Tegnap Cicáék jöttek ebédre, persze a vártnál korábban érkeztek, (én kettőt mondtam, a párom fél kettőt és hát a kettő között állítottak be) de még így se készültünk el időre a kajával. Viszont mindenért kárpótolt, hogy ízlett nekik a krémsajtos hús, bár igazából szárnyasból még finomabb a dolog, de éppen nem kaptunk pulykát, és a desszert is elfogyott mint a pinty. Sajnos az eredetileg tervezett sütit nem tudtam megcsinálni, de a kedves sógora így is azt mondta, hogy ide jó jönni, mert mindig jó a kaja. Úgyhogy mingyárt megbocsátottam neki azt, hogy belépéskor úgy kezdte: neked lila a hajad, bazmeg.

Múlt héten Köcsög éppen nem volt itt, amikor SZS bejelentette főnéninek, hogy márpedig ő felmond. Megkérdeztem aztán tőle, hogy megokolta-e a döntést, és azt mondta, igen, hogy nem tud a Köcsöggel együttdolgozni, pedig próbálta, erre irányuló panaszai felfelé meghallgatásra nem találtak, úgyhogy köszöni, inkább keresett magának nyugisabb helyet. Elmegy. Azt mondta akkor, hogy láthatólag a boss annyira meg volt döbbenve, hogy odafigyelt és megértette mit is mond, hogy bárki jön az ő helyére, annak roppant nehéz dolga lesz, ha maradnak ezek a körülmények.
Na aztán péntek délután csak annyit mondott nekem SZS, hogy kérdezted, főnéni megértette-e amit mondtam neki, hát nem. Nem részletezte, mit ért ez alatt, de lehet, hogy azt, hogy majd a nagy megoldást Köcsög fogja szállítani egyenesen Varsóból ahol az elmúlt héten volt.
Szóval most még nem lehet tudni, mi lesz itt, ki fog mit csinálni, stb.
Egyébként megint a raktárosmackó mutatott rá a kísérteties párhuzamra a mostani eset és a két évvel ezelőtti között, amikor Köcsög és SZS váltotta le az elődöket, akik szintén két különböző vérmérsékletű, viszont szakmailag a mostaniaknál sokkal magasabb színvonalon álló csaj volt, s ki nem állhatták egymást.
Előbb az egyikük ment el, aztán a másik. Nagy veszteség, de főnéni akkor se akarta elismerni, hogy a két ember rivarizálása volt az ok, és az, hogy ő elzárkózott az elől, hogy a problémáikra megoldást találjon. Mindig csak annyit mondott, hogy oldják meg egymás közt. Utána jött ez a mostani páros, s a többszöri panasz ellenére se volt a boss hajlandó belefolyni a kettejük közti ellentétbe és tessék, megint a jobbikat veszíti el a kettő közül.

Elolvastam Az órákat is. Azt, hogy mennyire tetszett volna a film nélkül, illetve a film, ha előbb olvasom a könyvet, már sose tudom meg. De tudok vele élni. Nem szoktam bánni, ha kapok készen arcokat a szereplőkhöz, van aki azonban igen, egyébként meg regényt olvasgatva is gyakran igyekszem úgy képzelni, hogy ha film lenne, ki játszhatná az adott szereplőt. Jobban segít mint a saját képzeletem, amellyel arcokat nagyon nehezen bírok leírás alapján elképzelni, szükségem van valakire akihez viszonyíthatok.

Megint jöhet a kedvenc téma, az időjárás. Lefagyott a fejem, mire beértünk dolgozni.

Meg kell hagyni, jó kis szórakozás volt, Ben Affleck meglepően megfelelő volt mint szuperhős és a sok sötét miatt az a piros szerkó se volt túl világító. Jennifer Garner pedig tud rúgni, mint azt már az Aliasból tudjuk, ráadásul szép is. A magyar szinkronban elveszett ugyan a Devilség eredete, mert az apját is Bunyósnak hívták, bár a szemfüles észrevette az Olympián a feliratot valamint a köntöst. (Jelentem, én voltam a szemfüles). A két gonosz is jó volt, pláne a “varrass nekem is kosztümöt” dolog :D. Jah és hihetően megcsinálták a sokféle érzékelést, és igen, felfedeztük Silent Bobot is. Kellemetes szórakozás.
Legközelebb jön a Two weeks notice.

Siralmas:) Legalábbis én az vagyok. Tegnap hugomtól megkaptam a kártyát, ma A.-tól, előrehozott szülinapi ajándékként megkaptam a telefont. Aztán telefon a hugomnak, mer a PIN kódját nem adta meg. Na akkor jött az összeszerelés. Kártya többféle felállásba berakva, gombok nyomogatva. Egy idő után rájöttünk, hogy kell bekapcsolni is, de aztán még volt még egy biztonsági zár a PINen kívül. Na jó, végül szereztem egy használati utasítást a netről. Hugom küldött SMSt, röpke tíz perc alatt megkomponáltam rá a választ is. Szóval ma délután se dolgoztam :D.

Mindig sokkal jobb könyv van az ember agyában, mint amit végüls sikerül papírra vetnie.

