Utólag már gondolkoztam azon, lehet inkább Barba gyerek fantázianévvel kellett volna illetni a gyerek jelmezét. Hazatérve sikerült rávenni, hogy legalább 1-2 fotó erejéig felvegye a kosztümöt.
Íme a kék szellem:
Igen, el van csúszva a szemkivágás. De legalább felvette a kedvünkért.
Belőlem biztos hiányzik valami gén, nekem terhesen se jött elő a fészekrakási kényszer és soha nem tört rám az ellenállhatatlan vágy, hogy varrjak, kössek, horgoljak vagy csak decoupage-oljak. De úgy látszik van azért olyan pillanat, amikor muszáj feleleveníteni azt a gyér tudományt is, amit akkor sikerült megszerezni, amikor a mamával keresztszemes könyvjelzőket gyártottunk cirka 8 éves korom körül. Ez a pillanat tegnap este jött el, amikor beszegtem a kék szellem anyagát. Eléggé érdekes mintát sikerült csinálnom: nem éppen egyenes a hajtás és az öltéseket modern művészeti galériákban lehetne árulni. Babszem végig ott sertepertélt körülöttem, segíteni akart, alig várta, hogy elkészüljek, aztán miután rápróbáltuk, bejelöltük hol varrjam össze a kezet meg a szemének hova csináljunk lyukat és végeztem a művelettel, fél pillanatra vette fel a gúnyát.
De reggel azért örült, hogy visszük a jelmezt a bölcsibe, ha már menni kell.
Remélem azért ma este sikerül egy képnyi időre rajta tartani. Ha meg nem, akkor megörökítem a szegést:)
Kicsit persze kihasználtuk, hogy Babszem nem volt itthon. Nem rohantam haza a munkaidő lejárta után 1 perccel, benn maradtam megbeszélésekre, ha kellett, rendrakásban és mosogatásban se jeleskedtünk és DVDket is kölcsönöztem a könyvtárból, bár szépen melléfogtam, becsületesen végignéztem őket legalább én. Mondjuk a legjobb film a héten az Egek ura volt, amit csütörtök este néztünk meg az emberrel az Arénában. Előtte kínait ettem és másnap olyan hasmenésem volt, mint már régen. Szombat délelőtt elmentünk szaunázni, aztán meg dolgozni voltam. Vasárnap reggel meg kitakarítottunk, aztán még az IKEA-ba is elugrottunk (saját rekord, vasárnap kb. 30 perc alatt megvolt a parkolás-vásárlás), vettünk anyagot a jelmezhez. Még mindig szellemben utazunk, méghozzá kékben, az ember szerint ugyanis nem érdemes abban bízni, hogy miután hetekig kék törülközőben rohangászott itthon mint szellem meg tudom győzni arról, hogy a szellemek tradícionálisan fehér lepedőt hordanak.
Aztán kimentünk a csemetéért, mert anyuék busszal hozták fel Kanizsáról. Nagy élmény volt Babszemnek, megtanulta az összes feliratot, szépen sorolgatja, hogy “Dohányozni tilos! Leszállási szándékát kérjük idejében jelezze! Ügyeljen a tisztaságra!” stb.
Itthon meg nagyon örült a családnak, annyira fel volt dobva, hogy délután képtelen volt elaludni. Este ezért aztán magához képest is korán beájult, s ma csak fél 9 körül kelt. Még itthon maradtam vele, majd holnap megy a jelmezbálba.
Azért persze kihasználjuk, hogy Babszem nincs itt, meg most van keddre is kedvezményes jegyem (legyen már valami haszna a lakáshitelemnek is*), úgyhogy tegnap este elmentünk A.-val az Alle-ba csajmozizni. Mert lássuk be, hogy a Valentin nap már koncepciójában is eleve a nőket célozza be. Nem is volt sok férfinéző a teremben, azok is a párjukkal jöttek és a film kezdése előtt nem sokkal még beözönlött egy csapat hölgy (mondanám a női brigád közös mozizása, de manapság már nincsenek brigádok) ezzel az egyensúlynak már végleg lőttek.
