Sógorom a hétvégét főnöke kíséretében Svédországban töltötte, s hozott a lányának egy nagyon jópofa svéd játékot, ami tényleg roppant jól néz ki, de annyira nem EU konform, hogy még angol leírás sincs hozzá. Csak svéd. Eddig csak a címét sikerült megfejteni, Alvó medvék, s ez valami népmesére utal, hogy a felébresztett medve kergeti a falu álmos lakóit. Holnap keresgélenm kell, hogy legalább valami svéd-angol fordító programot találjak a húgomnak, mert a Dóri persze rágja a fülét, hogy játszani akar az új szerzeménnyel.

Ebéd közben szoktam olvasgatni a Metrót, ők még nem szóltak, hogy minden rendben.

Először úgy terveztem, hogy miután a számítástechnikusaink az egész hétvégét tűzfalazással töltik és hétfőn biztos lesz, ami nem fog működni, hát jövök időben, azaz beérek 8 előtt. De tegnap késődélután otthoni gyors ellenőrzés azt mutatta, nincs gond, hát gondoltam a 1/4 9 is elég lesz. S valóban, kívülről minden nagyon tüchtignek tűnt, de kiderült, hogy bentről a szoftver kliensekkel van gond, azokat nem engedi magához a szerver. Szóval a tűzfal sikeresen lezárt minket a külvilágtól, csak a belső kliensekkel nem számoltak. Mentorom szerint ő ezen meg se lepődött. Viszont dícséretesen hamar megoldották a fiúk a dolgot, igaz párszor telefonáltam rájuk a különböző paraméterekkel, de aztán már mondták is, hogy oké, értik mi a hiba. Az egyetlen baj a visszacsatolás. Fél óra elteltével még semmi jelzést nem kaptam, hát gondoltam leellenőrzöm, hogy állnak a dolgok és kiderült, hogy minden működik. Most már megy a munka, de ők még nem szóltak, hogy minden rendben.

Ebéd közben szoktam olvasgatni a Metrót, a maiban a kedvenceim:
Az első oldalon a hír, hogy Forman cseh földön rendez, Külföld 3. oldal. Hiába keresem azonban a 3. oldalon sincs kifejtve a dolog. Lehet, hogy rárakták valamelyik hirdetést.
A másik meg a filmajánlásnál volt, az Alfie című filmhez van illusztráció, felette a szöveg, A fiatal Michael Caine 1966-ban. A képen pedig a két főszereplő, Jude Law és Sienna Miller ölelgeti egymást. (Alfie eredeti változatában 1966-ban valóban Michael Caine játszotta főszerepet, amit most Law).
Imádom, amikor játszhatom, hogy nagy fejem van és hibákra mutogathatok.

Sikerült az Ulpius ház választékából egy olyan könnyed ponyva szerű regényt, kifogni, ami nem szinglikről és pasi problémákról szólt, hanem még mondanivalóval is rendelkezett. Méghozzá A Hús bűneit (na jó a cím pocsék lett)
Jasmine March tinédzserként fedezte fel a szakácskönyveket és úgy olvasta őket, mintha regények lennének, hogy aztán az életben is kipróbálgassa a recepteket. Sőt ő ennél tovább ment és csodás dolgokat kreált, imádta az ételeket, a főzést, úgyhogy evidens, szakácskönyvíró lett belőle. Csakhogy korunkban eljárt felette az idő, hisz a szakácskönyv-írás kegyetlen egy pálya, rengetegen vannak és mindenki minél finomabb, könnyebb, zsír és kalóriaszegény bűntetlen és egzotikus kreálmányt igyekszik rátukmálni az olvasójára, vagy éppen a főzőműsor nézőjére. És akkor ne is beszéljünk a különböző diétákról, szervezetekről, divatos elméletekről. Jasmine életének célja pedig nem más, mint hogy visszacsempéssze az amerikai konyhába az ízeket, a vajat és a főleg a zsírt. Mert az evés és a főzés igazi élvezet, ennek ő maga élő példája.
A regény azonban úgy indul mint egy igazi krimi:

Ez a nap is jól kezdődik, gondolta magában Jasmine March, amint lenézett férje ifjú szeretőjére, aki élettelenül hevert a konyhapadlón…

