A hét végén nagyon jókat ettünk. Szombaton hazaérve várt a megterített asztal, a kedvenc gyros tálunk házi változatát igyekezett az ember megkreálni. Csak az volt a gond, hogy a husi magában finomabb lett, mint amit egy gyros tálba adnak (borsos-korianderes ízesítés lenyomott mindent). Pedig volt tzatziki, saláta, gombás-paradicsomos tészta is (pitára nem is volt szükség). Úgyhogy legközelebb ezt a finom ízesítést majd valami semlegesebb körettel fogjuk két pofára tömni. Vasárnap én költöztem a konyhába, ahol zöldségleves mellé hibrid újkrumpli-salátát gyártottam (hagyma, petrezselyem, ecet, olaj öntettel), valamint sajtos-tejfölös-gombás-baconös csirkét. Mituán kölcsönözen bókoltunk egymásnak az emberrel, szépen jóllaktunk mindkét alkalommal. A párom szerint férjhez mehetek, tudok főzni. Sőt amikor ő anyunak elmesélte, hogy szombaton milyen vacsorával fog várni, szülőm felsóhajtott, hogy “Ti mindig olyan jókat esztek!”. Tehetségesek vagyunk.

Azt hiszem, sürgősen felül kell vizsgálnom, hogyan pakolok otthon témakört, mert úgy tűnik, a logikámban hiba van (nevezetesen, hogy nem logikus). A nap folyamán a párom ugyanis többször is telefonált, s kérdezősködött olyan dolgokról mint hogy hol van a rövidnadrágja, a fokhagyma meg a tészta? S bár megadtam a lelőhelyeket, mindegyre kiakadt, hogy ez nem szisztéma, hanem kész agyrém, ahol és ahogy tárolom a dolgokat.
De azért most, hogy minden előkerült volt bevásárolni és vacsival vár 🙂

Én részemről ügyelek, azaz munkás nap van, bár nem úgy tűnik, hogy sok dolgom lesz. A párom meg otthon eszi a kefét. Beszoptunk ugyanis valamit a gépre. Ilyen se volt még nálunk, még szerencse, hogy nagy valószínűséggel nem én vagyok a ludas. Viszont ilyenkor az ember roppant ideges, mert nem tud megoldani valamit, szóval jobb nem a közelében tartózkodni és hülye kérdésekkel zaklatni. Még meggondolom azt is, hányszor telefonáljak rá.

Volt egy időszak az életemben, amikor a foci is érdekelt. Ez kb. 7. osztálytól a gimi első két évéig tartott. Egyrészt mert lehetett jókat szurkolni az osztálytársaknak, bár meg kell hagyni hiába volt nálunk a suli 1etlen profi focistája (ifi csapatban játszott) a fiaink rendre kikaptak. De kitartottunk. Másrészt meg úgy tűnt, nagyon jóképűek a focisták. Főleg Toni Polster. Éppen ezért rendszeresen néztem a hétvégi összefoglalókat az osztrák bajnokságról. Aztán elmúlt, a magyar fociban sose láttam semmi vonzót, s most hogy tévénk sincs, a vébéket se nagyon nézem. Azért hétvégén, hogy otthon voltunk bele-belepillantottunk. Most vettem észre, hogy nem mutatják már a himnuszokat a meccs elején. Ez trend, vagy a reklámidő kell akkor is? Pedig akkor lehetett végignézni, hol vannak a helyesebb focisták, kinek érdemes drukkoklni (női érvek, ja :), meg melyik nemzeti dal hangzik rosszabbul mint a mienk. Ja egyébként mindezt azért vezettem elő, mert olvastam egy cikket ami a Foci VB-ről szól olyan amerikaiaknak, akiknek fogalmuk sincs arról, mi is az.

A mai délelőttömet arra szántam, hogy felkeresem az önkormányzat okmányirodáját s bejelentkezem. Mivel már lassan 2 éve vagyok lakástulajdonos, úgy érzetem itt az ideje, hogy végre ne a szüleim kanizsai otthona szerepeljen a személyimben (még a régi keményfedeles van meg), mint állandó lakcím. Persze először próbálkoztam telefonon bejelentkezni, merthogy lehet időpontot is kérni, de ez ugye nem ment, a telefont még véletlenül se vette fel senki. Hát a fél 9-es nyitáshoz képest 9-kor már ott is voltam, vittem magammal ami kellett, már eleve kitöltött igénylőlapot is. S csupán 1 ember volt előttem. Alig olvastam 3 oldalt a könyvemből, behívtak. Aztán még 3 oldal és kész is lett a lakcímkártyám. Kőbányai lakos lettem. Persze ha autós, vagy vállalkozós ügyintézés lett volna a feladat, még mindig ott csücsülnék az előtérben. De úgy látszik nem sokan költöznek a X. kerületbe. Nem is értem miért 🙂

Tegnap este Brightnak köszönhetően megnéztük a Verdákat. Azt kell mondani, hogy kellemesen csalódtam. Tartottam attól, hogy ebből az autós-versenyzős dologból nem lehet mit kihozni, ráadásul míg eredetiben imádott Owen Wilson Villám McQueen hangja addig a magyarban például fogalmam sincs ki volt. S bár az előző Pixar filmekhez képest nem volt olyan ütős, azért teli volt poénnal, kedves, ha banális is volt a sztori na és a stáblista alatt megint volt néhány önkifigurázás.

Mégse a megszorításokról volt szó, legalábbis nem olyanról ami engem érintene. Hanem arról, hogy elmenetelemmel micsoda nagy változások lesznek. Volt fényezés (engem nagyon szépen magasztalt Boss néni), meg feladatkiosztás (kollegák sápadtak, hogy mennyi plusz munkájuk lesz még), órarendösszeállítás a következő pont, mikor kit fogok majd korrepetálni.

Itt is mindenféle megszorítások vannak, úgyhogy a legnagyobb valószínűséggel erről fog szólni a ma délutáni gyűlésünk. Ahogy elnézem nekem egy darabig ez is az utolsó lesz. Mert ősszel lenne aktuális a következő kör, addigra meg otthon akarok már lenni, felkészülni.

A moziba szombaton későn értünk, csak az utolsó trailerre estünk be, s azon is elsóhajtottam magam, hogy decemberben már nem fogom látni Bondot moziban. Egyébként nem vagyok Bond rajongó, de ez a Daniel Craig nagyon megfogott a Layer Cakeben, s egyelőre úgy tűnik nagyon sikerült begyűrődnie a szmokingba, na meg a fürdőgatyába is 🙂 Ugye nálunk nem játszogatták 89 előtt igazán a Bond filmeket. Dúlt a hidegháború 1000rel. Még általánosba, vagy gimibe járva azonban az ORF volt olyan kedves és leadta a klasszikusokat vasárnap este, sorozatban. Néhol elkaptam belőlük pár kockát. Csakúgy mint az osztálytársaim, akikkel jól meg lehetett dumálni, hogy milyen király filmeket nézhetünk, hála a nyugati határoknak. Aztán Angliában Jayne-éknél sikerült kicsit kikupálódnom Bondból, ha nem is minden filmet láttam (egyébként is Sean Connery meg a Őfelsége titkosszolgálatában volt a kedvencük), s bár úgy véltem, hogy Pierce Brosnan jó pasi, sose izgatott igazán az egész Bond dolog. Hiába látványos, számomra mindig túl gagyi volt. Talán 1x ha moziban is láttam (A holnap markábant mert imádtam a Sheryl Crow dalt hozzá, utána még a Garbage szám is király volt a A világ nem eléghez), egyébként meg tévében maximum, ha nem tudtam kikerülni.

Szombat délután mégis elmentünk megnézni a Da Vinci Kódot. Megállapítottuk, hogy ugye az emberiség két részre szakadt: aki olvasta a könyvet, na meg aki nem. Ezért aztán ehhez képest tetszik a film a nézőknek is. Aki olvasta, annak rohadt unalmas, míg aki nem, az lehet, hogy nem is érti. Szóval itt csak akkor lehetett volna nyerni, ha nem ragaszkodnak görcsösen ahhoz, hogy szóról szóra megjelenítsék amit Dan Brown megírt. Úgy kellett volna csinálni, mint a Bourne rejtély esetében, ahol Ludlum 80-as években fordulatosnak számító sztorijából átvették az alaphelyzetet és klassz, izgalmas, látványos akciófilmet készítettek belőle. Mondjuk most legalább senki se panaszkodhatott, hogy nem maradtak hűek a regényhez.
Igazából mi az unatkozók közé tartoztunk és sokkal jobban élveztük volna feliratosan a filmet, mert a szinkron elég gagyira sikerült. Nekem semmi bajom Tom Hanks fejével, de legalább 100 évvel öregebbnek tűnt a magyar hangja miatt.

Péntek délután van, nagy a nyugi. Aki nem ment még haza az ügyel, s nekem sincs már csak másfél óra hátra, mert aztán irány a pályaudvar aztán Kanizsa. Hétvége a szülőkkel. Meg unokahugokkal. Képnézegetés, babázás és ha már nagyon nem bírjuk, mozi. Kész szerencse, hogy vasárnap már érvényben lesz a nyári menetrend, mert van végre normális IC fel Pestre.

Már az első reggelinél feltűnt az egyik kolleginának a keze, s rajta a festés. Kitaláltam, hogy márpedig Nekem ilyen kell. Elmondta, hogy a Khan Al-Khalili bazár egyik kávézójában csinálta neki egy nő. Úgyhogy amikor szombaton Boss nénivel nekivágtunk a bazárnak, ez volt a célom, hogy szerezzek magamnak festést a kezemre. A bazár egyébként nagyon fárasztó. Én nem szeretem, ha beleszólnak, hogy mit nézelődöm, ha mindenáron segíteni akarnak, főleg ha én nem szeretném. De ezek az arab kereskedők pont olyan fából faragottak, hogy erőszakosak, követelőzők, alkudozást akarnak meg eladni, vagy ha ők nem, akkor valami ismerősüknek segítenek az üzlet megkötésében. Ráadásul persze meleg volt, kosz, por és tömeg. Úgyhogy már kifáradtunk rendesen, mire egy fényképezés során összeakadtunk Samirral, aki mindenáron azt akarta, hogy csináljak róla egy fotót. Elkezdtünk beszélgetni, s miután elutasítottam a házassági ajánlatát arra hivatkozva, hogy van már férjem (persze áthidaló megoldásként ajánlotta, hogy az otthoninak nem kell arról tudnia, hogy ő feleségül vesz), végülis nem útba igazított, hogy hol a kávézó ahol talán megfestik a kezemet, hanem más javaslattal állt elő. Elvitt a boltjába és oda hívott egy srácot, aki aztán hennásította a jobb kézfejemet, míg Samir sztorizott és kérte, hogy róla nevezzem el a babszemjanka/ót, ha már visszautasítottam.

Tudtam persze, hogy hatalmas hidegek vannak itthon, elvégre a 22 fokra hűtött számítógépteremből, ahova a 36 fok elől menekültem megnéztem azért az előrejelzést, de mégis váratlanul ért, hogy mennyire fáztam, amikor hazaértem. Nem is kint, hanem a lakásban. Ugye a központi fűtés átka. Bár itt benn a gyárban se kapcsolták fel a fűtést. Kérdeztem is a többieket, hogy miért, hát mert azt mondták, nem lehet. Úgyhogy elővettem a hugomtól kapott bársony kismamanadrágot meg a pulóvert és azt hiszem kénytelen leszek hamarosabban mevenni a kismamafarmert is, pedig azt hittem kihúzom őszig nélküle. De ilyen előrejelzések mellett ez nem igazán valószínű.