Az az igazság, hogy az Igazából szerelem óta az amerikaiak próbálkoznak, hogy valami hasonlót összehozzanak. Ott volt ugye tavaly a Nem kellesz eléggé, ami kicsit túl keményre sikerült, kevés volt benne a szerethető karakter, hát most úgy gondolták egy vén motoros kezébe adják a gyeplőt. Elvégre Gary Marshall, a rendező már olyasmiket tette az asztalra, mint a Micsoda nő!, Krumplirózsa, Oltári nő, Neveletlen hercegnő stb. Össze is trombitálta a műhöz régi kedves barátait, rokonait, üzletfeleit és kabalafiguráit (Hectro Elizondo, Larry Miller), akik közül sokan már nagy nevek lettek meg még néhány új ifjúsági kedvencet is (oké, amikor arról volt szó, hogy Willy nem szeret meztelenkedni mert mindig a felsőtestét kell mutogatnia, leesett, hogy bizony ez Taylor Lautner, akiért a világ tiniinek az a fele őrül meg, akit hidegen hagy Robert Pattison sápadtsága) felvonultat. Szóval van itt minden, ami szem szájnak ingere: gyerekszerelem, tinik, húszas-harmincas éveikben járók gondjai, házaspárok, ismerkedés, szinglik, fájó igazságok, leleplezések, bőrszíntől és szexuális beállítottságtól független kapcsolatok satöbbi, ami a szívvel jár. S most nem a karácsonyi szeretet ünnepe, hanem a Valentin nap körül bonyolódnak a dolgok, a szereplők itt-ott összefutnak. Ráadásul azért a tanítónéni elmeséli honnan is ered az ünnep. A szereplők egész jók, talán Jessica Alba és Queen Latifah kapnak méltatlanul kevés vászonidőt, s nekem hiányzott valaki igazán dögös pasi. Mert a legfőszereplőbb talán még Ashton Kutcher, de hát őt nem kedvelem valamiért annyira, ráadásul az ő szinkronja teljesen el volt szúrva, Bradley Cooper se jön be, Eric Dane meg csak borong és borong és csak a végén derül ki, mekkora áldozatot hoz a szerelemért. A nők sokkal jobbak lettek, de valahogy ez Gary Marshallnak jobban fekszik. Van a filmben néhány jópofa poén, s még a szokásos néger hang (alias Galamb) is feltűnik egy rövid, de vicces jelenet erejéig, de valóban nem ér nyomába az Igazából szerelemnek. Valahogy az amerikaiaknak ez még mindig nem megy annyira, hogy igazán szívhez szóljanak.
Legtöbb helyen szinkronizálva adják amúgy a filmet és leszámítva, hogy meghagyták a sorozatokból, korábbi szerepekből jól ismert szinkronhangokat, elég sokat elszúrtak. Leginkább az itt-ott felhangzó DJ lett pocsék. Nem tudtak volna valami rádiós műsorvezetőt felkérni rá?
A Soundtrack viszont megszerzős. Főleg a Willie Nelson féle “On the street where you live” tetszett. Lévén nagy My Fair Lady rajongó vagyok (amúgy ha valaha megfilmesítik újra, szerintem Anne Hathaway-nek kéne játszania Elizát)
Azért még 1x majd DVDn eredeti hanggal meg kell nézni. Igazából a film teljesítette a küldetését: szórakoztatta a nőket.
*Az Axa ügyfelei igényelhettek és kaphattak kedvezményekre jogosító kártyát. S mivel az ajánlatban szerepelt, hogy könyvekre meg mozira adnak kedvezményt, naná hogy kértem belőle.
