Végül persze Babszem mégse ment vissza Tiszavasváriba. Úgy volt, hogy szerdán buszra ülnek a nagyival, de aznap belázasodott, úgyhogy otthon maradtam vele 2 napot. Csütörtökön még volt hőemelkedése, péntekre azonban már teljesen megjavult, nem volt láza, egyéb tüneteket meg nem produkált.

Úgyhogy kicsit módosítani kell a nyári terveken. Jövő héten tehát nem lesz a gyerek vasváriban, hanem itthon, jön hozzá a nagymama és akkor reggel-este láthat minket, napközben meg játszhat és biciklizhet  De azért a hétvégén megyünk a Balatonra. Remélhetőleg az idő is kedvezni fog egy rendes nyaralásnak.

Amúgy meg becenéven szólít most már mindenkit. Főleg magát. Tegnapelőtt amikor az óvodával beszéltem telefonon és mondtam, hogy X. Babszem anyukája vagyok akkor közbeszólt, hogy ő bizony Kokó. Én Vee vagyok, apa Dunbar (Vee – hangosbemondó, Dunbar – nagy tolató mozdony a legtöbbet tanítja a fiatal mozdonyokat – mind a hárman, mert Kokó meg az egyik kis mozdony Chuggington szereplők). Nagyi Marsha, Nagypapa pedig Vakesz (ők a Roary a versenyautóban szerepelnek, Marsha a pálya karbantartója, Vakesz pedig egy vakond :). A többi név meg Thomasból van: Anyu Emily, Apu Hank, Cica Molly (bár először a Murdochot kapta, de rábeszéltük a gyereket, hogy mégis inkább lánynevet adjon neki), Cica úr pedig Gordon lett (amin mindenki meglepődött, hogy Babszem kiosztotta kedvenc mozdonyának is a nevét:). Kíváncsi vagyok, a család többi részének milyen neveket fog adni. Valószínűleg hétvége után kiderül.  🙂

Múlt hét végén, amikor még ragyogóan sütött a nap és Babszem kitalálta, hogy milyen jól lehet dömperezni nagyiéknál a kertben, csak a sárgarépák látták kicsit kárát.

Aztán mivel a nagyi azt mondta, hogy semmi gond, a répák még sokszor estek áldozatául annak, hogy a mellettük lévő ösvényből lett az egyik fő közlekedési útvonal.

Szerda este egész sima utunk volt lefelé Tiszavasváriba, csak ott derült ki, hogy azért kicsit kapkodva pakolgattunk össze és pár dolgot itthon hagytunk, pl. az ember gyógyszereit. De mindenért kárpótolt Babszem és az állandó ragaszkodása hozzánk. Nem mehettünk sehova anélkül, hogy velünk, legalábbis egyikünkkel ne tartott volna. Csütörtök délelőtt elmentünk a városba, hogy beszerezzük a hiányzó gyógyszereket, valamint próbáljunk gumit venni a gyerek bringájára, mert bizony, április óta az szétment. Közben meg a parkolóban észrevettem, hogy hatalmas vizes tócsa áll a kocsink alatt. Délután többször utánatöltötte az ember a hűtőfolyadékot és úgy tűnt, hogy valahol ott lehet a bibi. Mivel két napja hoztuk el BBt a szervizből, reméltük, hogy nem túl komoly a dolog, ennek ellenére bejelentkeztünk péntekre a nyíregyházi kirendeltséghez.

Úgyhogy péntek reggel a tokaji kirándulást Nyíregyen kezdtük, beadtuk a kocsinkat a szervizbe aztán kicsit szűkösebben mentünk tovább anyósjelölték Nissanjában. Útközben aztán kiderült, hogy csak egy cső a hibás a kocsinál és ha minden jól megy, szombat délelőttre el is készülnek a cserével. Kicsit eltévedtünk, de azért végül odataláltunk Disznókőre, ahol megmutatták a birtokot és borkóstolón is részt vettünk. Igencsak korrekt volt minden: a környék, a feldolgozó, az üzem, Babszem megnézhette a traktorokat mi meg álltunk a bortrezorban kb. 200 millió értékű aszúesszenciától körbevéve. Az ember volt az ötletgazda, mert annak idején az előző cégével, akikkel bortúrákra jártak, már megfordult itt és azt mondta, hogy ezt azért látni kell, mert hihetetlenül színvonalasan van összerakva az egész pincészet.

