Már kezdtem nagyon elbízni magamat, hogy a gyerekemnek legalább olyan jó gyomra van mint nekem. Hisz eddig semmi se kottyant meg neki. Aztán ma délután kaptunk egy másfél órás ordítást. Éppen kaja előtt kezdődött, elutasította az etetést és sikoltva zokogott. Nem lehetett semmit csinálni szegénykével csak a függőlegesen, a vállamon tartani, mert úgy percekre is megnyugodott akár. Persze először bepánikoltam, lázat mértünk a párommal, próbálkoztam az etetéssel többször is, mert az jolly joker szokott lenni, minden bajra orvosság. Csak nem most. Babszem csak nem nyugodott meg, nagyon fájhatott neki. A kis hasa tök kemény volt, s alul semmi se akaródzott kijönni belőle (se szelek, se valami határozottabb). Telefonos segítséget kértem a hugomtól,meg anyutól (mert épp egy helyen tartózkodtak), de szerintük is valami nagy hascsikarás lehetett. Végül kisakkoztuk a párommal, hogy valószínűleg a pénteki kajám tehetett be neki, mert minden más amit a napokban elfogyaztottam már többször is szerepelt az étrendeben. Megkívántam a májat a héten és anyuval resztelt májat csináltattam. Amit még nem ettem, amióta teherbe estem. Babszemnek meg jól keresztbefordult a fing a hasában tőle. Másfél órás zokogás után aztán beájult és aludt vagy két órát. Jobb kedvűen ébredt, bekajált de azért már nem volt az a 100%-os kiskrapek, aki vasárnap délután szokott lenni . Egy kis fájdalom, ami új volt neki, mert sose volt hasfájós, rendesen kivette az ő erejét is. Úgyhogy a máj továbbra is törölve a menüről.

Villámlátogatásban váltják egymást a nagymamák nálunk. Tegnap anyu jött, aki kedd óta a húgoméknál volt, aztán ma meg délután már haza is utazott. Majd holnap délelőtt teszvesz néni jön, de ő megy is vissza délután. Éppen csak megnézi a Babszemet. Mind a ketten remélték, hogy a gyerek nem fog sírni látványukra. Múlt hét végén ugyanis Cicáékat meglátva hevesen sírni kezdett, mire mi ki is jelentettük, hogy ez már az az időszak, amikor csak a megszokott arcokat kedveli, elsősorban anyát és apát részesíti jókedvű mosollyal. Anyu előre stresszelt erről, anyósjelölt pedig már elhatározta, hogy olyasmi világos felsőben lesz, amilyeneket én is hordok és amelyeket elragadtatottan szokott a gyerek fixírozni. Anyu egyelőre átment a vizsgán, Babszem nagyokat vigyorgott neki. Holnap kiderül, mennyire emlékszik még a másik nagyira.

Hamarosan nem Babszem lesz a legkisebb a társaságban. A Mirwen Ebsik páros trióvá bővül (legalább:). Éljen, éljen!

Azt már korán elhatároztam, hogy lesz hordozókendőm és használni is fogjuk, mert azzal talán mobilabbak lehetünk, Babszem meg én. Nekem jóval szimpatikusabb megoldásnak tűnt, mint a kenguru. A hibát azonban ott követtem el, hogy nem vettem meg előre a kendőt, hanem csak úgy kb. amikor 5-6 hetes lett a gyerek, ebédidőben a párom kiugrott a Minimanóba és beszerezte, rá fordítva a nagybátyáméktól kapott ajándékösszeg jó részét. Onnantól kezdve gyakorolgattuk a felkötést, gyerek belehelyezését stb., de nem nagy sikerrel. Mivel nem tudtam már az elejétől rászoktatni a babát, hogy ellegyen benne, akár fekve is, úgy is, hogy nem lát semmit, nem igazán fűlik hozzá a foga. Mert még kicsi ahhoz, hogy fejtámasz nélkül ellegyen a kendőben, ahhoz viszont nagy, hogy teljesen bebugyoláljam, amikor ébren van és ne lásson semmit, mert nézni azt szeret. Itthon még elmászkálunk úgy, hogy közben tartom a fejét ő meg hol meredten fixírozza a mellemet, hol forgolódik és kikandikál jobbra-meg balra olykor-olykor ráfeledkezve növényekre, bútorokra. Azt hiszem, még egy kicsit várnom kell, mire tényleg tudom alkalmazni hát a kendőt rendeltetésének megfelelően, azaz elmenni sétálni, bevásárolni így vele.
Egyébként meg Láthatatlan Unokatesóm szerint, az ő fia, aki szinte születése percétől kezdve hordozókendőben volt az anyjára kötve pont azért nem tud kapaszkodni, mert megszokta, hogy van ami tartja, neki nem kell tennie semmit ha anya felemeli.

