Azt hiszem, itt az ideje, hogy idén tavasszal is elhatározzam, márpedig én saját bejáratú “herb garden”-t csinálok egy kis ládában, az erkélyre. Ez komoly feladat olyan valaki számára, akinek télen az örökölt muskátliját a szomszéd gondozza (ősszel lekapja a konyhaablakból, eltűnik vele és valamikor tavasszal egyik nap arra megyek haza, hogy a muskátli megint ott van az ablakban), s egyetlen, két éve névnapra kapott cserepes virág küzd rendületlenül az életéért az íróasztalon. Itt persze rólam van szó.
Olyan elképesztően jól esne friss metélőhagymát, bazsalikomot, rozmaringot stb-t használni a tavaszi-nyári salátákhoz, kajákhoz.
Tavaly már eljutottam addig, hogy kikalkuláltam, mit mennyiért és hol lehetne venni, valamint elmélyedtem néhány kertészeti könyvben (amely minikertekről szólt, meg erkélyekről). Kíváncsi vagyok, idén továbblépek e. Ha igen, feltétlenül tudósítok.

Komolyan nem tudom, hogy mit tegyek ezzel a Kör című filmmel. Szeretném megnézni, de amennyi ember mondogatta, hogy micsoda nyomasztó a dolog, meg horror, satöbbi, azóta kicsit elbizonytalanodtam.
Voltak horror filmek, amik meg se kottyantak. Így például amikor osztálytársunkhoz jártunk nyári délutánokon és a Péntek 13 összes részét néztük, az tiszta hawai volt. Én tudtam aludni utána, a régi barátnőm, persze nem, hajnalig olvasott.
Igaz, ő a Ragyogást se bírta végigolvasni, miután a fürdőszobás jelenetbe beleolvasott, ugyanis megvolt az a rossz szokása, hogy előre olvasta a könyveket.
Aztán mondták, hogy moziba kell nézni horror filmet és amikor bejöttek hozzánk is, pl a Sötétség hercege elmenetem, megnéztem, hazamentem, aludtam.
Aztán voltak olyan filmek, amiktől nem tudtam aludni, például amikor a fősulis barátnőmmel éjszaka megnéztük a Kampókezet, na utána tényleg hajnalig beszélgettünk, mert valahányszor elszunnyadtunk volna, mind a kettőnknek eszébe jutott a film.
A Sikolynál meg kis városunkban, nyári zivatar tört ki, kétszer borult sötétbe a helyi mozi (akkor még nem volt Multiplex), második után fel se bírt tápászkodni az egész környék áramellátása, hát a fodrozódó vihar árnyékában este teljesen lámpafény nélkül mentünk haza, nem tudtuk meg a film végét, és még a gépész bácsi is csak halványan emlékezett, ki is volt a gyilkos, szóval nem tudta lelőni a poént.
A Halálhajót a régi pasim nézte ki, semmit nem tudtunk róla, a plakát után azt hittük, valami Alien utánzat lesz. Hehhe, felkészületlenül se szabad moziba menni, mert az a film is megfeküdte a gyomromat, főleg a hajónapló zavart rendesen. Innentől kezdve az exszel mindig olyan filmre mentünk, amit én választottam ki, rámhagyta, mert belátta, hogy amikor kétszer az ő javasolatára választottunk filmet, az csúfos katasztrófa volt. Hogy a döntés érthetőbb legyen : a Halálhajó előtt még a Mortal Kombat 2-vel próbálkozott.
És most itt van ez a Kör, amit emberek sokadszorra bírnak megnézni. Szóval nem szeretem az olyan filmeket, amiktől rossz álmaim nyugtalan éjszakáim lesznek. Ugyanakkor nagyon hajt a kíváncsiság és meglehet, hogy nekem mondjuk nem jön így be a dolog, azaz nem fogok rosszul aludni, de ezt nem tudom meg, amíg nem megyek moziba. Mindenesetre már most parázok. Lehet, ha valaki lelőné a poénját, akkor elmennék és megnézném, de akkor meg biztosan kevésbé értékelném az atmoszférát. Szóval ez itten a saját különbejáratú 22-es csapdám.