Annak idején jártam zeneiskolába. Már általános iskolás elsős korom óta. Először csak énekelgetni tanultunk, aztán jött a szolfézs, majd választott hangszer: zongora. Nagymamáméknál volt egy igazi versenyzongora. Anyu is azon tanult 6 évig zongorázni. Egész hamar elsajátítottam a pötyögést, kottaolvasást. Ment minden szépen, csak éppen az, hogy a város másik végébe kellett eljárni gyakorolnom kicsit visszavetette amúgy is híresen gyenge szorgalmamat. A zeneiskola az általános iskolával szemben volt és néha még a környékünkön lakó tanárnőmhöz a lakására is eljártam, órára. Csak hát gyakorolni is kellett volna, ugye. 3 évig tanultam zongorázni. A 3. évben eléggé lazán vettem az órára járást. Persze igazolt volt minden hiányzásom, de inkább a gyakorlás hiánya mint betegség miatt nem mentem el. Aztán szolfézs vizsgán nagyon remekeltem, legtöbbet én jelentkeztem, pedig előtte párszor nem mentem el órára. Még a zongora vizsga is jól sikerült, egészen megtanultam az előadandó darabot.
Mégis meghúztak. 4,5-ös átlaggal. Íme a bizonyíték, amit 7végén találtam otthon. A zeneiskolai bizonyítványom (Tananyagot nem végezte el, tanulmányait a megkezdett osztályban folytathatja):
Mondanom se kell, többet a zeneiskola felé se néztem. A húgaim már nem tanultak zongorát, a mamáék el is adták. Én még mindig tudok kottát olvasni és fél kézzel lepötyögni papírról bármit. Ennyi maradt.
Na van még akit 4,5-tel meghúztak?
Az Időképet folyamatosan szem előtt tartva végül úgy döntöttünk, péntek este mégis a legjobb lemenni Kanizsára. Mert a pályára nem mondtak semmi gázosat. S valóban, csupán a városból volt nehéz kijutni, aztán meg 1x volt valahol Keresztúr környékén egy átfújás, szóval semmi gond nem volt az autózással. Leszámítva persze, hogy Babszem kétpercenként jelentette ki, hogy menjünk vissza meg “lassíts apa, lassíts!”, holott rendesen be volt tartva a sebességkorlát, sőt még alulról is pozícionált a párom. Aztán amikor megérkeztünk és a mama megkérdezte, hogy mit csinált unokája az úton, Babszem azt felelte: “Gondolkoztam” ezen mindenki jót vigyorgott, úgyhogy innentől meg azt kotyogta, hogy “Vicceset mondtam“. Gyermekünk humorérzéke kialakulóban van.
A hétvége szokásos módon telt anyuéknál, pihenés és tiramisu volt a program. Meg szánkózás és hóember építés (utóbbit én követtem el és nem tudtam igazi gömb alakra venni a figurákat, szóval eléggé amorf lett és hamar összedőlt, s még kép se készült róla).
Visszaúton vasárnap este se volt semmi gond, csak a párom nem tudott a parkolóba beállni, mert az őr elment valahova. Lógása nem maradt titokban, ugyanis riasztottam a tulajt, aki gondolom jó kis fejmosást adott neki. Az eredeti terveknek megfelelően természetesen Babszem maradt a mamáéknál. Sok mindent terveztek a hétre, de este azzal hívott anyu, hogy láza van a csemetének. Valószínűleg megfázhatott, vagy még utoljára hazahozott valamit a bölcsiből, emlékre a szünetére.
Kísértettem a sorsot: pénteken kaját rendeltem hétfőtől (ezzel lehet biztosra menni abba, hogy megbetegszik a gyerek)
Szóval most már három hete jár a gyermek bölcsődébe és ilyenkor szokott lerobbanni. Most éppen betegség nem kerülgeti, meg amúgy is egy hete mi is rászántuk magunkat és adjuk neki a MultiTabs-ot, eddzük az immunrendszerét, viszont nagyon hisztis lett. A bölcsődében is hamar eltörik nála a mécses meg otthon is kicsit többet szólalkoztunk mostanában össze. Jövő hétre biztos lebetegedne és akkor meg veszélyeztetve van a 23. farsang, amire idén készül. Úgyhogy megint úgy döntöttünk, külső segítségért folyamodunk.