S miközben megtudjuk az előzményeket, a pech sorozatot, ami a hullához vezet felvonulnak a szereplők. Főhősnőnk finom ételek receptkönyvét visszadobta a kiadója, ezért elhatározza, hogy Gasztrofeminista lesz. Daniel, a férje rákattant a rostgazdag étrendre, mert a tiszta beleket tartja a legfontosabbnak és rábeszéli magát egy szeretőre is, hisz mindjárt 40 éves és csak a középosztálybeli veszteseknek nincs fiatal csaja. Választottja az egyik tanítványa, a csontsovány Tina, aki félállásban titkárnő, színésziskolába jár és még nem döntötte el, hogy mi akar lenni (híres színésznő, gazdag, gazdag ember felesége, vagy állandó vendég lenni a Jó reggelt Amerikában!). A lány életének irányítója dr. Zóna (dr Atkins karikatúra), aki rávezette a fehérje imádatára.
Jasmine lánya, Careme pedig kajagerilla, nem eszik, lenézi az anyját, sznob barátnői vannak és még aeroánius is lesz, azaz csak levegőn él, na és persze kamasz, 16 éves és szeretné végre elveszíteni a szüzességét is. És akkor ott van a szomszéd, aki állandóan diétázik, ugyanakkor mindig csal egy kicsit, ezért aztán állandóan nagyobb méretű melegítőket kell vennie.
A karaktereknek nem is személyiségük, hanem gasztronómiai profiljuk van. Igazából nem sikerül rokonszenvezni senkivel a könyv lapjain, vannak pillanatok, amikor Jasmine és a megszállottsága egyszerűen undorító.
Ám amikor a szerző újból visszatér a hullához és a megoldáshoz, fergeteges fekete komédia kerekedik.
A könyv kíméletlen szatíra étel- és diéta megszállottságban lévő korunknak. Az étel egyszerre a megoldás és a fenyegetés is, mindenre a válasz és minden konfliktus alapja, oka, a probléma veleje. A szerző valamikor a Washington Post receptírója volt, tehát nem csoda, hogy tud kíméletlen és igaz képet festeni erről az iparágról.

Nos, a tegnapi melltartós posttal meg a hozzászólásokkal úgy látszik ismét bizonyítva van, hogy a ruha, cipő meg fehérneműgyártóknak fogalma sincs a valóságról, a nők méreteiről, amik nem 1 fajták. Mert a melltartók mellett a másik nagyszerű találmány, amiből nem lehet normális méretet venni, az a harisnya. Pedig elvileg az összes modell csajnak hosszú lába van. Ennek ellenére a 3-as nagyság rövid, a 4-es meg még az én combomon és hasamon is hurkákba tömörül, a térdhajlatomban a világért se feszülne ahogy kéne, hanem szépen ráncosodik és állandóan lecsúszik. S én csak 176 centi vagyok. Hahó. S ez akkor is igaz, ha a számok helyett L-el vagy XL-lel álcázzák a méretet. A szitu ugyanez.
A farmerekben meg miért nincs 33-as hossz? a 32-es a bokámig ér, a 34-es meg rárogy a cipőmre.
Aztán ugye ott volt a csíkos blúzok esete a Jeans Clubban, ahol az XXL-es is kiskeblűeknek volt csak jó. Ne is értettem, mi nőtt a méretezéssel. Talán a blúzok ujja? Mert a hossz és a mellbőség nem lett 1 fél centivel se több mint az S-es méret, az biztos. Pedig vagy egy tucatot próbáltam fel, Én nem alkuszom, nekem ezek a blúzok tetszenek! felkiáltással.
A szoknyákról meg nem érdemes beszélni, hiszen ha derékben jó, akkor csípőben van valami gond és fordítva.
Jah és az is tuti, hogy a ruhák 80%-a 38-asoknak készül és fél pillanat alatt elfogyhat a többi méret, legalábbis mire én odaérek, addigra már tuti, hogy csak ezek vagy a kisebbek kaphatók én pedig ha megfeszülök se leszek ekkora, hisz a 38-as elvileg a 170 centi magasokért van.
Szóval meg kell állapítani, hogy a normális csajoknak nem készül konfekció méret. Úgyhogy mindjárt jobban érzem magam, hogy nem 38-as a méretem.
Mindezekből is látszik, hogy igenis nehéz nőnek lenni.

