A párom képe ugye kint volt az irodámban, a számítógépemen, de azt természetesen Köcsög levette és odatette a nekem szóló szeretetcsomagba, amit elhoztunk a legutóbb a cégtől. A fényképet az elmúlt hetekben könyvjelzőként használtam és Babszem állandóan jókat vigyorgott, ha a kötetemet lapozgatva belebotlott a fotóba. Aztán mivel most már nyitott szájjal ad puszit is (rajtam kezdte, de mostanában már a fürdőkád is szokott kapni), hétfőn a jó kis apás hétvége után bemutatta, mennyire is szereti a páromat.

Ma reggel vettem észre, hogy míg mi azt figyelgettük, hogy áll az ötödik meg a hatodik fog jobbra és balra elöl allul, addig Babszem titokban jobb hátul allul is növesztett egy kis fehér fogat. Ezért volt hát az elhúzódó fogzásos mizéria. Balra még nem látom, alakul-e valami hátul, ráadásul arra nehezebb nézni, de mivel sokat van a keze a szájában, nem lehetetlen ez se.
Ja és már nem akadály neki a magas küszöb se, simán kimegy az előszobába, ha éppen ahhoz van kedve, hogy cipőket, papucsokat maceráljon.

Mivel már vagy két éve ugyanez a sablon, igazán megérett a változásra. Viszont tetszik. Azonban a linkekre ráfér egy kis fésülés. Szóval felturbóztam kicsit. Olvasmányok egy része, amelyekkel tudtam kreatívkodni, kikerültek jobbra. Akik maradtak a fülben, azokhoz sajnos kicsi volt a fantáziám.

Eyelőre rapszodikus a dolog. Ugye ahogy a nagy könyvben meg van írva, október 15-én kezdték, mert idén szerencsére annyira nem volt hideg az ősz. Délelőtt szépen felmelegedtek a dolgok. Délután nem is figyeltem, mert olyankor még grátisz napfürdőben is vannak a szobák. Aztán amikor a szokásos délutáni sétánkról hazaértünk (könyvtár, apával való találkozás a villamosmegállóban) már hidegek voltak a fűtőtestek. És este is csak egy kicsit langyultak be. Meg reggel is. Nagyon remélem, összeszedik magukat, mert az állandóan a földön mászkáló Babszemnek az nem igazán tesz jót, ha hideg a parketta.

Van abban valami vidám, amikor ilyeneket tereget ki az ember a folyosóra:

Szombat délután Láthatatlan Unokatesómékhoz voltunk hivatalosan. Ugyanolyan teadélutánt akart csinálni, mint a tavalyi volt, de most a húgomék nem tudtak eljönni. Így viszont a fiúk voltak túlsúlyban a gyerekek közt, 3:1 volt javukra az arány. Mivel azonban mind elég különböző életkorú gyerekek voltak, így egymással nem igazán tudtak játszani. De Babszem azért feltalálta magát, rögtön szétdúlta a vasúti síneket, amit előtte felhordtak a szőnyegre. Persze kicsit későn értünk oda, mert épp indulás előtt dobta be Babszem a nagy délutáni szunyát, ráadásul nem tudtam, hogy a Kálvin tér le van zárva, úgyhogy hirtelen improvizálva kellett alternatív utat keresnem a Horváth Mihály tértől (ahol realizálódott bennem a dolog, hála egy táblának) a Fillér utcáig. De megoldottam. Persze amikor hazaérve meséltem a páromnak, hogy milyen jól ment a közlekedés, ő nem hitte el, mert ha mellettem ül, amikor vezetek mindig elkövetek valami bakit (mondjuk sokszor csak esztétikai hibát talál, pl. hogy „fejem” a kormányt).
Egyébként meg lazaságból kell példát vennem Láthatatlan Unokatesómtól. Ő aztán nem izgult soha olyasmin, amiken én. Fia egy éves koráig csak szopott? Még ma is inkább pépesen eszi a gyümölcsöt? Későn kezdett beszélni? Még mindig nehezen érthető amit mondd? Na és? Kit érdekel? Mindenkinek megvan a saját tempója, még nincs lekésve ő se semmiről.
Alapjában klassz hétvége volt, sétáltunk, aludtunk, pihentünk, Babszem jókat aludt, napközben és este is (mára virradóra csak 1x kelt fel), élvezte az apja jelenlétét (szombat reggel azzal kezdte, hogy örömében jól megkarmolta az ember orrát). S ma már végre melegednek a fűtőtestek is.

