Tegnap ugye Dóra és Dorottya nap volt. Ezért aztán ma újból nagy kalandra vállalkozom, felülök a buszra és kizötyögök Délegyházára meglátogatni a névnapost és kishúgát, valamint az én kishúgomat. Ehhez megfelelően szakítottam a téli szerelésemmel (mostanában inkább szoknyáztam akár 2 harisnyával is), s nadrágot vettem persze harisnyával, meg zoknival, hogy azért ne fázzak meg nagyon.

Azt hittem, hogy mindenki elfogult és direkt nem írnak jót a Münchenről. Különben is hajlamos vagyok juszt is megnézni és kedvelni olyan filmet is, amiről esetleg a szívem mélyén tudom, hogy nem kéne, de valami szentimentális okból én mégis kitartok, s meglátom benne azt, amiért szerethető. Úgy gondoltam, hogy ezzel a filmmel is így lesz. De nem. Egyszerűen nem tudott megfogni, hiába volt minden, hiába szép Eric Bana szeme, és Daniel Craignek is imádnivaló az angolja, jókat lehet mosolyogni, hogy az Operaház jobb oldala Párizs, balja Róma, a Madách tér környéke meg London… de ez kábé 4 perc, a többi 160 perc pedig gyöntődés, fészkelődés, unalom és kis híján elalvás volt. Értettem én a mondanivalót, amit rendesen szájbarágtak, de nem lehetett volna jobb filmet csinálni erről? Ilyen alapanyaggal, körítéssel? Valahol mégis elvszett valami.

Köszönjük a szervezést.

Kicsit azért beparáztam ettől a Február 3 vírushírtől főleg, miután reggel félkómásan a rádióból is ez szólt. Ugyan én sikeresen ki szoktam iktatni a víruskeresőmet és még sose volt semmi gondom, de a gyári hálózatban rengeteg ember van, többek közt felelőtlenek és tudatlanok is ezerrel. Tipródtam hát, mit csináljak ha már tegnap annyira nem tartottam semmmitől, hogy elmentemkor kikapcsoltam a gépet. Reggel küzdöttem addig, amíg sikerült bejutni a setupba és kicsereberéltem a napok számát. Nálam ma 4-e van. Szóval aki kap tőlem céges levelet azt gondolhajta, megvalósítottam az emberiség álmát és a jövőből írok. Most már csak az a gond, hogy a múltkor annyira leszedtem én anno a vírusirtómat, amikor beakasztotta a gyári szoftveremet és egy kicsit dologra órákat vártam, hogy most nem találom nyomát se egyetlen partíciómon sem. Azt hiszem ironkodva-pironkodva majd felhívom a Segítek asztalt. Had nézzenek hülyének jól.

A biztosnágiőr csaj, akinek kölcsönadtam a múltkor a Felvételi tájékoztatómat (apropo a 7végén ki kell találni, hogy akarok-e valamit továbbtanulásilag), kérdezte, döntöttem-e már, választottam-e sulit. Mondtam, hogy nem. Mire folytatta, megérti, hisz “Te sem vagy már fiatal!”. ÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁ
Aztán meg felhívott az egyik nagydumás üzletkötőnk és megkért, hogy nem szerkeszteném-e a szakmai lapnál az egyik rovatot. Egyelőre próbaidőt kértem. A cikkfordításokkal tavaly nagyon beégtem, állandóan elfeledkeztem róluk. De talán ez jobb lesz. Majd kiderül.

Továbbra se leszek trendi, nem hagyom abba az énblogolást. Mert nekem ez kell. Jó persze foglalkozom más dolgokkal is, próbálkozom blogilag, ha úgy tetszik az elsők közt indítottam tematikus blogot is, most vettem észre, hogy annak ellenére, hogy nem szokott érdekelni, pont 2003 Valentin napján volt az első vers, Arany és kék szavakkal. De mint mindenben itt is és ott is, meg amott is rapszodikus vagyok. Hol sokat írok, hol keveset. Hol értelmeset, hol értelmetlent, hol látszik rajta, csak azért csinálom, hogy legyen itt valami, de van amikor inkább szívvel lélekkel megy az egész. Mindenki szolgálatára, de főleg a magam kedvére, én vagyok a Nem adom fel! csaj.