Elmegyünk vidékre hétvégén és ott hagyjuk a Babszemet anyuéknál egy hétre. Most hogy egészséges még a MikkaMakka játszóházba is elmehet a papával, meg van Zalában elég hó ahhoz, hogy szánkózhassanak is. Aztán majd visszajön a farsangra. Gyermekem kétbalkezes anyja már azt is kitalálta, hogy szellem lesz. Csak még azt kell elhitetni Babszemmel, hogy a szellemek nem kékek. Ugyanis esténként kék fürdőlepedővel a fején (kisajátította a mi törülközőnket) szokott szaladgálni, meg ugrálni az ágyunkon és elkezdtük, hogy ő egy szellem. Innen jött, hogy akkor megvan milyen lesz idén a farsangi maskara. Úgyhogy most már mondogatja, hogy ő farsangkor kék szellem lesz.
Mostanában nagyon nem készítünk fényképeket, derült ki. Ez abból is látszik, hogy ma kaptam levelet, már 180 napja nem léptem be a photoalbum.hu-ra és törölték a regisztrációmat. Pedig oda a gyerek első évében elég rendesen töltöttem fel képeket. Csak tavaly óta, amikor már korlátozták a méretet, akkor nem igazán foglalkoztam vele, mert addig viszont jó volt, hogy semmire nem kellett odafigyelni: akárhány képet feltehettél meg bármekkora méretben és egyszerű volt az előhívás. De hát Babszem 3 hónapos kora óta fényképet se hívattunk elő, üresen áll vagy 4 fotóalbum. Ez a digitális élet hátoldala.
Viszont most már 2x is lementettük az itthoni képgyűjteményünket (most már vagy 14500 kép van), igaz Stockholm óta nem katalogizáltam őket. Viszont vannak friss képek lefekvésről. Meseolvasás:
Na és persze mostanában az összes mozdonyt fel kell tenni mellé a csúszda tetejére. Ezekhez szokott beszélni, meséket mond, valamint éjszaka lelök közülük párat, amelyek jó hangosan szánkáznak le a csúszdán. Mi felriadunk rá, ő csak megfordul.
Eltelt egy munkás hét, Babszemnek már tegnap volt a hét utolsó munkanapja (ezt a múlt pénteken a gondozónőjével is közölte: “Azt mondták a szülők, hogy ma van a hét utolsó munkanapja“), ma nincs a bölcsődében, mert feljött a nagymama vigyázni rá. Forradalmasítottuk az ő érkezését is: kapott kulcsot, szóval be tud jönni hozzánk. Feltéve, ha nem felejtjük el a felső zárat nyitva hagyni, mert azzal mindig meggyűlik a baja. De tegnap kisebb küzdelem árán (mert persze hogy elfelejtettem a felső zárat), bejutott és takarított egyet a konyhában, mielőtt elment volna Babszemért. Aki nagyon boldog volt, még engem is mindig ki akart küldeni a konyhába, hogy kettesben maradhasson a nagyival. Aztán bementek a szobájába és magukra zárták az ajtót, miután közöltem, hogy nem megye ki.
De azért lefekvéskor volt puncsolás, mert akkor meg azt mondta nekem, hogy “veled szeretek legjobban elaludni“.
Nekem meg tegnap délután a California Coffee Company-ban nagyon rendes kiszolgálóm volt, neki hála ma kaphattam egy ingyen capuccinot meg egy bögrét a pontbeváltáskor:)
Kedden otthon dvd-re tornáztam. Babszem leült és nézte, aztán rám szólt:
Anya ne tornázz. A néni egyedül csinálja. Ne segíts neki!
El kell ismerni, hogy Budapest addig szép a havazásban, amíg ténylegesen esik a hó. Utána nagyon hamar romlik az állapota. Szombaton ugye ügyeletes voltam és bár előttünk nem nagyon hordták még el akkor a havat, a busz csak lassú volt, de járt és simán beértem a belvárosba a 151-es, Metró kombóval. Ráadásul a gumicsizmám a megtalált termobetéttel és 2 zoknival tökéletes felszerelés, meg még vidám is. A Bazilikánál a sűrű hóesésben túristák hógolyóztak. Mivel a fiúk bejöttek értem, hazafelé is hógolyóztunk Babszemmel, aki a végén azt élvezte, hogy a nagyobb hótömböket a saját fején ütötte szét.