Hazafelé meg akartunk állni valahol ebédelni, de Babszem bealudt ezért aztán inkább visszatértünk a bázisra. Ahol persze a gyerek felébredt és teljesen csalódott volt, hogy otthon eszünk és nem étterembe. Úgyhogy a szombati program máris fixálva lett: szerviz, visszaúton pedig nagycserkeszi étterem. BBt visszakaptuk hát, ebédet jól megettük, meg elcsomagoltattuk és még benéztünk az íjászversenyre is, amit a tiszavasvári Csillagkapu területén tartottak.

Délután meg nem volt szerencsénk a helyi Múzeumok Éjszakája rendezvénnyel, ugyanis elkapott minket az eső, még szerencse, hogy a felállított jurtában meghúzhattuk magunkat. S le is tesztelhettük, hogy egész jól van megépítve.

Eredeti terv szerint miután 4 napot együtt töltöttünk Babszemmel ő még másfél hetet marad a nagyszülőkkel, de hiába magyaráztuk neki, hogy dolgozni kell, ő nem maradhat otthon, mégis mennyivel jobb a nagyiéknál csak nem sikerült meggyőzni. Egyre kétségbeesettebb volt: vagy maradjunk mi, vagy had jöhessen ő velünk, akár a bölcsibe is eljár*, fogadkozott. Úgyhogy mivel bár próbálkoztunk, nem tudtuk a kemény szívű szülőket megjátszani, ezért aztán jött velünk vissza Pestre Babszem a nagyival. Pár nap után majd visszamegy még egy hétre Vasváriba busszal, az úgyis nagy élmény.

*Mivel a bölcsiből már kiírattam, ez az út nem járható.

Eddigi vidéki tartózkodás mérlege: szétáztatott virágok, tönkrement biciklikerék, sok tej, létrára mászás, cseresznyeszedés, nyers zöldborsó két marokra, rengeteg szúnyogcsípés, ballagás, visszaszámlálás, becenév adás családtagoknak.

S ma estére már nagyon vár minket. Illetve nem is minket, hanem az apja új laptopját.

Ma délután megvolt hát az első szülői értekezlet az óvodában, amit még sok fog követni. Mivel ott voltam nyílt napon, bölcsis tájékoztatón meg a beiratkozáson, sok új dolgot nem tudtak elmondani. Viszont Babszem a sárga csoportba fog kerülni, ahol már van 13 kiscsoportos, melléjük jönnek ők, az újak, szintén 13-an. Ebből 6-an már bölcsibe is együtt jártak. A leendő óvónénik nagyon aranyosak, csak éppen a bölcsis jel, a halacska volt már foglalt, szóval választottam másikat: hóembert. Gondoltam, hivatkozhatok majd arra a fiamnál, hogy a Bartos Erika könyvben is Gergőkének hóember a jele. Babszem nem osztotta ennyire a lelkesedésemet, amikor este skype-on beszélgettünk.

De már nagyon visszaszámol, tudja, hogy 2t kell aludnia és megyünk hozzá.

Ugyebár 7 éve Párizsban indult az egész, aztán folytatódott Bejrútban, majd Kairóban és még tovább 3x, de akkoriban én nem voltam játékos, Babszem miatt. Aztán miután Boss nénit annyian zargatták végül beadta a derekát tavaly, hogy a 2010-es összeröffenés legyen nálunk. S talán mert már kezd az egész szervezet határozottan nagy lenni, meg mert olyan központi és könnyen elérhető helyen vagyunk, a legtöbben az idei konferenciára jöttek el. Főnéni szervezte az egészet szorosan két kolleginával, V. a cseh típusú készítette a konferencia oldalt én a hivatalos programért voltam felelős meg azért, hogy amikor itt vannak az összes prezentáció zökkenőmentesen menjen. Úgyhogy főleg az elmúlt napokban kellett rohangásznom ide meg oda. Szerencsére hatalmas gondok nem történtek (lopás, emberrablás, elveszés, mérgezés, gyomorrontás, vízbeesés stb.), mindenkinek minden hülye kérését teljesítettük. Még opera jegyet is mi foglaltunk, pedig a szállodájuk, 2 lépésre az Operától megtette volna simán, de inkább zargattak minket.

