem gyümölcsözik, elutasítja a kész (bébiételes) és a friss gyümölcsöt egyaránt, harapni továbbra se akar, viszont lelkesen nyalogat uborkát, paprikát, paradicsomot és tegnap este csokis szivet. Először csak játszott vele aztán kicsit ki-kidugogatta a nyelvét, de esküszöm több volt az arcán, mint amennyit megízlelhetett az óvatos kis nyelvével.

A terv, hogy majd itt anyuéknál a külön elzárható szobájában jobban fog aludni és végigszunyizza az éjszakát, valamint hogy megtanul rendesen enni a gyermek, egyelőre befuccsolt. Vagyis nem működik. Az első kiváló éjszaka után megint 2-3x is felébredt, valamint hajnalban kel, ezért délelőtt jóval korábban elfárad és megint előbbre tolódott az alvás. Enni meg továbbra is csak a pépeset. Igaz, ma reggel szopogatott paradicsomot is, nem csak paprikát. Viszont apu el tudja altatni séta közben. Eddig nálunk még sose aludt el a sportkocsijában, de anyunak meg apunak is összejött már ez az eseménz. Igaz, kell hogy extrafáradt legyen…

Babszem tegnap délután kapaszkodás nélkül is felállt. A konyhaajtóban, a küszöb felett felnyomta magát gugolásból állásba és pár másodpercig úgy is maradt. Én meg voltam annyira ügyes, hogy amikor másodszor is megcsinálta, levideóztam. Sőt amikor tegnap este anyu hazaérkezett (Adrira vigyázott egész nap, mert ő meg hétvége óta beteg és nem megy oviba), kérésre neki is megmutatta. Nagyon büszkék voltunk rá.
Úgyhogy lassan tehetem félre a pénzt, hogy megvehessük neki az első igazi cipőjét.

Mivel Isolde mostanában írogat arról, hogy újra felfedezi tizenéves önmagát, kihasználtam az alkalmat és ha már egy légtérben vagyok a régi íróasztalommal, elővettem a naplóimat. 21 füzetet találtam, különböző méretekben. Van köztük rendes határidőnapló meg A4-es kockás spirálfüzet is (nagyon sokáig úgy éreztem, igazán a kockás papírokon tudom kiélni magamat). Az már biztos, hogy az első két füzet hiányzik, ugyanis a 3. 2. számúval indul a gyűjtemény, ami nem csoda, az elsőre, amit még általános iskolában, kb 11 évesen kezdtem vezetni nagyon nem lenne büszke senki. Kicsit olvasgatni fogok azt hiszem. De nem kell attól tartani, hogy sokat idézgetem majd magam, ugyanis nem volt izgalmas életem/gondolataim se rengettek eget és a stílusomról se lehet ódákat zengeni, plusz szégyellem is az egészet, annyira unalmasan hétköznapi. Egyébként úgy a blog kezdete előtt kábé 1-2 évvel hagytam abba a naplózást. Szóval nem sok időt töltöttem el anélkül, hogy ne dokumentáltam volna valamiképpen az életemet.
Bónuszként találtam egy füzetet, amiben meg 1986 február 15-től vezettem 1994 augusztus 27-ig, hogy miket láttam moziban. Behatárolnám ezt az idővallumot Az elveszett frigyláda fosztogatóitól a Féktelenülig. Plusz gyzűjtöttem a mozijegyeket is, van egy feljegyzés, hogy 132 volt, amikor kidobtam. És hirtelen megijedtem, hogy korábban hazudtam, csak 2x láttam Az utolsó Mohikánt moziban, de a harmadik alkalom már áprilisra esett, ezért új lapon szerepel. Szóval nem füllentettem. (Egyébként most elnéztem ezeken a sok díjkiosztókon Daniel Da- Lewist és meg kell állapítanom, hogy még mindig nagyon nyammm).
Na megyek megnézem, milyen lelkiállapotban kezdtem a gimit.

Legelőször akkor tűnt fel nekem KicsVú gasztroblogja, amikor hirtelen sok lett a kiwi a hűtőmben, meg már régóta nem tudtam mit kezdeni a mentánkkal, s megtaláltam nála a Joghurtos-mentás ananászlehelyt, ami finom volt, üdítő, elfogyott a kiwi és a menta is, igaz kb. az utolsó Vegetigis^* ananászkonzervem áldoztam fel. Aztán később egyre több receptjét vettem/ültettem át, s közben kiderült, hogy hasonló gondokkal küzdünk gyermekétkeztetés területén. Úgyhogy a babagasztrós receptjeire szintén ráfigyeltem. Most meg itt egy jópofa összesítés/fordítás arról, hogy milyen típusú lehet a gyerekem az étkezési szokásai alapján.
Babszem egyértelműen a pépevő kategóriába tartozik, lévén nem hajlandó a 9 fogát használni, úgyhogy nálunk mostanában a krémlevesek járják, amiket sajttal, meg tejszínnel lehet tartalmasabbá/kalóriadúsabbá tenni, illetve azon töröm a fejem, hogy miből lehet még levesturmixot csinálni. Mert a direkt neki készült főzelékeket messziről elutasítja, felnőtt kajákba csak belenyal, mert a harapás már derogál neki. Még szerencse, hogy azért gyümölcsöt és joghurtot lehet neki adni…