Vasárnap pedig még reggel, egész korán kimentünk az Óhegyre. Nem voltak sokan, mintha csak a miénk lett volna az egész park. Volt szánkózás (én is én is én is), meg hógolyózás is. Bár velem nem akart lecsúszni a kis srác, csak mindig az apjával én azért feltaláltam magam egyedül is. Jó hamar el is fáradt, úgyhogy mi pont 11 felé indultunk haza, amikor jött már a tömeg. Délután pedig jó melegben töltöttük a lakásban, kísérletet tettem a januári fogadalmam folytatására. Megint csak megállapítottam, hogy a banán süteményben annyira nem nyerő. Finom lett a banános kenyér (persze megint csak szerintem meg a munkatársaim szerint), de valahogy nem elég könnyű. Mindenesetre Babszem segített keverni, mérni, tojást törni, de aztán lemaradt, mert elfoglalta, hogy a cukort kóstolgassa.
Úgyhogy ma voltunk délelőtt szánkózni kinn a parkban:
Én vagyok annyira öreg, hogy annak idején, még az általános iskola kezdetén nekünk szombaton is kellett iskolába járni (mondjuk úgy emlékszem, hogy csak páratlan héten). Aztán ez elmaradt, amikor úgy 3. osztályos lettem, viszont anyunak továbbra is kellett minden második szombaton dolgoznia. Amikor dolgozott akkor apu volt a szakács és mindig paprikáskrumplit főzött. Esetleg zacskósleves is volt előtte.
Ma dolgozni jöttem, a fiúk otthon maradtak és ebédet főztem nekik. Paprikás krumplit 🙂
Nos, tegnap felavattuk hát a szánkót. Ráadásul megtaláltam a hőzáró betétemet a gumicsizmámhoz, úgyhogy avval felszerelve mentem a csemetéért. Akit teljesen feldobott, hogy szánkója ott várta az előtérben. Örömmel újságolta mindenkinek akit ért, hogy megyünk szánkózni és szeretett volna valamelyik munkatársával ráülni. Végül a bölcsi udvarában megint a Csabiékkal találkoztunk és húztam a két fiút jó pár kört, majd a másik anyuka jött, aztán meg volt még szaladgálás, hógolyózás, bújócska és mászókázás az ovi kertjében. Csabi anyuka szeretett volna már hazasietni, mert főzni akart, de a srácokat szürkületig nem lehetett rávenni a hazaindulásra. Aztán meg Babszem közölte, hogy éhes, úgyhogy betért a sarki Fornettis boltba is.
Persze a szánkóhoz vett pertli, a fa fogantyúval (Made in Romania) nem volt jó, rosszul fúrták ki, ezért nem lehetett a zsinórt áthúzni rajta, igyekeztem valahogy a szánkóra kötni azért, de rövid lett.
Meg voltam győződve arról, hogy az egész havazás amiatt marad el, mert mi megvettük a szánkót. Ugyanis hét végén még szinte egész hétre írta az Időkép a hóhullást, aztán mindig hátrébb tolták az időpontot meg kevesebb és kevesebb centiket írtak. De amikor reggel kijöttem a Deák téren a metróból megnyugodhattam: ma délután szánkózunk.
Végre kiböjtöltük megint, hogy Babszem nem beteg már másfél hete és elmentünk délelőtt a doktornénihez beadatni a maradék védőoltásait (bárányhimlő 2. és kullancs elleni 3.). Ezeket még a hininél írta fel a doki, amikor végignézte, hogy mi hiányzik, de december 23 óta nem volt alkalmunk tanácsadásra menni.
Babszem határozottan vidám és élénk volt a váróteremben. Mondogatta, hogy “nagyon kíváncsi vagyok erre a védőoltásra“. Odafelé még a fülét is fájlalta, meg is nézte a doktornő, de szerencsére semmi gond nincs. Amint azonban a vizsgálat elkezdődött már nem volt olyan vidám a csemete és eléggé sírt a fülnézésnél is, holott azt már szépen szokta hagyni ha beteg. Persze most az egészséges rendelőben voltunk, ahol csak oltásokat szokott kapni. Amikor beteg és a másik oldalon várunk a sorunkra, tudja, hogy csak megvizsgálják és az nem fáj, szóval ott nem szokott eltörni a mécses. Szerencsére apa is jött velünk, megvárta a végét az eseménynek, de a bölcsibe már egyedül vittem vissza a csemetét. Kapott egy sajtos stanglit, s amikor odaértünk nagy örömmel újságolta mindenkinek, hogy védőoltást kapott, kettőt is.