A workshopokkal szerdán vette kezdetét a buli, este meg előkelő vacsorán voltunk, hála szponzoroknak. Ha lett volna légkondi, mindenki jobban élvezte volna az egészet. Viszont volt élő zene, ahol a Kék Duna keringőtől az Operaház Fantomján át mindent játszottak, hát még amikor megtudták, hogy nemzetköziek vagyunk és táncoslábúak, jött arab dal és Katyusa is. Valamint találd ki mi lesz a következő számot játszottam az egyik amerikai előadóval és nyertem. Mert tudtam, hogy el kell jutni Zorbáig a görög különítmény miatt.

Csütörtökön még előadást is tartottunk (3-an a mi részlegünkből és még 4-en a gyárból), s azt kell mondanom, szerénytelenség nélkül, hogy  bakker még mindig tudok jól előadni. Angolul is! Kiálltam a színpadra (szokásos utolsó pillanatban készüléssel, persze) és kívülről úgy tűnt, mintha extra könnyedén a kisujjamból kiráztam volna az egészet. Még kacagtak is a nézők:) S csütörtökön már 8 után haza is értem.

Pénteken megvolt a hajóút, ahol meg volt magyar népzene és tánc és elmentünk Horányig, az amerikaiaknak persze legjobban a Colbert-híd története tetszett, meg a kivilágított esti Budapest. Közben meg örökbe fogadtak a Nigériaiak, mert mint kiderült, arra számítottak a program alapján, hogy közülük való leszek. Ékezet nélkül ugyanis a nevem náluk is használatos. Aztán amikor felmentem a színpadra, kiderült, hogy se anyám, se apám nem volt Nigériai. De azért ezt mindegyikük külön elmesélte nekem, valamint fényképezgettünk együtt, persze a névtáblámmal kidekorálva, hogy majd otthon elmondhassák, Magyarországon ilyenek a Tunde-k.

Szombaton bár azt hittük, mi feltesszük az érdeklődőket a városnéző buszra aztán hazamehetünk, Főnéni parancsba adta négyünknek, hogy kísérjük a népet (csak V., a cseh típusú kolléga mehetett haza, ő arra hivatkozott, hogy az anyósát várja). Úgyhogy turistáskodtunk, kicsit nevetgéltünk azon, mennyire furán próbálja kiejteni az idegenvezető csaj a neveket, de azért nem volt rossz légkondis buszban ücsörögni. Valamint a várban jól betejeskávéztunk, még szerencse, hogy a cég kontójára.

Reggel magyaráztam az embernek, hogy akkor majd holnap ha megy munkába beugrik a gyógyszertárba, nem kell ezért ma sietnie haza. Felvilágosított, hogy holnap szombat lesz, nem megy dolgozni. Nekem holnap még a konferencia utolsó napja lesz. De legalább ma elindul a hajó, bár Szentendrén nem fog kikötni de azért mindenki megnyugodott: nem kell péntek estére 80 emberre asztalt foglalni valahol.

Legalábbis Babszem megkezdte a nyaralást. Hétvégén otthagytuk hát Tiszavasváriban a nagyszülőkkel. Kicsit hiányzunk neki, vasárnap este még utánunk akart jönni, de aztán tegnap nem sokat beszélt velünk se telefonon se Skype-on, csak megmutatta, hogy a nagypapával kinyomtattak egy 424-t. De jól elfáradt, már erősen dörzsölgette a szemét.

Mielőtt eljöttünk, levágtuk a haját igazán nyáriasra, tegnap én is voltam fodrásznál és évek óta először megint rövid a hajam. Van is kollégám, aki megjegyezte, hogy még nem látott így. De már ráfért egy kis frissítés a frizurára. Nagyjából már azt is végiggondoltam, mit fogok felvenni az elkövetkező négy napon, a konferencián. Egyetlen gixer, hogy a péntekre tervezett szentendrei hajókirándulás most már tuti, el fog maradni. Kérdés, hova tesszük a műsort adó táncosokat és zenekart.