A sok nyűglődés után végül tényleg kikötöttünk a nagyobb méretnél, főleg mondjuk kényszerből, mert éppen nem volt újszülött utáni méret a DM-ben, eddig egyszer sem, ha arra jártunk, hát ugyan az ajándék Liberókból elhasználtuk a 3-6kg-kat, de a többiből nem. Úgyhogy kipróbáltuk már a 4-9-es Babylove-ot és most éppen az 5-9-es Huggies megy. Mindegyik jó. Persze a Huggies kicsit menőbb, főleg a Disney figurák miatt (szerintem ezért is kerülhet közel 1000Ft-tal többe, mint a DM saját márkája). De igazából a Babylove-os kacsáról sokkal jobban tudok mesélni Babszemnek tisztábatétel közben. Megállapítottuk, hogy a pelenkán főszerepet játszó kiskacsa sose fog eljutni anyjához Lengyelországba, mert folyton eltérítik. Hol bolondgombát eszik, hol napozik, van hogy Svájcban sétálgat léggömbbel, vagy éppen a Bahamákon nyaral. Semmi fekete tó, semmi Varsó.

Azért klassz dolog, hogy van, aki szerint nincs nálam tökéletesebb ember a világon, akinek a külseje és a belseje, meg a tehetsége ennyire egyben lenne és nem talál benne semmi hibát. Mert Babszem ragyogó arccal nézi végig, amikor öltözöm, nem érdekli milyen a hasam, mellem. Szerinte még pamut szoptatósmelltartóban és betéttel együtt is legalább annyira szexis vagyok, mint ha Victoria’s Secret modell lennék. Sose szól közbe, ha beszélek vele, neki elmondhatok mindent, többnyire egyetért velem, ha nem vigyorral, akkor gögögövel jelzi, okosat mondtam. Sőt, szerinte legalább olyan jó a hangom, mint Beyoncé-nak, mert hatalmas mosollyal függeszti rám a szemét, valahányszor a rádióval együtt éneklem az Irrepraceablet. Azért az apjának is jut a rajongó tekintetekből, hiszen például tegnap este a vacsora alatt is őt nézte hatalmas szemekkel, már-már, mint a párom mondta zavaróan. De most legalább nem panaszkodhat, mert szerinte úgyis túl anyás. De hát mit csináljon, ha egyszer sok választása nincs, hisz velem tölti az egész napját.

 