^*Nem tudja valaki véletlenül, lehet-e még valahol Vegetigis ananászt kapni? Ugyanis az egyetlen olyan konzerv volt, amiben nem cukrozott szirupban, hanem saját levében+vízben volt eltéve a gyümölcs és fogyókúrákhoz nagyon jól jött gyümölcssaláta alapnak.

Mai programunk az volt, hogy várjuk anyut, aztán megyünk Kanizsára. Ő szórakoztatja majd a gyereket az autópályán, én meg vezetek. Délelőtt még elmentünk bevásárolni olyan apróságokat, mint pelenka, fogkrém és kenyér a hátra maradónak (i.e. a páromnak), aztán mikor megjött anyu még vasaltam, betettem még egy mosást, ebédeltünk, Babszem két órát (!!!) aludt, előálltam a kocsival, lemosattam, vettem matricát, bepakoltunk és végül 3 után 10 perccel indultunk. Kinéztem az útvonalterven, mit ajánlanak Kőbányáról hogy a legjobb kijutni az M7-re, s csak egy kicsit tért el a tervük attól, amit a párom ajánlott, s amivel menni szoktunk, de szimpatikus volt és kiderült, hogy az Üllői út jobban van szinrkonizálva, mint a Könyves Kálmán körút, szóval a Petőfi híd volt a nyerő és fél óra múlva már robogtunk is ki a városból. Siófokig még szo-szo volt forgalom, utána alig, Babszem sötétedésig jól bírta az utazást, aztán Keresztúr után már Halász Judit se volt elég jó, szóval a 7esen jöhetett megint a szokásos Kárókatona- Elvitte a róka-Én elmentem a vásárba- Ekete Pekete Cukota Pé-Micsoda szellem ő- Pancsoló kislány dalest, ami csak akkor volt kicsit nehéz, amikor éppen visszafelé énekeltem az állatokat, miközben a hepe-hupás úton (nagyon remélem tényleg lesz nyárra végig pálya) próbáltam a 3 méterenként változó táblákat kisilabizálni a sötétben, míg a mögöttem jövő kamion rámmászott, ha betartottam a sebességkorlátokat. De szerencsésen megúsztuk, jól hazaértünk Kanizsára.
Amit persze az ember nem is nagyon hisz, ugyanis már megint amikor szombaton én vezettem a moziig meg vissza olyan blődliségeket követtem el, amiket a kezdők.
Gyermek elalvása persze kicsit nehéz volt, elvégre új helyen vagyunk, viszont itt az én hálószobámban van apuék gépe és most garázdálkodhatok rajta. Bár felvillanyozott a lehetőség, hogy majd tévézhetek is, igazából a heti műsorból csupán doktor Ház érdekel, meg a Nászok ásza.

Az elmúlt napok kicsit sűrűre sikeredtek, de szerencsére úgy, hogy még a pihenés is kikapcsolódás is belefért. Csütörtökön feljött anyu, aki itt is aludt nálunk, csak péntek délután ment ki Délegyházára, ezért el tudtam menni IKEA-ba meg Árkádba. Pénteken délelőtt meg a másik nagyszülői csoport érkezett, úgyhogy voltam könyvesboltokban is. Teszvesz néni még szombatra is maradt, ezért tudtunk elmenni moziba is. Ma délelőtt meg hármasba takarítottunk, bár Babszem főleg azzal volt elfoglalva, hogy 1. a vizes rongyot ki-be pakolgatta a vödörbe, 2. a habtapijának apró részeit próbálta beledobni a vödörbe 3. szétszedte amit már összeraktunk, elővette amit elpakoltunk stb. Most éppen megint jó nagyot alszik pedig délutánra könyvklubba kéne menni, ahol pont a tavalyi év egyik legjobb könyvét vesézzük ki.

Én is mindig kapom a vicces leveleket az embertől meg Lobitól, hogy le ne maradjak arról, min röhög a jónép. Az utóbbi hetek legjobbja ez volt. És elő is lehet állítani. Tudom a trükköt 🙂