Ha valaki még talán itt rágná a küszöböt izgalmában, igen, felvettek minket a körzetes oviba. Június 3-án reggel beugrottunk munkába menet a bölcsődébe elmesélni, hogy Babszem beteg, a héten már nem megy, szóval majd csak a ballagáson találkozhatnak vele újra. Aztán útba ejtettük az óvodát is, de 8 előtt még nem volt kinn a végeredmény. Azt csak délután hazafelé csodálhattam meg. Jönnek páran a mostani bölcsis csoportból (szerencsére az a kisfiú, akitől a csúnya beszédet tanulja, nem), valamint a házból is Zalán^*, aki fél évvel ugyan idősebb Babszemnél, de még semmilyen közösségbe nem járt, mert anyuka a kistestvérrel is otthon van, meg az egyik játszótéri ismerős, akivel azóta sikerült telefonszámot is cserélni, meg nevesítettük egymást, nem csak a gyerekeinket. Két hét múlva mindjárt szülői is lesz, ami azért jó, mert legalább hamar túl leszünk rajta.

Pénteken aztán lerobogtunk vidékre, s bár akkor még esett az eső itt-ott, állt a talajvíz, magas volt a Tisza, az ártér ellepve és katonai konvojok tartottak Borsodba, tegnapra már verőfényes napsütés volt és olyan Alföld, amilyen talán csak Angliában lehetne. Smaragdzöld, pipacsokkal.

^*Akit a védőnő szokott még példaképp emlekűgetni, hogy lám, őt nem vitték bölcsődébe, hanem otthon maradt. De már túl vagyok azon, hogy emiatt rosszul érezzem magam. Amúgy agresszív egy kisfiú, remélem a nagyobbakhoz kerül.

Úgy tűnik, hogy nem csak magatartás és ajándékbeli dolgokat kell itt kiheverni gyereknap után, hanem egy jó kis vírust is.

Szülőknek feltűnően gyanús lett, hogy Babszem hétfőn már 7-kor lefeküdt aludni. Szinte teljesen magától. Eleinte csak extra fáradtságra gyanakodtunk, mert vasárnap későn feküdt le, hétfőn korán kellett kelni, a bölcsődébe nagyon jó napja volt, mondták, azaz pörgött ezerrel. Aztán 9-kor felébredt, akkor már láza volt, kapott lázcsillapítót és eldőlt, hogy kedden nem megy közösségbe. Én ügyeletes voltam, azaz muszáj volt bejönnöm dolgozni, de délre már haza tudtam menni, addig meg az apja maradt vele otthon (akit meg a munkatársai kerestek, még A. is rajtam, hogy ugye nincs baj, de addigra meg már én nem voltam internetközelben:) . Most nem volt olyan magas láza a csemetének, 38 fölé alig ment, de a torkát fájlalta. Viszont lázcsillapítás után mindig tudott enni, hála a Nurofenben lévő fájdalomcsillapítónak.

Ma reggelre már láza se volt, délelőtt megjött anyu, hogy vigyázzon a következő napokban Babszemre. Elmentünk azért a doktor nénihez, aki mondta is, hogy ez bizony vírusos torokgyulladás: láz már nem nagyon lesz, nyelni még nehezen fog egy darabig, de a hétvégére már meg fog gyógyulni, de még játszótérre se vigyük gyerekek közé, mert ragályos lehet (valószínűleg mi úgy kaphattuk el, hogy más erre nem ügyelt). S ha minden jól megy nyár végéig nem fogunk már a doktornénihez menni. Megkaptuk az immunerősítő kúránk receptjét is, amit majd csak augusztusban kell elkezdeni.

Így persze elmarad a hétre tervezett búcsú is a gondozónőktől, de sebaj, már megbeszéltük, hogy a ballagás^* miatt júliusban majd még 2 napot menni fog Babszem a csoportba.

^*Jah már bölcsiben is ballagásnak hívják az évzárót, búcsút. Határozottan megáll az ész:)

Tegnap még sétához és biciklizéshez is vinni kellett az új járműveket. Sőt este is azokkal aludt el a gyerek és reggel közölte, hogy nagyon jól aludt mellettük. A bölcsibe is vittük a buszokat.

Miután tegnap ágyban reggelizhetett Babszem, ma is azt szerette volna.