Milyen sokat számít a csomagolás:

Hiába mondja a párom, meg tudom az agyam mélyén, hogy felesleges, én akkor is hasonlítgatom Babszemet a vele egykorú gyerekekhez (márpedig sok vele egykorú van, plusz még emlékszem az unokatestvérekre is), méricskélem, hogy miket tud, meg miket nem. S néha bizony elkámpicsorodom, hogy ez vagy az még nem megy nála. Mint például a szilárd kaják, hogy még nem áll fel, hogy nem mond kis szavakat stb. S természetesen ez nem az ő hibája, hanem az enyém, mert én nem vagyok jó anya. Mert addig, amíg csak tisztába kellett tenni, meg mellre rakni, nem volt semmi gond, az ment, de nem hiába van csak dísznek a pedagógus diplomám én amúgy gyerekanalfabéta vagyok, nem tudok jól jásztani, foglalkozni vele, nem tudom fejleszteni a képességeit stb. Szegény egyébként jó képességekkel megáldott édes kis Babszem szar anyát fogott ki. És akkor ne beszéljünk még arról, mi másért vagyok elégedetlen magammal. Megkésett babyblues vagy mi ez itt?

Úgy tűnik oda tért vissza Hepi Endre, ahonnan indult (legalábbis számunkra). Ma reggel ugyanis őt választották 3. embernek Harsányi Leventéék mellé a Radio 1 Kukorijában. Ugye a reggeli műsoros kálváriánkat tavaly augusztusban ott hagytuk abba, hogy a Roxy csirkéket hallgattuk, de aztán őket is leépítették. Próbálkoztunk mindenfélével, aztán végül legutoljára ismét a radio1-et kezdtük hallgatni. S úgy tűnik nem hiába. Reméljük, hogy Endre olyan lesz, mint régen.

Eddig Babszem kajálási szokásai miatt (kézbevaló ennivalót nem vett a szájába, csak az etetés, abból is a pépes fajták mennek) nem aggódtam túlzottan azért, hogy ha talál mondjuk egy szotyit azt megpróbálja lenyelni. Külonben se könnyű a földről felszedni egy napraforgó magot, elég sokáig tartott, mire megtanulta, azt hogyan kell. Aztán megtartani kézben se egyszerű. Most már túl vagyunk ezen is. Reggel pedig bevette a szájába, megpróbálta lenyelni, majd a reggeli tejjel kihányta. Úgyhogy bár eddig nagy büszkén hangoztattam, Babszem nem vesz minden szir-szar apróságot a szájába azt hiszem innentől nem lehet ennyire könnyedén venni a dolgot.
A jó oldala, hogy talán megváltozik a hozzáállása a kajákhoz is. A hétvégén már egész jól megbarátkozott, legalábbis játék szinten, a kölesgolyóval.

A tavalyi nagy felfedezettemnek, Jennifer Weinernek megjelent a második regénye is magyarul. Ami dícsérendő. De jesszus a borító. Mindjárt kezdhetjük a címmel is, a Little Earthquakes-ből Kismamák pácban lett. Biztos azért, hogy a Poronty olvasói rávessék magukat. De ez még a kisebb gond. Mert a külalak, az felháborító. Annyira gagyi, a pocakos kismama meg a wc-be nyúlkáló gyerek, mindenféle különösebb effekt nélkül egymásra hányva. Egyszerűen nem értem néha a magyar kiadókat (tisztelet a kivételnek, pl. Agave, DeltaVision), mintha senki se dolgozna ott, akinek ízlése lenne és azt mondaná egy ilyen borítótervre, hogy bocsika gyerekek de ez vérgáz, ezzel a csomagolással egy fél darabot nem fogunk eladni a kötetből. Brrrr….

Magunkhoz képest megint egész sűrű hétvégénk volt. Szombaton anyuék jöttek fel, útban Délegyházára nálunk töltötték a napot. Vagyis a felét, mert szokás szerint késésben voltak, ugyanis 2x indultak el otthonról (vissza kellett fordulniuk a fényképezőgépükért) és egy óra múltán is még csak Nagyrécsénél tartottak. De már megszokhattuk, hogy sose tudnak időben elindulni sehova. Babszem örült nekik, főleg, hogy anyuból tudott bolondot csinálni, mert az etetőszékéből elegánsan kidobált cuccokat a mama felszedegette.
Vasárnap délelőtt elmentem fittness terembe, több mint másfél év kihagyás után (ha számolom a kismamatornát akkor még egy év sincsJ, ezért aztán meg is örültem, mikor kiderült, éppen egy Body Balance óra volt, ami nyújtás nagyjából, az pont jó lesz sportosabb életem kezdetéhez. Az is volt, bár voltak gyakorlatok, amikre képtelen voltam. Ma persze azért érzem az izomlázat karban, combban. Ja és még ingyenes nap is volt, szóval csak az ásványvízért kellett fizetnem. Bérletet amúgy se tudok venni egyelőre, mert nem kiszámítható, mikor megyek, úgyhogy majd alkalmanként fizetek, ha megyek.
Délután pedig Délegyházára mentünk, Dóri 6. születésnapját ünnepeltük. Volt sok gyerek. Babszem megint csak inkább távolból szerette figyelni őket, főleg a nagyokat, Esztivel még mindig nem puszi pajtások, pedig a kislány annyira igyekszik. De a srác mégiscsak a mi gyerekünk, legjobban a hintában volt el (ld. a dokumentációt), a füvön nézelődve, meg amikor egyedül kedvére mászhatott, brakeelhetett a nappaliban (háton pörög, lábával irányítva magát).