Tegnap a filmzenét hallgattam, amit aztán továbbpasszoltam Angyalkának, aki hálából ma elárasztott eleredti Johnny Cash felvételekkel. Most éppen a San Quentin börtönben felvett lemez felújított változatát hallgatom. Érdekes az eredeti hangokat hallgatni, s megállapítani, hogy basszus a két színész azért nem semmi munkát végzett a dalokkal, amiket ők énekeltek.

Az utóbbi időkben elhanyagoltam olvasás szempontjából mind a fantasyt mind a könnyű romantikus könyveket és inkább a női irodalom felé fordultam, azon belül is a chick lit vonz.
A chick lit mint műfaj keletkezése Bridget Jones naplójának sikeréhez kötődik. Ezt követően az angolszász nyelvterületen elszaporodtak az ebbe a csoportba tartozó regények megjelenése. Rendszerint nők írják nőknek, főleg a humor, ami megkülönbözteti az általában nőirodalomnak nevezett könyvektől. Itthon igazából szingli regényként emlegetik ezt az ágat, pedig nem feltétlenül igaz, hogy egyedül álló nők a főszereplők.
Az ebbe a csoportba sorolt regények főhősei lehetnek huszas éveik elején járók de akár nagymamakorúak is. A történet során rendszerint a főszereplő az életét éli, szerelmes, házasságot köt, randizik, kapcsolatokat épít, barátkozik, szobatársakkal találkozik, esetleg munkagondjai vannak, fogyókúrázik stb. Szóval olyasmik történnek vele, vagy olyanokat lát, ami bárkivel megtörténhet, s minderről meglehetősen közvetlenül, humorral fűszerezve számolnak be a szerzők. Igazából ez különbözteti meg a nőirodalomtól, ahol mondjuk ugyanezek a témák komolyabb köntösben fordulnak elő.
Legújabb kedvenc szerzőm, Jennifer Weiner szerint azok a nők akik chick lit olvasók lélekben fiatalok, s egyszerre keresik olvasmányaikban a szórakozást és az útmutatást. Ott tartunk ugye, hogy most már a nőknek rengeteg lehetőségük van, sok mindent tudnak az életben elérni, s ez egyszerre nagyszerű és rémísztő is. S ezek a könyvek, még azok is, amelyeket könnyűnek és felületesnek ítélnek legtöbben segítenek végiggondolni a választásokat, lehetőségeket, s megteremtik az alapokat ahhoz, hogy az ember kibéküljön a saját választásával.
Úgyhogy úgy döntöttem, nem fogom titkolgatni, hogy ilyet is olvasok. Megmondtam már ezerszer, az ízlésem kommersz.

Két óra szakadatlan duma légkondis számítógépteremben hiába a víz, s máris igazi dizőz hangom van. Ha elmegy a hangom holnap meg holnapután hogy tartom meg ugyanezt? Azt hiszem, ma este megint nem én fogom vinni a prímet a társalágsban.

Majd megvárom AeonFlux értékelését, mindenesetre a legfontosabb: Wallace és Gromit az utolsó körben. Hurrá.