Lehet kell egy hét, míg kiheveri a hétvége engedményeit?:)

Tegnap, akárcsak tavaly a bölcsőde gyereknapjára mentünk el, szombaton, ami idén sokkal jobban sikerült, mint vártuk. Legalábbis Babszem határozottan jobban érezte magát. Igaz, most még az idő is szép volt. Immár az ugrálóvárban simán bement és sok időt töltött ott, főleg mert megjelent az egyik volt csoporttársa, aki két hónapja elment, mert Kőbányáról Csepelre költöztek a szüleivel, s aki nagy kedvence volt. Úgyhogy ha éppen nem találtuk Babszemet akkor biztos, hogy épp Bettinával volt valahol: főleg az ugrálóvárba. Azért máshol is körbenézett, az arcfestésre nem írattuk fel, mert amíg külön harc az arcmosás és krémezés nála, addig nincs értelme ilyennel stresszelni, úgyse hagyná pingálni magát. Pecázott és mézeskalácsot díszített, mászókázott, festett. S felültettük a pónilóra is, hogy elújságolhassa lóbolond nagymamájának, hogy lovagolt és hogy nem tetszett neki. Mert mint mondta, ide-oda billegett.

Mindenesetre jól elfáradt, délután már nem is nagyon akart biciglizni, csak sétálni mentünk meg cukrászdában voltunk, ahol csajozott: egy kislánnyal rohangászott fel és alá, s amikor megkérdezték, hogy hívják, azt mondta, ő Koko (manapság hívja így néha magát, Kokó ugyanis az egyik mozdony Chuggingtonban).

Ma reggelre kelve pedig megkapta az ajándékokat: a nagy villamost, amit már hetekkel ezelőtt kinézett az Interspárban, ahova aztán nem bánta ha megyünk vásárolni, feltéve, hogy fél órát eltölthet vágyai tárgyával, de kapott buszokat is: csuklóst és távolságit. Úgyhogy ma tömeg-közlekedett egész délelőtt.

Végül is nagy szerencsénk volt ezzel a betegséggel, 2 nap alatt lezajlott, szerdán a magas láz, csütörtökön a hasmenés, pénteken már nem volt semmi gondja Babszemnek. S nagyon jól viselkedett is, feküdt 2 napig, több százszor kellett elolvasnunk az éppen sláger Anna és Peti könyvet, meg kérdezgette, hogy “mit csináljak” arra utalva, hogy szeretne már jobban lenni és szívesen meggyógyulna. Inni ivott rendesen, de 2 napig nem sok szilárdat sikerült bevinni a szervezetébe, az is pizza volt. A szokásos gyomorkímélő kajákból maximum 1-1 falat ment le: pirítós, keksz, főtt krumpli.

Szombatra meg már teljesen meg is gyógyult, délelőttöt az apjával töltötte, mert ügyeletes voltam, aztán délután meg elintéztük a bevásárlást családilag. A Tescoban vetetett magának egy Anna Peti és Gergő könyvet. Vasárnapra tartogattuk a hétvége nagy programját, jó idő függvényében, ami a múlt hét végén elmaradt: látogatás a Vasúttörténeti Parkba. Ráadásul május 23-ra ott nagy motorvonat matinét hirdettek. Mivel vasárnap reggel verőfényes napsütésre ébredtünk, megnéztük hogy megy vonat a Nyugatihoz, mert onnan meg 10.21-kor induló Esztergomi járat áll meg a múzeumnál, azt el akartuk érni, mert az olyan piros vonat, Desiro, alias Dezső, amilyennel Babszem még nem utazott (vagyis azt állítja, hogy igen, de mostanában eléggé meg tud vele lódulni a fantáziája:) Úgyhogy teljes volt az izgalom, vonatról vonatra szálltunk, bár maga a Nyugati annyira nem kötötte le, mint vártam. Miután megérkeztünk a Mozdony Múzeumhoz, Babszem rohangászott, majd nem akart sorba állni és előre beszaladt, hogy aztán belemenjen egy nagy pocsolyába. Ezen kellőképpen összevesztünk vele, úgyhogy a látogatás első része egy nagy duzzogásba torkollott (felmentünk a fordítókorongra, aztán lejöttünk róla, majd amikor elindult nélkülünk, sírni kezdett, úgyhogy visszamentünk rá stb.). Aztán végül megenyhült a gyerek és miután tízóraizott is, meg ivott is egy keveset, jobban oda tudott figyelni a dolgokra. Végül a legtöbb időt a maketteknél töltöttük, ott majd mindegyik terepasztalnál ácsorgott vagy negyed órát.