Meg kellett állapítanom, hogy amióta a gyerek van a hétvégéken mindkét nap rendesen eszünk ebédet, vacsorát és persze jókat. Még gyermektelen párként legalább az egyik nap valami kommersz helyen talált (3 testvér gyros tála volt sokszor mozi előtt vagy után, esetleg bevásárlóközpontok kajáldái vagy a Zila), másnap pedig jó későn ebédeltünk mert nem siettünk sehova, nyugisan, ráérősen kotyvasztottunk, s akár 3kor is asztalhoz ültünk ha úgy hozta a sors (utána meg persze jött a jól megérdemelt pihenés, alvással, összebújással). Na de most megváltozott a helyzet. Aránylag időben eszünk, s mindkét nap főzünk, s van legalább két fogás. Mivel a héten dél körül sétáltattam Babszemet, szombaton és vasárnap is ez volt a menet. Előtte valamennyire előkészültünk az ebédhez, aztán elindultunk. Szombaton mondjuk a nagy szél miatt épp csak elmentünk a DMbe pelenkáért, aztán vissza, ennyi elég is volt mind a hármunknak a levegőből. Vasárnap azonban Babszem még másfél órát aludt a folyosón jó levegőn. Séta után meg ebédfőzés és kaja. A levesekért általában én voltam a felelős, bár az előkészítésekből inkább az ember vette ki a részét (nem én pucoltam a zöldségeket!:) . Szombaton tehát volt közönséges krumplileves (a rántás megint kisebb problémát jelentett, de azokat aztán ki lehetett szedni a léből) gyömbéres csirkével, vasárnap meg csirkeaprólék leves meg fűszervajas sertéssült. A kreativitásunk és szorgalmunk csupán a köretnél hagyott cserben minket, krumplit sütöttünk ki és kész. Úgyhogy megint csak jókat ettünk, azt kell mondani.
Na és még beavattuk Cicáékat is az Attika rejtelmeibe, szombat délután eljöttek társasjátékozni, de persze mindkét alkalommal az ember nyert. Mert ő olyan kompetitív fajta. Mindenesetre bebizonyosodott, hogy már 3-an is izgalmasabb a játék, mint ketten, még a kitalált szabályok nélkül is.

A januárban kezdett könnyített pályás forgolászás nem maradt egyedi eset, többször is megismételte azóta Babszem. De többnyire bedühödött a végén, mert maga alatt maradt a keze és sehova se tudott fejlődni onnan. Egyszer már kihúzta maga alól, de az csak véletlen lehetett. Ma azonban többször is lejátszotta a begurulok-hasrafordulok-kihúzom a kezem mozgássort. Dokumentáltam. Extraként utána még emelgette a fejét* is

*ami már nem olyan nagy cucc, mert vagy két hete az ágyában alvás helyett is ezt szokta csinálni, ez biztos annak az előnye, hogy inkább hason alszik, mint háton

Ahhoz képest, hogy a múlt hónapban a hidegtől tartottam, ami majd megakadályoz a sétáltatásban, most inkább a szél az, ami miatt nem tudom rendesen levegőre vinni a Babszemet. Pedig tegnap annyira jó volt. De ilyen időben még engem is feldönt a szél (hisz kamionokkal is megtette). Ezért nem voltunk kint hétfőn se. Ma azonban a párom feledékenysége legalább adott egy kis programot nekünk, amihez levegőztetés is társult.
Ugyanis itthon hagyta a szemüvegét, ami kell neki a délutáni vezetéshez. Úgyhogy bevittük neki a gyárba*. Megmutogattuk hát a kollegáknak Babszemet, aki egész jól viselkedett, ahhoz képest, hogy a hideg front miatt most kicsit nyüszis és csak a bajszos kollega látványa ríkatta meg alaposan (legalább a nagybátyámat majd rutinosan fogadja). Én pedig pizzát ebédelhettem. Na meg sminkelhettem, és megint luxuskismamáztam. De legalább kimozdultunk. Éljen!
*Plusz a második japán késünket is, ami délelőtt megérkezett, megint 4 nap alatt itt volt.

Most hozták nyilvánosságra, hogy kedden elhunyt a 89 éves Sidney Sheldon. Ő volt az első bestseller író, akit olvastam. Méghozzá az Angyalok dühét, aztán valami ajándék könyvutalványból egy pesti boltban megvettem az És rátört a sötétséget meg a Vérvonalat (ami aztán valahogy elveszett, vagy kölcsönadtam és sose kaptam vissza, s onnantól kezdtem írni, hogy kinek mit adok kölcsön). Aztán kb. többet nem is olvastam tőle. Bár lehet, hogy még néha a kezembe került itt-ott, de ezen az első három regényén kívül nem igazán hagyott komyoly emlékeket bennem egyik se. Azt például nem is tudtam, hogy Oscar-t is kapott és hogy az ő fejéből pattant ki az I dream of Jeanie, amit még jóval a Dallas előtt néztünk az ORF1-en délutánonként a hugaimmal és imádtunk.