Tegnap bementünk Babszemmel a céghez, mert be kellett vinnem valamit, rám szóltak ugyanis, hogy másnak is szüksége lenne rá. Végülis tényleg nem az enyém volt, bár szeretem azt hinni a céges cuccokról, hogy nálam jobban el vannak. Na de a gyerek délelőtt aludt egyet, úgyhogy utána felkerekedtünk és BKV-val megközelítettük a belvárost. Pénteken ugyanis nem lettem volna hajlandó beautózni, olyankor még azok is megőrülnek, akik egyébként normálisan vezetnek, ráadásul a parkolás is horror az V. kerületben. Így meg egész olcsón megúsztuk a dolgot, egy buszjeggyel, ugyanis odafelé nem működött a jegykezelő automata ami mellé álltam, gyerekkel meg babakocsival pedig az ember lánya nem keresgél működőt magának (egyébként se, de így van olyan indokom amit még a szőrös szívű ellenőrök is el tudnak fogadni). Babszem most volt életében másodszor buszon. Először egy hétvégén valamikor januárban elmentünk az Oázisba, hogy levásároljuk a fenyőnk árát (de szerintem arra nem igazán emlékszik). A mostani alkalom már jobban lekötötte. Odafelé a kocsiban volt, kifelé nézelődött az ajtón (a volvo buszok előnye), nem izgatta a mellette lévő kb 1 évvel idősebb kisfiú, aki mindenáron barátkozni akart, a néni se, aki dícsérte, viszont a fiatal szőke csajra vigyorgott egy sort. Visszafelé pedig kivettem és az ölembe ültettem, hogy az ablakon nézelődhessen. Hát nagyon komoly dolog ez a buszozás, gondolná az ember, ha csak Babszem arcát figyeli az úton.
Benn a gyárban pedig mindenki megint el volt ájulva a csemetétől, aki ennek megfelelően vigyorgott, mászott, könyveket lapozgatott, jól evett, megmutatta az okos fejét stb. Amikor kezdett nyűgös lenni elindultunk haza, és a belváros a színes forgatagával meg a buszozás azért felvillanyozta. Ha már ennyire jól viselte a dolgot, lehet, hogy még teszünk ilyen expedíciókat, mondjuk a Múzeum körúti antikváriumokba:)

Babszem majd minden fogával másképp szenved. Most éppen, hogy az 5. jön folyik az orra és nyugtalanul alszik (ez utóbbi mondjuk konstans fozásainál). Ezért jó ez a kismama dolog. Sose unalmas:)

Jövő Karácsonykor újra lesz egy fél órás Wallace és Gromit. Legalábbis az angol tévében. Remélem hozzánk is hamar jön. Babszem már látta a Close shaveet,  a 30 perces filmecske pont az ő fogára való (igaz ezt 2 részletbe nézte meg, de jövőre menni fog neki egyben is), szóval szerintem ő is pont olyan izgatott, mint én:)

Rájöttem, hogy a harisnya még kisfiúknál is milyen találó ruhadarab. Főleg itthonra. Múltkor, mikor az a nagy hideg volt, hirtelen bepánikoltam, hogy Babszemnek alig van téli meleg ruhája. Akkor vettem két párral, igaz nehezen találtam kék kisautósat, mert még a barna harisnyanadrágokon is virágok voltak, aztán meg kaptam Láthatatlan Unokatesóméktól is egyet (Paddingtonost:). Úgyhogy harisnya kezdőcsomag meglett. Gondoltam, meglátjuk, mi lesz vele. Aztán múlt héten ráadtam a gyerekre egyik reggeli séta alkalmával, amikor még 10 fokok voltak. Majd öltözködést spórolva itthon is rajta maradt. S kiderült, nem tudja lehúzni a lábáról, nem úgy, mint a zoknit. Bár próbálkozott vele erősen, de nem jött össze. Azóta nem strapálja magát, viszont nagy pulcsiban, harisnyával szörnyen édes.

Hétvégén feljöttek anyósjelölték. Már szombaton, de hozzánk csak aznap délután jöhettek, a délelőttöt családi együttléttel kívántuk tölteni. Ami meg is történt, volt séta, közös főzés (ld. keleti tűz), lámpaszerelés, s még A. is felugrott és most már van “baby on board” feliratunk a kocsihoz (igaz, még nem tettem ki, bár azóta gyerek nem ült az autóban). A nagyszülők jelenlétét persze kihasználtuk mindannyian. Elsősorban Babszem, aki produkálhatta magát látástól vakulásig, mindenért dicséretet kapott, s állandóan foglalkoztak vele (ugyan ma már kifejezetten örült, hogy fél órát egyedül játszhatott és senki se figyelte, dumált hozzá, utasítgatta stb.), mi meg pihenhettünk, elküldhettük a nagyszülőkkel sétálni a gyereket, ma meg (mert Tesz vesz néni még maradt mára is) elmehettem bankba, gyerekruha turkálóba, Árkádba, Ikeába, könyvtárba. Ja és tegnap még új vinyót venni is voltunk a laptohoz, mert az biza behalt. Elmentünk hát a Pólusba és ha már ott jártunk a helyi Tescót is megnéztük. Ha belegondolok, hogy 10 éve az volt az első tecsó amit itthon láttam, miután hazajöttem a britektől. Megörültem neki, rögtön valami klassz, olcsó szoknyát is vettem, most meg milyen kicsinek és lepukkantnak tűnt (a kasszáknál a gumiszalag vége ki van kopva!!). Így múlik el a világ dicsősége.

Ha én nem írok a blogomba, akkor más se.

Múlt hét végén mikor kipakoltam a fiókjaimat a cégnél megörültem, mert találtam még egy zacskó Keleti tűz nevű instant levest. Be is harangoztam a páromnak, hogy na ezt majd neki is meg kell kóstolnia, biztos ízleni fog. Tegnap ebédre meg is csináltuk, mert inkább a másodikra gyúrtunk és levesnek csak valami gyorsat akartunk. Az embernek is ízlett. Nekem is. Csak Babszemnek nem. Aki fél 11-kor ébredt hasfájással és csak éjfélkor aludt vissza. Addig sírt, szegényke, fájt a hasa én meg bűntudatos voltam, de nagyon. Csak hát azt képzeltem, hogy mivel eddig is ettünk már Vifon levest, meg fűszeres, csípős dolgokat (Isolde féle red curryt pl., na meg az ember által tanult kínai kajákat), ebből a Keleti tűzből se lehet gond. De volt. Utána persze úgy kiütötte magát a csemete, hogy 6 órát aludt, mikor negyed hétkor reggelije után visszatettem az ágyába azért imádkoztam, hogy legalább még egy fél/háromnegyed órát aludjon, erre negyed 10-kor ébredt. Kisimult arccal, vigyorogva, mintha éjszaka semmi se történt volna.

BB megvétele előtt már elhatároztuk, hogy nem fogjuk hosszú távon a házunk előtt tartani, mert az nem életbiztosítás. Ugyanis a járda elég széles autóknak, ennek ellenére sűrűn előfordulnak a karcolások, tükörletörések, vizelős kutyák, bulizós szálló lakók (következő sarkon a volt KGST országok és kispénzű olasz osztálykirándulók kedvenc 3 csillagos hotelje van), akik hazafelé támolyogva elég sok mindenre képesek. Van mögöttünk jó pár csendes utca, lehet ott parkolót találni. Esetleg garázsbérlést megérdeklődjük de 15000/hó lett volna ami felszabadul két utcányira. Úgyhogy maradtunk a csendes utcákban parkolásnál. Sőt nyár végére megtaláltuk az ideális helyet, ahol napközben max 2 órát sütötte a nap az autót.
Aztán múlt pénteken észrevettük, valaki próbálkozott a zárral, csavarhúzóval igyekezett megnyitni az ajtót. Amatőren, de azért kicsit megzuhantunk. Gondoltuk, biztos valakinek kell a hely azért csak így próbálkozott, hogy elüldözzön minket. Át is álltunk máshova. Aztán meg röhögtem hétfőn, mert vasárnap letört a fa ami alatt állni szoktunk. Reméltem aki elfoglalta a helyünket az jól megjárta.
De hát nem vagyunk egy nagy autósok, inkább hétvégi sofőrnek mondanám magunkat. Hétköznap rá szoktam nézni séta közben azért a kocsira, hogy megvan-e még. De nem mindig megyek közel. Csütörtökönként szoktunk bevásárolni járni, megyünk a párom elé, aztán irány a Spar. Na tegnap be volt nyomva a zár. A vezető felől és a csomagtartónál is. Szóval mégse csak a helyünk kellett, valakinek megtetszett a mi 10 éves Toyotánk. Pedig azt hittük, mivel használt, régi igazán nem fog senkit izgatni. Úgyhogy hazafelé bevásárlásból megálltunk a közeli őrzött parkolónál, lebeszéltük a dolgot, úgyhogy 7500Ft/hóért vigyáznak BBre. S most már nyugodtan alszunk.