Igazi kis hős volt. Meg is nyugtattuk, hogy amíg iskolás nem lesz oltást nem kap többet (kullancs emlékeztető 5 év múlva kell). Persze ha jön majd a fókainfluenza akkor még lehet, hogy ez változik.
Tegnap délután a bölcsiből hazafelé (a szokásos kerülőútvonalon persze), míg a buszmegállóban ácsorogtunk és nézni kellett ahogy a 151 Ikarus ajtajai sipolnak meg világítanak, mialatt becsukódnak (Babszem a kezembe kapaszkodott, hogy még véletlenül se szálljunk fel, mert neki csak a Volvo jó), körbepillantottam. Mögöttünk a parkolóban kihelyezett szelektav hulladékgyűjtő körül a Főkefe munkatársai takarítottak. Meg egy anyuka állt rezignáltan a kisfiával, aki hihetetlen odaadással nézte a munkálkodást.
Babszemet szerencsére a kukásautók nem érdeklik (még).
Mostanában Babszemet nem értjük meg.
Ha az apja rászól fürdésnél, akkor inkább engem hív “anyával szeretek fürdeni” címmel. Mikor szombat este 10-kor még nem aludt és többször is felemeltem emiatt a hangomat, azt motyogta, hogy “Nekem Skype-on fel kell hívnom a mamát“. Tegnap kisebb hiszti volt a lépcsőházban, mikor hoztuk haza a szánkót, egy darabig be se jött a lakásba, csak könnyes szemmel ácsorgott a folyosón. Aztán meg beült a számítógép elé és felhívta anyuékat, elpanaszolni, neki milyen rossz sora is van. Mondjuk a másik oldalon csak annyit értettek belőle, hogy összeveszett a szüleivel, mert hajlamos motyogni a mikrofonba.
Először csak az Oázisba akartunk visszamenni (tegnap levásároltuk a szokásos fenyőnket, vettünk növényeket), hogy földet szerezzünk az átültetéshez, aztán indulás előtt az ember megnézte, milyen idő várható. Jövő héten egy csomó hó. Ezért aztán úgy döntöttünk, beadjuk a derekunkat és veszünk szánkót, ha már a múltkor annyira élvezte Babszem a dolgot (a héten az udvari csúszkáláshoz nagymama zacskóból csinált neki szánkót).
Január végén azonban nem egyszerű szánkóhoz jutni. Először sportboltba mentünk, szóval irány a Decathlon. De ott egy fia szánkó nem volt. Akkor átmentünk a szomszédos Auchan-ba, hogy ott talán. Valóban akadt pár darab, műanyag és hagyományos fa is, bár nem túl bizalomgerjesztő kivitelben. Jó, akkor menjünk a Tescoba. Na ott aztán abszolút nem volt. Mert ha lett volna azt a sportosztályon árulják – tudtuk meg több eladótól is – de ott egy fia téli sporteszközt nem találtunk. Végül felhívtam az Obi ügyfélszolgálatát, ott mondták, hogy nekik még van. Szóval végül barkácsáruházban vettünk szánkót. De legalább a földet, meg a cserepet is elintéztük ott (utóbbiból hazafelé eltörtem a legnagyobbat, amit a fikusznak vettünk).
Remélem az Időkép nem fogja változtatni az előjegyzését, mert most már Babszem is szívesen megy holnaptól bölcsibe, amennyiben hazafelé szánkózhat. Este elő kell keresnem a termobetétet a gumicsizmámhoz.
Ugyebár egész héten otthon volt Babszem a nagymamával és majdnem mindig 8 után ébredt. Sőt volt, hogy 9-kor. Kivéve ma. Mert ma én is otthon voltam délelőtt és alhattam volna. Sőt, miután az ember felkelt szívesen visszamerültem volna abba az álomba, hogy tényleg Gerald Butler a pasim. De a gyerek matricákat akart ragasztgatni.