Az ember egyik kolleganője szerint, ha a gyerek pár napig ok nélkül sírós, akkor a következő alkalommal valami új trükkel fog előállni. A hétvégén volt egy kis rosszkedv, aztán tegnap meg elkezdett, ugyan ököllel, de a játékok felé nyúlni és megütogetni azt:
Volt csörgő:

Kacsa, amit már-már magához is ölelt:

De végül maradt a még mindig favorit, az ökölszopogatás:

Most, hogy ilyen szépen süt a nap persze kiderült, nemcsak olyan elvetemültek sétáltatják a gyerekeiket a mindennapi friss levegő érdekében hóban/szélben, mint én, hanem rengeteg kisgyerekes anyuka van a környéken. Különböző méretű gyerekkel. Feltételezem, mert a kicsiknél elég nehéz belátni a babakocsikba. Egyelőre persze csak futólag látjuk egymást, de talán ha már ki lehet ülni valamelyik parkba (a környéken van 2 is egy kisebb meg egy nagyobb), sikerül szerezni hozzám hasonszőrű ismerőst, akivel talán gyerekes dolgokon kívül is lehet majd másról beszélni.
Szóval kismama szemmel járom a környéket. Már többször sikerült a postán is ügyet intézni babakocsistul, igaz mindig megnézem, nincsenek-e sokan mert jelenleg nem egyszerű sorbaállni többrétegbe öltöztetett gyerekkel. Gyógyszertárt is tudtunk már le együtt, tegnap voltam a helyi pékségben is, igaz oda nem megyek vissza, mert az eladót kicsit bizarrnak találtam, ma meg írószert kerestünk fel. Szóval megy ez. Hamarosan tudok kisebb vásárlásokat is csinálni, találtam ugyanis hentest. Legközelebb megnézem időben mennyi eljutni a rendelőig gyerekkocsival, s ha legközelebb jó idő lesz, nem fogok taxizni, hanem gyalog nyomom le a távolságot. A séta meg nekem is torna. Lecipelem a babakocsit gyerekestül meg fel, közte meg séta 1 órát. Kell ez.

Miután Mirwen és Eb minket is megfertőztek játékozással, úgy döntöttünk, nekünk is venni kell majd valami társast, hogy ne használjuk ki szemtelenül mindig a másét. Még ősszel eldöntöttük, hogy ha veszünk valamit, akkor így ránézésre az Attika az, ami igazán tetszik. Még karácsonyra szerettem volna, ha megjön a játék, de aztán ez elmaradt. Tegnap azonban már a kezünkben volt és éjfélig játszottunk, kettesben. Megállapítottuk, hogy többesben jobb lehet, valamint a párom azonnal szabálymódosításokon kezdett el gondolkozni, mert úgy gondolja, hogy lehetne még a játékélményt fokozni, valamint nehezíteni a pályákon. Én nem ragaszkodnék hozzá, ugyanis még így kezdőként is 1x legalább sikerült nyernem. A másik nagy gondunk jelenleg, hogy mikorra hívjunk társakat a játékhoz, hogy tudjuk úgy igazítani a gyerekes napirendet, hogy minden beleférjen.

Egyébként meg finomakat ettünk, szokás szerint, és elsőre a paradicsomlevesem se lett rossz, de azt hiszem legközelebb az olaszosabb formával fogok próbálkozni, hagymával, fokhagymával. Most ugyanis fontos a folyadékbevitel, s rászoktam a levesekre. Mivel eddig nem sok fajta levest főztem (minnestrone, hagymaleves, zöldségleves, francia zöldségleves, húsleves, paradicsomos cukkinileves), igaz azokat elég jól. Amikor anyu meg tesz-vesznéni, amikor itt vezetgették helyettem a háztartást előálltak a klasszikusokkal (tarhonyaleves, savanyú tojásleves, lebbencsleves, közönséges krumplileves), amiket pillanatok alatt dobtak össze, különösebb erőfeszítés nélkül, elhatároztam, hogy márpedig ilyet én is fogok csinálni. Úgyhogy most előkaptam az F. Nagy Angéla féle A család szakácskönyvét (nekem nem Horváth Ilonám van, mert ezt kaptam meg annak idején), hogy kibogarásszam belőle a klasszikus leveseket. Remélem, hogy sikerül majd a gyerekkoromból felderengő ízeket előállítani. Csak éppen még mindig a rántással állok hadilábon. Igaz, a paradicsomlevesnél nem volt semmi baj. Talán főzeléket nehezebb sűríteni, mint levest berántani. Legalábbis egyelőre úgy tűnik, ez utóbbi jobban sikerül.

Szombaton délután anyósjelölték jöttek el unokalátogatóba, úgyhogy elszórakoztatták a Babszemet. Vasárnap délelőtt pedig elmentünk az Oázisba, hogy levásároljuk a karácsonyfánk árárt. Elég sokan mások is hasonló cipőben jártak. Ugyan csak 1 megálló erejéig, de a gyerek újból utazhatott a 9-es buszon, amit még pocaklakó korában nagyon élvezett. Most azért nem igazán fogta fel az utazás jelentősségét. Amíg nagyon ki nem melegedett (gondos anya ugyanis legalább 3-4 rétegbe öltöztette fel), szépen elnézelődött, majd elfogyott a türelem, de mire az apja kitolta, míg én a pénztárnál fizettem már be is aludt. Úgyhogy a hazautat átaludta a szállingózó hóban.
Babszem egyébként mostanában átállt egy másik időbeosztásra. Amit kicsit sajnálok, mert most nem alszik egyben 5-6 órákat éjszaka, csak 3-4-t. Ezért aztán 2x kerül sor etetésre 1 óra meg 4-5 óra körül, igaz, hogy utána meg akár fél 9-9ig is húzza még a lóbőrt. Szerencsére a visszaalvással továbbra sincs gond. Sőt az esti elalvás is kezd egyre gyorsabban menni, hát ha ez abba került, hogy tudjak 4-5 órát egyben aludni, akkor ez van.

A múltkori hasra fordulás nem egyedi eset volt, ugyan nem állandó jelleggel, de ha olyan kedve van, a kanapén máskor is hasra fordult már a gyerek. Sőt legutóbb még a karját is kihúzta maga alól. Ma még tovább ment. Letettem, hogy talán elalszik, de nem úgy tűnt, hogy bejön a dolog, hiába kapott cumit, hagytam magára, tettem a hasára, ahol aludni szeret. Egyszer csak elhallgatott, majd egészen más hangon szólalt meg. Átmentem hozzá és ott találtam kicsit meglepett tekintettel az ágy oldalánál, a hátán. Megfordult.

Azt hiszem, egész jól vizsgáztunk ezen az első önálló tanácsadásra menetelnél. Persze még mindig van néhány dolog, amin lehet javítani, de jobban izgultam, mint ahogy kellett volna. Még 2 alkalom, s rutin lesz az egész. Főleg ha már tavaszodik és a közlekedés is könnyebb lesz. Mert most azért a legbiztonságosabbat választottam és taxit hívtam. Tiszta luxuskismama:) Babszem persze felsírt az oltásnál, mert azért az fáj, aztán megnyugodott, s hazafelé el is bóbiskolt. Most majd figyelhetem, belázasodik-e.

Úgy tűnik mindig másnap sikerül rögzíteni, ami előző nap történt. Mint például a tegnapot. Délután itt voltak anyuék, kihasználtam hát őket, elvitték Babszemet sétálni én pedig mentem bevásárolni, postára. Elsődleges célom egy vastagabb sapka-sál összeállítás beszerzése lett volna a gyerek számára, mert nagy feje van, kinőtte amit eddig hordott. Persze nem kaptam a környéken semmit, viszont találtam egy klassz kis használt babaruha boltot, ahol viszont kénytelen voltam csinos rugdalózókat és egy fiús pulcsit venni. Aztán próbálkoztam én is a DM-ben pelenkavétellel, de valahogy megint ki volt fogyva a nekünk kellő méret. Komolyan volt újszülött, meg 6 kiló feletti tonnányi, de az ilyen 4,5 kg-s gyerekre valóból semmi. Se kicsi csomagban, se nagyban. Kőbányán úgy látszik mindenki ilyet hord és lerabolják a polcokat, amik tök üresen tátongtak, csak a feliratokból tudtam, hogy itt volt a nekem kellő méret.
Anyuék után még Cicáék is felugrottak, aztán az estét már hármasban töltöttük és Babszem hihetetlenül jó gyerek volt, nyugis, aranyos, elterülve a mellkasomon, nagyokat piskolva rám és az apjára. Még ilyen estét, még ha előtte volt feszültség is, ez jó volt.
Most ebből töltekezem, lelkileg készülök a mára tervezett tanácsadásra és oltásra. A gyerek még nem érzi, mi vár rá, ugyanis már lassan közel két órája alszik, holott ilyenkor reggeli után már nem szokott ennyit. Igaz napok óta készítem fel, mesélek neki a rendelőről, doktornéniről, apró bökésről, lehet, hogy ő is készül rá, a maga módján. Előre alszik.

Igazán irígylésre méltóan viselkedett Babszem tegnap. Mármint elnézve a sírós gyerekeket, szerintem irigyelhettek engem nyugodtan a szülők. A gyerek még az öltözésnél se igazán méltatlankodott, sőt annyira elengedte magát míg a koponyáját vizsgálgatták, hogy szépen telerakta a pelenkáját is. Utána még szélesebb vigyorral tűrte, hogy a hasát, mellkasát, csípőjét nézegessék. A doktornő is megjegyezte, milyen hosszú gyerek, hisz keresztbe fektetve szinte lelógott a vizsgálóágyról.
Egyébként nagy szerencse, hogy a kórházi veteránnak számító hugom kísért minket. Először is, pikk-pakk összeszerelte a hordozót, meg a kocsiba is simán bekötötte, emlékszem, mi eddig még csak akkor használtuk, amikor Babszemet hazahoztuk a kórházból és akkor is apuval vagy fél órát tököltünk vele, mire biztonságosan beszíjaztuk a hátsó ülésre. Nem hiába a rutin az rutin, hisz 2 gyerek után ezek már igazán piti dolgok. Még az öltözéket is ő javasolta végül, így aztán könnyű volt öltöztetni a gyereket, tisztán úgy néztem ki a kórházi folyosón mint valami profi anyuka, elnézve a többi elsőgyerekes családot, akiknél minden vadiúj volt és csemetéik szörnyen csinos, de nem feltétlenül praktikus ruhákat hordtak.
Én meg annyira szépen és korán összepakoltam a hátizsákot, hogy nem is gondoltam volna, valami kimarad. De a  vászonpelenkát bizony elfelejtettem, pedig még a védőnő is mondta, ha tanácsadásra viszem a Babszemet az legyen velem. Végül pokrócra fektettük a gyereket, s mivel nem kellett teljesen levetkőztetni, ezzel se volt semmi gond. De azért amint hazaértem mindjárt két pelenkát is betettem a hátizsákba.
Egyébként minden rendben van, Babszem makkegészséges az UHk szerint.

Ezen a héten le akarom zavarni a kötelezőket. Az, hogy ma délután megyünk hasi, koponya és csípő UH vizsgálatra már rég le lett zsírozva (másfél hónapja kaptunk mostanra időpontot). Jön értünk a hugom délután és meglesz az első kórházi menet, amit reméljük a muszájokon kívül több nem követ. Aztán csütörtökön meg, ha az idő is úgy akarja elmegyünk az első tanácsadással egybekötött oltásra is. Legyünk túl mielőbb a 2 hónaposan járó szurin is, felkiáltással.
Ma egész délelőtt azon tépelődtem, hogy mibe öltöztessem a Babszemet, mit pakoljak a beavatásra kerülő babaszatyrába (hátizsákba, pontosabban, amit ajándékba kaptam a hugaimtól), mikor etessem meg, hogy ne legyen túl sok macera a kórházazás, valamint hogy sminkeljek-e, ha legalább egy kicsit akarok csinosanyuka lenni. Mind-mind nagyon fontos kérdések!