Nos részemről Johnny Cash életművéből kábé egyedül a Ring of Firet ismertem. Meg hallottam hogy meghalt, hogy filmet forgattak az életéből és hát azóta meg Joaquin Phoenix-szel és Reese Witherspoonnal van teli minden. S megérdemelten. Bár maga a film a szokásos amerikai zenészéletrajz (gyermekkori trauma, betörés a zeneipiacra, rossz házasság, gyors siker, koncertezés, kábítószer és a megváltó szerelem), alapvonásaiban hasonlít a Rayre, hisz ugyanúgy alig 15 évet ölel fel a zenész életéből. Itt aztán megfordulnak olyan mellékszereplők, mint Elvis, Jerry Lee Lewis stb. Ami azonban tényleg kiemeli a filmet, a szokásos sztár-bukás-elvonókúra háromszögből,az a két főszereplő alakítása. Amikor első meghallgatásán a lemezgyáros azt mondja Johnny Cash-nek, hogy valamit a szívéből énekeljen, akkor Joaquin Phoenix tényleg azt teszi. Elképszető. Akárcsak a barnára festett hajú Reese Witherspoon, aki hitelesen adja vissza a showbusinessben felnőtt, azt mégis nehezen viselő, nem éppen a legkönnyeb férfit szerető nő viszontagságait. Na meg az se semmi, ahogy elénekelték a dalokat. Phoenix akkor nyerhet Oscar-t, ha az Akadémia prűdként viselkedik, azaz nem ad egyetlen meleg cowboynak és írónak se díjat, Witherspoonnak azonban ennél jóval nagyobb esélye van az aranyszoborra.
Ma azt hiszem a film CDjét fogom hallgatni, ha már megkaptam ajándékba tegnap este.

Szombat reggel elsőre, amikor meghallottam a hétvégi mozis játékot, megint úgy gondoltam, egye fene egy telefont megér. Az első tárcsázást (alig hangzott el a kérdés persze) foglalt jelzés fogadta, aztán még egy redial és csodák csodája, kicsöngött. Aztán fel is vették. S nyertem. Igaz annyira álmos és zavart voltam, hogy először a munkahelyem címét próbáltam bediktálni, aztán pontosítottam. Persze mindig azt képzeltem, ha majd egyszer rádiós adásba sikerül betelefonálnom, akkor a talpraesett műsorvezető kihozza belőlem a legjobbat, majd sziporkázva beszélgetünk egy rövidet. De szerintem ő is érezte, korán van még ehhez. Mindenesetre ma megint nyereménymozi lesz. Anyósjelölt épp ott kucorgott a kanapén (nálunk aludt) szombat reggel, tátott szájjal figyelte az eseményeket, majd azt mondta, hogy “Ha már Lobo ilyen szerencsés, lottóznia kéne”.
A párom persze rögtön lehűtötte, hogy inkább neki kéne rólam példát vennie, én csak ott és olyan témában kockáztatok, ahol otthon vagyok, s van esélyem a nyerésre. A lottó pedig nem ilyen.

Tegnap anyósjelöltet moziba vittük Cicával, s mi lett volna a legmegfelelőbb film, mint a Büszkeség és balítélet, hiszen tavaly elárasztottam őt Jane Austen regényekkel, szerdán meg pont ezt a könyvet adtam a mancsába. A regényt magam is el tudom olvasni bármikor újra méghozzá úgy, hogy végigvigyorgom.
Valószínűleg nem tartozom a legnagyobb rajongók közé, nem láttam csak talán 2x a BBC féle sorozatot, szinkronosan pedig talán 1x se. Úgyhogy azt kell mondanom, a szinkron, amitől a leginkább tartottam egyszerűen bravúros volt ennél a filmnél. Igaz a végső kulcsjelenetben Lizzie és Lady Catherine közt félrefordították a legfontosabb mondatot (Nem ígérhetem meg, hogy nemet mondok) ettől függetlenül a magyar forgalmazó hatalmas segítséget adott a Darcy-t játszó Matthew MacFadyennek azzal, hogy magyarul Szabó Sipos Barnabás hangján szólalt meg. Ennek ellenére persze nem vitás, hogy Mr. Darcy = Colin Firth.
Azért azt, amit a BBC 6 részben véghez vitt, itt nem lehetett megcsinálni, hisz már a 130 perc se kevés, azaz vágni kellett, rövidíteni. Ezért aztán nem érdemes azon felháborodni például, hogy a filmben Mr. Bingley-nek csupán csak egy nővére van.
Ami tetszett az új Büszkeség és balítéletben, hogy mennyire realistán igyekeztek hozzányúlni a környezethez, körülményekhez. Ha Bennették szerényen élnek, akkor ez látszik a házon, a környezeten (háziállatok, nyúlt képű szolgák), a ruházkodáson. A BBC idealizált XVIII. századához képest itt most nyersebb képet kaphatunk a korról.
Jah és még valamit arról, hogy a mindenki által utált Keira Knightley igazán nagyszerű volt Elizabeth Bennett szerepében. Pontosan jól visszaadta a karaktert, Lizzie fejlődését, azt, hogy büszke lányból hogyan lett szerelmes nő.