Azt hiszem, kicsit sok volt ez a nagy vonatos élmény egyszerre. Pedig a Park határozottan jobb hely, mint a közlekedési múzeum volt: interaktív, csomó mindent ki lehet próbálni és az embert nem zavarja, hogy korrekt áron vezethet mozdonyt a gyerek, ha egyszer azt szeretne. Mondjuk nekünk most minden ilyesmi kimaradt, de legalább lesz mire készülni, ha legközelebb megyünk. Mert biztos hogy megfordulunk még ott.

Este jó sokára aludt el, meg már a nagyszülőknek azt mesélte, hogy felszállt a 424-esre és tüzet meg vizet lapátolt, meg volt walesi szén (a’la Thomas a gőzmozdony), amivel jobban mentek a vonatok. Egy rossz élménye még volt, a hazafelé ugyan Volvo busszal jöttünk, de nem csuklóssal, hanem a kicsivel, ami a 30-as vonalán jár és hát annak nagy hangja volt, amire Babszem nagyon érzékeny, úgyhogy este mondta is, hogy többé soha nem mehetünk a Vasúttörténeti parkba mert nem akar kis Volvo busszal utazni. Megbeszéltük, hogy visszafelé is lehet vonattal jönni, sőt még autóval is kimehetünk. Megnyugodott: majd mehet még a parkba.

Mivel az elmúlt években elfeledkeztem róla, idén már a telefonom is emlékeztetett rá. 1 évvel idősebb a blogom mint a freeblog. 8 éve írom. Valami, amiben egészen kitartó vagyok.

Boldog 8. születsénapot Blog!

Már megint elszaladt a hét és én nem tudom tartani, hogy minden nap írjak, de legalább más naponta. Csak hát lassan nyakunkon a konferencia, aztán meg SAP-ra tér át a gyár és részlegünkkel csak a gond van… szóval volt munka elég.

Aztán meg az olvasónaplóban csináltam interjút Vavyan Fable-lel és még nyereményjáték is lesz, meg dedikált könyv a fődíj. Igen, most kicsit több energiát öltem oda.

Hét végére Babszemnek az lett beígérve, hogy szombaton meglátogatja őt Cica, vasárnap meg elmegyünk a Vasúttörténeti parkba. Csak hát az idő közbeszólt. Szombaton délelőtt még szerencsére el tudott menni a gyerek biciklizni a nagynénjével, de délután már az Interspárba vitt az autó, hogy Babszem megmutassa az apjának is azt a villamost, amit pénteken nézett ki, mikor vásárolni voltunk.

Vasárnap meg bevetettük a B tervet, nézzük meg a Közlekedési múzeumot, ha már amikor anyuékkal az állatkertben volt a csemete akkor is az ott álló 424-es tetszett neki jobban, mint a zsiráf. Nem csak mi jártunk így az eső miatt, hanem pont előttünk érkezett egy osztálykiránduló csapat, akiknek szintén az esőnapos foglalkozásuk volt a múzeumlátogatás. Amúgy rengeteg kisgyerekes család volt még ott rajtunk kívül. Babszemnek főleg a terepasztalok tetszettek, a vonatosak. Más nagyon nem is érdekelte. Mi pedig megdöbbentünk, hogy az elmúlt 20 évben nem változott semmit a kiállítás: holott manapság már nem divat a vitrin, hogy csak néhány kocsira lehet felmászni és interaktivitás meg szinte 0, a fő attrakciók pedig (a terepasztalok) óránként mennek csak. Fényképezni csak 1000Ft-ért lehetett, de rosszak voltak a fényviszonyok. Mindjárt el is határoztuk, ha legközelebb Stockholmban járunk már nem hagyjuk ki az ottani közlekedési múzeumot.

Babszem mostanában megtapasztalta, hogy milyen is a rossz lelkiismeret. Vasárnap délután, amikor eljöttünk a Balatonról, már nagyon fáradt volt és nem akart elköszönni a mamától meg a papától.

Azóta rosszul érzi magát emiatt és tegnap este lefekvéskor azon nyöszörgött, hogy ő többet már soha nem is mehet Kanizsára meg a Balatonhoz. Mondtam neki, hogy a mamáék szeretik és szívesen látják, de néha nem árt elbúcsúzni, hogy utána ne érezze  szomorúnak magát.

A hétvégi ünnepléshez. A szokásos gyümölcstorta és anyu diplomatikus gyertyaválasztása. Meg persze akinek először kellett elfújnia a gyertyát: