Annak idején, amikor elkezdtünk randizni/járni/együtt lógni (fogalmam sincs, hogy illik hivatkozni a kapcsolatunk kezdetére), illetve már mondjuk közel egy éve együtt voltunk és kibírtuk, hogy ebből 3 és fél hónapot én egyedül az USA-ban töltöttem, az ember meg itthon, elkezdtek jönni a kérdések: Mikor lesz eljegyzés? Mikor lesz esküvő?

Erre az embernek volt egy frappáns válasza: eljegyzés a megismerkedésünktől számított 20. évben és házasság az 50.-ben. Pár évig még vissza is számoltunk, hogy már csak 16 év van az eljegyzésig és hasonlók…

Aztán végül 18 és fél évig bírtuk.

A legviccesebb, amit nagyon kevesen akarnak megérteni, hogy mi tényleg nem akartunk összeházasodni. De aztán a felsejlő építkezés meg a két gyerek miatt úgy tűnt, hogy mégis ez a legtutibb és legegyszerűbb módja annak, hogy az állam kevéssé tudjon bármibe is belekötni ha netán történik valamelyikünkkel valami. Igen, ennyire földhöz vagyunk ragadva. Úgyhogy alapból azonnal azt kerestük, hogy lehet legegyszerűbben és leggyorsabban, legkisebb felhajtással megúszni az egészet.

Itt nincs Las Vegas, legalább 1 hónapot kell várni azok után, hogy lejelentjük magunkat az Anyakönyvvezetőnél. Ráadásul még az se ment azért egyszerűen, mert első helyen sikerült elásnunk magunkat, abszolút nem voltak partnerek és rendesek és semmi segítséget pluszban nem voltak hajlandók felajánlani, úgyhogy akkor úgy döntöttünk, oké, megyünk másik kerületbe. Ahol elvileg lett volna hétköznapi, ingyenes alkalom is, csakhogy azok mindennél népszerűbbek úgy tűnik, még februárban se tudtunk csak május végére/június elejére foglalni időpontot, azt is szombatra. Később derült ki számunkra is, hogy június 3 nem csak a Pünkösdi hétvége első napja, hanem még a húgomék házassági évfordulója is. De legalább majd emlékeztetjük egymást. Viszont a hosszú hétvége azt is jelentette, hogy Stockholmból is kényelmesen megérkezhettek a rokonok és vasárnapra végre egy unokatesós szülinapi buli is kinézett Adrinak.

Az öltözéssel nem vacakoltunk, máig úgy gondolom, kiváló befektetés volt az a nyári ruha, amit 2 éve vettem az unokatestvéreim esküvőjére, meg az érettségi találkozóra, ebben házasodtam, s mivel jó idő volt, az embernek (most már férjnek kéne hívni) se kellett öltönyt szerezni (bár Teszvesz néni állta volna a cehhet), csak nyakkendőt meg inget kapott.

Az egyetlen, amire adtunk, az az esküvői torta volt, ugyanonnan rendeltük, ahonnan tavaly a húgom szülinapi tortáját, mert az a páromnak is bejött. Azért persze nem mi lettünk volna, ha nem centizzük ki, hogy a tortákért (mert Adri szülinapjára is kellett, ugye egy) ne szombat reggel kelljen elmenni Budára. De végül majd fél órával korábban értünk a házasságkötő teremhez. Már ott a parkolóban anyu jött és elhozta az otthon talált összes jeggyűrűt, mert mégis milyen az, hogy nekünk az nem lesz. Elvileg összebeszéltek Teszvesz nénivel, hogy hozzák a felesleges gyűrűket, csak éppen anyósjelöltem otthon (nálunk) hagyta azokat. Kiválasztottunk ugyan egy párat, de még az utolsó pillanatban is csak azt beszéltük meg az anyakönyvvezetővel, hogy nem változott a véleményünk, továbbra is csak a pezsgőzést kérjük extrának, nem lesz gyűrűváltás, gyertyagyújtás és homokszórás.

Mivel a húgom és a sógornőm voltak a tanúk a két fényképezőgép fél amatőrök kezébe került, Dóri és az apja fotóztak, néhol nem is minket, hanem egymást a házasságkötő terem két oldaláról. Lássuk be azért vicces volt, hogy a nagy teremben összegyűlt a 16 fős násznép és hogy az anyakönyvvezető feje felett valahogy elszállta az, hogy mi már hány éve vagyunk együtt mert nagyon fátyolos szemekkel a kezdődő új közös jövőről áradozott. De azért bevonultunk és  volt meghatódás és utána még a gyűrűket is felhúztuk legalább a fényképek kedvéért (itt már a húgom fotózott).

Aztán volt ebéd a Trófeában majd vasárnap még Délegyházán Adri születésnap és bográcsozás. Sőt még 2 napos nászútra is elmentünk a gyerekekkel wellnessbe 🙂

Szóval 2017 június 3-a óta férjnél vagyok, s június 8 óta írom ezt a bejegyzést. De most már elkészült végre 🙂