Az otthonunk most éppen. Reggel jött a hugom két lányával meg a szüleim, ugyanis most megy el mindenféle vizsgálatra, Dórit viszi elbúcsúzni a régi ovijába, hát tőlünk indulnak, hozzánk térnek vissza. A tegnapi ügyelet miatt később kellett bejönni, hát épp megfelelő időm volt egy gyors kis takarításra. Legalább a hét végén nem kell. Dóri Macskafogót akart nézni és csak már amikor elkezdte jutott eszembe, nem biztos, hogy egy 4 éves kislánynak a legjobb rajzfilm. Még nem fejezte be, amikor el kellett jönnünk, hogy a régi ovijába beköszönjön.

Utálom én is, amikor a munkahelyem miatt nem jön össze valami. Mondjuk egy kettesben töltött este. A legrosszabb persze, ha készül rá az ember. Eltervezi. Aztán valami mindig közbejön. De nem vagyok hibás.

Mostanában központi téma otthon. A két radiátor közül csak a nagyszobai van bekapcsolva. Január elején a párom bevezette, hogy éjszakára azt is lecsavarta, nappalra meg fel. Most azonban, hogy annyira fázós vagyok, kérem, hogy éjjelre se legyen kikapcsolva. A pizsamámat is kicseréltem a nyáriról a télire, nyakig betakarózva fekszem le forró zuhanyok után. Ő meg persze rövidgatyában van az ágyban és kitakarózik, s arra panaszkodik, hogy éjszaka melege van. De nem adom fel.

Az épületünk leghidegebb pontja a WC. Ma senki se töltött benne sok időt. Mindenki csak berohan, gyors csuri, aztán kirohan. Szerintem ma szorulás napot tartunk.

Ez megint az az ideje az évnek, amikor szeretnék mackó lenni. Az elmúlt napokban forró fürdő meg zuhany után könyvvel bebújtam az ágyba, de nem sokáig bírtam nyitva tartani a szemem. Aránylag korán el is aludtam, jól és jót, reggelig zavartalanul. Szeretném, ha ebből állhatna a napom. Meleg teák, szauna, forró fürdő, ágybabújás, olvasás, alvás. Még kaja se fontos, elég nekem valami meleg tea vagy leves. Csak érezzem, hogy a vérem is felmelegszik. Mert bár semmi kifogásom a hideg ellen, fel tudok öltözni, aránylag meleg van otthon (itt most megint kénytelen vagyok külön fűteni, az irodámban hideg van), de ilyenkor valami meleg kuckóban kéne lenni, ahol az ember (medve) maximum iszik valami forrót és olvas/filmet néz.

Nah most hozták vissza V kollega gépét, adatostul. Tegnap ugyanis hívást kaptam a Toronyból, hogy nyugtassam meg az aggódó cseh típusút a dokumentumait visszanyerték. Épp megy a bekötés. Tegnap este sikerült, bár csak hajszál híján lekésni a gyűlést. Ugyanis 18 óra 44-kor még csak összepakoltak. Képesek voltak több mint egy órát értekezni. Felszlalomoztunk a lakáshoz és várom majd az írásos értesítőt a történtekről. Éjszaka meg olyan szerelmi sokszögest álmodtam, hogy nyugodtan eladhatnám szappanoperának.