Egyébként meg, She oldskul cuccairól eszembe jutott, hogy az összes Loreal, Margaret Astor, Maybelline még sehol se voltak, amikor a Mystic rúzs már csók, kaja, eső, de legfőképp víz és szappan állók voltak.
Három a kislány címmel mind a hárman kaptunk de persze más-más színű rúzst (mer az egyik zöld volt, a másik sárga a harmadik kék – és még egy lánytestvér kellett volna a teljes skálához), amit fogkefével suvickolva se sikerült leszedni cseresznye ajkainkról, amely a sok dühöngést követően egyre vadabb lila színekbe öltözött.
A rúzsok aztán kb 3szori használat után (mert azért az összes színt ki kellett próbálni), a fürdőszobai tükör alatt levő kis fiókocskákba kerültek. Ahol fésűk, csipeszek, Labellók laktak.
Itt szépen el is voltak addig a pillanatig, amíg apu egy téli napon el nem indult anyu elé a munkahelyére. S mivel szörnyű hideg volt, gondolta felvértezi amúgy is kicserepesedett ajkát és előkapott egyet az ajakírek közül, s jó alaposan magára kente. Persze tükör meg minden nélkül kis vékony szájának vonalán is túlmenve, hogy az ottani érzékeny bőr is ellenálló legyen.
Aztán így megindult anyuhoz gyalog, útközben találkozott néhány ismerőssel és amikor beért, nem értette, hogy anyámmal első pillantásváltásuk után miért nem lehetett órákig normálisan beszélni a nevetőgörcstől.
Aztán meg apu félórát töltött a helyi mosdóban, hogy megszabaduljon a Mystic utolsó nyomától is, s amikor hazaért, az összeset kihajigálta.
Azóta ez a családi urban legend a Mystic rúzsról.

Nos igen, köszi annak, aki beírta a varázsgömbbe, bár azt nem mondtam, hogy álmomban hozzászólásként (azaz egy bejegyzés alatt) szerepelt a romaság. Még egyszer kösz, mert ez volt az első beszólás amin hatalmasat röhögtem 😀

Tegnap kaptam egy levelet, megkérdezte az írója, hogy nem vagyok-e véletlenül meleg. Kicsit elgondolkoztam, vajon miből gondolta. Erre éjszaka azt álmodtam, hogy még egy hozzászólás is volt a blogomhoz, ami meg arról szólt, hogy stílusomból meg hasonlókból rájött valaki, hogy mi is vagyok.
Hozzátette, hogy mennyire örül: végre van egy nöi roma blogoló, és hajrá csak így tovább. Álmomban tisztára kisebbségi blogger lettem 😀

Moatanában annyit láttam Daniel Day-Lewist kopaszon, hogy teljesen úgy nézett ki, mintha parókával játszotta volna anno Newland Archer-t.

Múlt héten előállt a boss néni azzal az ötlettel, hogy egyik szakfolyóiratunk megkereste, hogy munkatársai közül nem lenne e aki vállaja, hogy mindenféle könyv, vagy cikk ismertetéseket, fordításokat írogatna a sajtóorgánumba. Főnéni úgy gondolta, emelné intézményünk hírét nevét, ha kedves kollegák közül lennének, akik rednszeresen foglalkoznának ilyesmivel.
Hej, gondoltam ez aztán a nekem való, elvégre ha valaha mégis eszembe jutna, hogy phdzzek, akkor lenne mindenféle publikációs gyakorlatom mán most. Ráadásul minimális juttatás is várható, s minden fillér számít. Szóval jelentkeztem. Tegnap délután beszélte le a dolgot főnéni a szerkesztőséggel, s persze lábon kell majd elmenni az első környi fordítandóért.
Ma reggel már egy halom emil fogadott a kollegáktól, melynek fő témája volt az a hatalmas szenvedés, hogy ki legyen, aki elmegy az anyagért.
Így tudtam meg, legalább kik azok a kollegák, akiket még érdekel ez a mellékes szakmai tevékenység. Megírtam, hogy csigavér csajok, majd én elmegyek holnap. Legalább ha holnap elmegyek érte, útközben átnézhetem, és lenyúlom az értelmesebbjét. Ennyit megérdemlek a fáradozásomért, döntöttem így. 😀

Jó napom is lehet ma, mert miután kivettem a bankautómatából egy kisebb vagyont, amit albérlet címen kell ma átadnom fedéladónknak, találtam egy százast. Lehet, hogy be kellett volna ugranom a lottózóba.

Na, ma elmegyek megnézem hova jár a Dóri bölcsibe, a hugommal megyünk együtt a csajsziért. Biztos nagyon örülni fog, talán még hazamenni is lesz kedve, mert a tesóm szerint a múlt héten úgy kellett kirimánkodni a társai közül, hogy ugyan, induljon már haza az anyjával. Bírja a társasági életet.

A Magyar Nemzetes cikk tkp. csak olyan, mint a többi ebben az újságban megjelenő iromány. Semmi konkrétum, az ismeret teljes hiánya, illetve abszolút felületessége, emberek lelkébe való gyaloglás és még azt is képes volt negatívumként feltüntetni, hogy a blogoknak, internetnek (jómagam is egy netes fórumon tudtam csak követni az eseményeket) mennyi haszna volt 2001 szeptember 11-én. Az az igazság, hogy nem érdemes felhúznia magát rajta az embernek.
A pozitívum, hogy lám milyen a bloggertársadalom, csupán egy héttel később tudja meg az egész cikket (azaz nem olvas Magyar Nemzetet), ami az én munkahelyemen se kötelező olvasmány, sőőőőőőt.
Ja és igazából még az is szerencse, hogy névtelenül jelentek meg az idézetek, legalább aki helyből nem ismeri meg, nem is fogja később elolvasni, utánajárni, hogy mi vagy ki írta amit vakvilágba beidézgetett Dévényi István.
Sőt tkp tök ciki, ha idéztek.

Vasárnap délelőtt a SPAR teli van fiatal párokkal, gyermekméret, és -szám változó. A legmeglepőbb, hogy nnéha olyan házaspárt látok akár több csemetével is, akikről sose jutna eszembe, hogy családjuk van. Sőt első ránézésre plaza cica teljesen normálisan beszélgetett, mesélt kislányának, aki kiflit majszolt a kocsin.
Szóval, ahogy a chokitó reklám is már megmondta, ne ítélj első látásra.

Még ősszel egy MTVs Eminem napon volt egy riportműsor arról, hogy a filmet a hivatalos bemutató előtt elvitték egy amerikai főiskolába. Talán éppen valahova Detroit környékére. A diákok persze tiszta izgatottak voltak, hogy a világon először ők láthatják a 8 mérföldet, sőt elterjedt a pletyka arról is, hogy még Eminem koncert is lesz. De minden ilyesmireményt hamar lehűtöttek a szervezők.
Holott tényleg nagy titokban a színfalak mögött készültek egy “spontán” koncertre. Még magát a sztárt is becsempészték párszor, hogy próbálhasson.
Aztán eljött a nagy nap, a filmre érkezési sorrendbe kaptak jegyet a srácok. Nagyon izgatottak voltak.
Lepergett a 8 mérföld és a végén, ahol Rabbit elindlul vissza a gyár felé, a mocskos sikátoroban, s megszólal a Loose yourself, felment a vászon és Eminem jött a színpad szélére, folytatva a dalt.
Na ott aztán volt tombolás. Tisztára irígy vagyok, mert az aztán hatásos jelenet, koncert lehetett.Komolyan vártam, reméltem, hogy velem is történik valami ilyesmi a film végén. Nos, persze a Corvinban ilyen azért nem fodul elő. Azért ez az Eminem gyerek tud valamit.

Általános suliban, az egyik osztálytársnőm bátyja, aki akkor már nagy gimnazista volt és színészi rendezői ambíciókat is dédelgetett, összeállított nekünk a házi ki mit tudra egy svéd és egyéb versekből álló előadást, ami a tinik problémáiról szólt (szerelem, szülők, iskola). Az összekötő részt LGT és KFT zenék szolgáltatták. A suliban mi nyertük, de a város még nem volt elég érett a dologra, ott csak valami különdíjat kaptunk. Én ezt a verset mondtam :

Ingrid Sjöstrand
MEG NE PRÓBÁLD!

Meg ne próbáld!
mondja apa,
és nagyon szigorúan néz rám.
És egész testem reszket,
és már úgy érzem, gyáva vagyok,
ha meg nem próbálom.

A rendezőnk később német tanár lett, aztán meg asszem vállalkozó.

Az unokatestvéremnek fabruár 29-én van a szülinapja. Peches ember.

Azok aztán a pöpec szoftverek, amelekhez ilyen a Readme.txt.

Amint az várható volt, nem lettem Jaguár tulajdonos. Persze állítólag sorsoltak ki 2 másodnyertest is, ha netán az első nem vinné el a nyereményt. Hahh, mer csak úgy ott szokták azt hagyni.

Igazából sose értettem, miért jelent örömet a pasiknak, ha beszólhatnak a nőknek. Vagyis, elnézem, hogy a munkások ingerszegénysége ide vezet, de ma azon lepődtem meg, hogy egy jólszituált menedzser típusú manus, aki elegáns volt, fiatal, végülis nem rossz képű, ha valakinek ez az esete, beszólt Nekem. Höhhö, és még csak túlságosan csinos se vagyok, meg sovány, meg nagykabátban a mellbőségem se láccik. Szóval nem egészen tiszta, hogy mi késztethette erre. Persze felírható a tavasz számlájára, elvégre végre ragyogóan süt a nap.

Ha az ember akarja, játszhat Kojot és csinálhat magának tíz lábú ugrálós csapatot.

Egész héten eddig annyira nem bírtam felkelni, hiába szólt az óra, kapcsolt be a rádió mindig még legalább fél háromnegyed órákat maradtam az ágyban. Kivéve ma, mert ma 1 órával az ébresztők beindulása után sikerült kikelni az ágyból.
Pedig ha belegondolok, hogy voltak idők amikor órára kipattant a szemem, kugrottam az ágyból és fél nyolckor már a munkahelyemen voltam.
Nem mondanám hogy régi szép idők, mert ilyen téli reggeleken igazán finom hozzásimulni a másikhoz és visszahajtani álomra a fejemet.

Csak azt nem értem hogyan nem jutott egyetlen pedagógusnak se eszébe, hogy ez nem tesz jót a gyerekek lelkivilágának