Imádom, amikor végre olvasom, hogy mások is hozzám hasonló cipőben járnak, amikor úgy döntenek, hogy elmennek és fehérneműt vesznek maguknak. Különös figyelemmel a melltartókra. Most például Lennél olvasgattam ilyet és igazából ez történt velem is a múlt héten.

nyolcszor, nyolcszor, nyolcszooor! és a nyolcadik is hóembert csinált belőle! legközelebb a kismamaosztályra megyek. az meg a másik, hogy a megközelítően jó méretűek általában barnák és olyan szexisen nagymamafazonúak.
Azért nekem volt hepiend, 2 darab is sikerült, igaz csak fehérben meg feketében, mert a jópofa bordókat csak 70 A-ig forgalmazzák. Erre szokta mondani a párom, hogy ha borogatják, elmúlik.

Tegnap este a Távol a mennyországtólt néztük meg. Vagyis csak én, mert miután a párom látványosan unatkozott, egyedül maradtam a gép előtt. Az egész film úgy volt megkomponálva, mintha tényleg az 50-es években készült volna, kezdve a főcímmel és a végével is. Valami csodaszél színek voltak, az őszi fák festették alá a melodráma a csodálatos Julianne Moore-ral.

Munkahely és munkahely között hatalmas különbségek vannak. Nézzük csak a tanulást. A párom ugye szeretné az egyetemi diplomát. Ehhez nem kéne más, csak levelezőznie. De ezt szépen elutasítják, nem támogatják a sok hiányzást. Nálunk bezzeg más a helyzet. Ha anyagilag nem is támogatnak mindenféle iskolát, időben azonban meg lehet dumálni. Persze könnyű úgy, hogy ügyeleteket vállal az ember meg mondjuk fel kell áldoznia a rövid napját, viszont amikor órája van, elmehet.

Elkövettem a múlt héten azt a hibát, hogy amikor feliratkoztam a szombat délutáni tornára, megadtam a nevemet. Az oktató meg is jegyezte, hogy “Legalább most már tudom hogy hívnak” Mert eddig én voltam a copfos csaj a hátsó sorban, aki hol jár, hol kihagy fél évet.
Erre persze ma előszeretettel mondogatta, hogy Lobo emeld magasabbra!.

Ismét itt van a mindenki most tért vissza a szabadságról és ma küldik a melót amit ha lehet még ma fejezzek is be. Na de legalább most, hogy mindent lenyomtam, a következő napok talán nyugisabbak lesznek.

A másik épületben lévő büfének új tulajdonosa lett. Ma nyitottak először, gondoltam, megnézem, milyen. Sajnos rosszabb mint volt 🙁 Kisebb a választék (eddig mindig élmény volt lemenni, mert nem lehetett tudni, milyen saláták, szendvicsek várnak az emberre, ugyanis naponta változott a kínálat), a gyümölccsaláta pedig pocsék. Ráadásul az új tulaj kezében van a környéken még 2 másik hely is, úgyhogy hamarosan egyenkaja lesz, már érzem. Nincs más hátra, újabb helyeket kell felfedezni.

Lesz szemüvegem, megint szép meg új. Megrendeltem. Más kérdés, ha megjön akkor nagy érvágás lesz. A keretnél 2x többe kerül a lencse. Bruhhaha. Jövőre céges szemüveget is fogok kapni, utána szerintem pár évig elleszek azzal, amim van.

Boss néni amikor bejön függetlenül attól, hogy milyen az időjárás kint vagy bent kitárja az ablakát, aminek eredményeképpen az egész épületet átfujja a szél. Ez a szél előszeretettel ostromolja a derekamat is, s mivel ma éppen nem működött a fűtés, ez nagyon érzékenyen érintett. Ráadásul nagy csend is volt a főnöki irodában, hát felpattantam és átrohantam Boss nénihez, hogy becsukjam az ablakot (gyakran felejti nyitva, mikor elmegy), mire valaki hirtelen megugrott a sarokban, felkiáltott, erre nekem is majd kiugrott a szívem a torkomból. Kölcsönösen a frászt hoztuk egymásra hát Főnénivel, aki csendben a sarokban lévő tükör előtt sminkelt. Azért megengedte, hogy becsukjam az ablakát. Majd egy negyedóra múlva nagyokat kacagva jött, hogy neki csak most esett le, én milyen vidáman ugrándozva mentem be a szobájába, hogy nekiessek az ablaknak meg a kőnek amivel ki szokta támasztani az ablakát.

Nem csoda, hogy sose voltam hajlandó megjegyezni, milyen is a jegyem a kínai asztrológia jegyében, de most már kénytelen leszek. Patkány. Ráadásul határozottan jó előrejelzéseket kaptam idénre:

Ebben az évben sokkal több bátorsággal áld meg a sors, mint korábban. Élvezed, hogy új dolgokat próbálhatsz ki. Képes leszel alkalmazkodni a munkahelyeden, a lakóhelyeden és a családodban a változó körülményekhez, és a 2005-ös évről valóban úgy érzed, hogy mérföldkő az életedben. Megbocsátasz valakinek, aki mélyen megbántott, és akivel egy ideje mosolyszünetet tartottatok. Régi szerelmedet visszafogadhatod, és új alapokról kezdheted vele a kapcsolatot. Az év végén a családi életedben történő változások felteszik az i-re a pontot, és fantasztikus évet zárhatsz.

Miután ezt megmutattam Tikkának, ő teljesen extázisba esett és majdnem ajánlott nekem egy asztrológust, ha netán mégis komolyabban akarok foglalkozni a horoszpókommal. Nem volt szívem lehűteni, hogy engem nem szokott különösebben érdekelni a horoszkóp, alkalmasint elolvasom, hogy mit írnak, ha éppen szembe jön velem egy újságban, még azt is elhatározom, hogy odafigyelek rá, aztán tökre elfelejtem az egészet. Esetleg ha a későbbiekben túlzóváv válna a beszélgessünk asztrológiáról, horoszkópokról stb. akkor majd vele is közlöm, hogy inkább hanyagoljuk a témát.

Nagy kedvencem, Daniel Day-Lewis megint a kamerák előtt. Sőt, nem más, mint kedves neje kapta lencsevégre és filmszalagra. A csajnak (Rebeca Miller) se kell sehova se menni tehetségért, hisz az apja Arthur Miller. A film persze független, majd Sundance-ben fog debütálni. Ha siker lesz, talán még mi is láthatjuk. Ha nem, akkor majd kitalálok valamit. Addig is az előzetest lehet nézegetni, s szerintem a filmnek tragédia lesz a vége.
Áttérek azt hiszem az origo “filmklubjára, ez a hír is onnan van. A Cinematrix régen lassú volt, amióta meg az Index a szárnyai alá vette, már szar is.

Ma kötelező vásárláson fogok részt venni, méghozzá saját részre. Le kell vásárolnom a héten lejáró mindenféle kedvezményt, úgyhogy ha minden jól megy lesz új szemüvegem (kontaktlencsére nem lehet beváltani az utalványt, de még 1 havi adagom van), nadrágom, fehérneműm és megyek új ill. régi fazonú tatyóért is. Aztán a január hátralévő részében a párom fizetéséből fogunk élni.

Ez most biztos azért van, mert igyekszem a médiát kikerülni, már amennyire ez lehetséges, de nem tudtam, hogy a Whiskis rablóról egy nagyon is jó angol nyelvű könyv is született és nemcsak a Fókuszba, Pokoli történetekben, Naplóban meg Frei dossziéban, 2 hét alatt megírt magyar ponyvában lehet olvasni róla. Julian Rubinstein könyve az amazonon csupa jó kritikákat kapott még hétköznapi emberektől is.

A karácsonyra kapott szerszámokat fokozatosan vesszük birtokba. A kenyérsütést már az ünnepek előtt elkezdtük, lévén hogy azt egy héttel korábban hozta meg a jézsuka. Egyelőre a fehér változattal kísérletezünk, ami elég jól megy. A múltkor ugyan a dagasztás kelés program után szépen benyomtam egy újabb kezdést, ezért aztán a kavarókanalak összerántották a hatalmasra megkelt tésztát. A végeredmény így jóval kisebb, tömörebb, a párom szerint azonban finomabb kenyér lett. Úgyhogy ezentúl ha van időm, elrontom a programot. Tegnap este én vágtam a zöldségeket a wokhoz, ezért aztán vastagabbak lettek a sárgarépák, fehérrépák, káposztacsíkok, mint amilyeneket az ember vágott első körre. Ráadásul az első adagot mintha kicsit odakaptam volna, a második alá meg túl sok olajat tettem, ma pedig sokadik kézmosás után is még mindig curry szaga van az ujjaimnak, de mindezek ellenére finom volt a vacsora. Az edényeket pedig már birtokba vettük. Szóval haladunk a kihasználtsággal.