Írja Az órákban Cunningham, ecsetelve Mrs. Woolf munkanapját. S mennyire igaz ez olyan egyszerű emberekre is, mint én vagyok. Rengeteg levél, naplóbejegyzés, fikcióm született úgy, hogy a fejemben készek voltak mondatok, bekezdések, jelenetek, de sose kerültek papírra úgy, ahogy elképzeltem azokat. Most is van így, hogy teljesen frappáns kis bejegyzések születnek útközben a gondolataimban, hogy majd töredékekben, lerombolva jelenjenek meg a blogban.
Volt egy tanár a főiskolán, az ő sztorija volt, hogy Petőfiről ugye elterjedt, mennyire lángész volt, őstehetség és a többi, mert betért útközben egy fogadóba, pennát és papírt rendelt, majd kirittyentette a Falu végén kurta kocsmát, vagy hasonlót.
Nos, az ominózus tanárom szerint Petőfinek tényleg félelmetesen jó memóriája volt, s valóban tudott verset írni (that’s a fact). Viszont, bármennyire is szerette az Alföldet, azért az egy roppant unalmas táj, amikor csak megy, megy, megy rajta az ember napokig, s nem lát igazán semmit amiben gyönyörködhetne.
Petőfi ilyenkor a fejében már költögette a rímeket, verseket, történeteket, hogy aztán amikor betért végre az adott fogadóba, ott tényleg csak le kellett írnia a homloka mögött már összeállt, kidolgozott, s ami a lefontosabb, megjegyzett verset.
Szóval a pasi mégiscsak zseni volt 😀

Persze tegnap találkoztam teljes valójában a az egész Eszkimó nevet vált kampánnyal, ugyanis a Batthyany térig kellett metróznom és ott kiszállva bizony lépten nyomon, padlón, plafonon az új név és embléma sulykolásába futottam bele. Félek, hogy hamarosan a kék metró vonalán is, amerre járok, szivecskék fognak rámmosolyogoni Michael J. Fox helyett.

A minap felfedeztem, hogy a Gellérthegyi Kristályvíznek van ízesítette változata is. Tavaly talán az Óbudai gyémántnak láttam, de hát a kedvencemmel, a barackossal még akkor nem rukkoltak ki, mert a narancssárga kupakos bizony narancsos ízűt rejtett.
A héten viszont találtam egyszer epreset (a kedvenc gyümölcsöm, de igazából illtaban meg ital-ízben inkább a barack jön be nekem jobban, ld. még Fuzzy peach, Voila). Az illata jó volt, az íze viszont nem túl maradandó.
Ma láttam, hogy a Kristályvíznek is van narancssárga kupakos palackja, hát megnéztem, hogy milyen fajta, és jéééééé barackos. Mingyárt lecsaptam rá, s meg kell hagyni, nem rossz az íze. Most már csak az a gond, hogy túlságosan szénsavas egy ilyen ízesített ásványvízhez. Azt hiszem, az enyhébbet kéne barackszörppel dúsítani.
Még bébisintér koromban találkoztam Angliában először a Clearly Canadian márkával és az ő barackosukkal, s elvesztem. Később aztán sehol nem találtam ilyet, s képes voltam aztán szerény kis zsebpénzemet erre költeni az amcsiknál, aztán megjelent itthon a San Benedetto és lám most már a hazai cégek is tudják mitől döglik a légy.
Ez éljen.

Cikk a Szinglikről a Velvetben. Nem láttam anno a Frei műsort a dologról, de azzal hogy ennyire divatozzák most nálunk is, és néha rossz értelemben, végülis az ember azt hinné hogy ez csak azért van, mert trendi.
Pedig nem. Mindig is voltak nők, akik ilyen vagy olyan okokból egyedül maradtak, pedig nem biztos hogy ezt akarták, választották volna. Mint azok a lányok, akikről most a sok Bridget Jones itt ott amott cikkek, műsorok stb. alapján azt hinnénk, hogy jah, ez csak a divatos cosmo-feeling.
Pedig oda kell figyelni és kiderül, hogy de nem, nem, nem, ők nem biztos hogy ezt akarják.
Változott a világ, sok olyan nő van, aki válogat, mert megteheti és a végén egyedül marad, mert nem talál igazi társat és igényes már ahhoz, hogy alább adja. Van, aki úgy érzi, ez felel meg neki, ez kell, az egyedüllét a lételeme, de ha odafigyelünk a sok sok statisztikából kivillan, hogy hahó, ighazából társat keresnek a szinglik is.
Elvégre még az összes szingliirodalom is azzal ér véget, hogy na mégiscsak talált valakit magának a főhősnő. Még Nick Hornbynál is kerül csaj a végén. Persze nem biztos, hogy házasság lesz a dolgoból, az már ritkábban szerepel a megoldások között.
Jah és miért nagyvárosokban vannak többen a szinglik? Hát mert kisvárosból kinézik őket, azért ott még mindig az a divat, hogy ha harminc alatt nem mész férjhez akkor el vagy ásva. Ezt már annó B. barátnőm anyukája is mondta, aki tanárnő volt, és korához képest későn, közel harminc évesen ment férjhez egy kisvárosban, ahol már majdnem elkönyvelték vénkisasszonynak. Mikor diplomásak lettünk B-vel, mondta is, hogy ne menjünk haza, mert nagyon rossz lesz nekünk, ha otthon próbálunk meg elhelyezkedni és élni, mert még nincs férj, nincs állandó partner, azaz ajjaj, régen rossz.
Tudom, ha nem lenne a kedves, én is szingli lennék. Valószínűleg nem a sztereotípiás (alkatilag lehetetlen). Lehet hogy már megjártam volna Bulgáriát, hogy jóval soványabb lennék, talán magasabb pozícióban, de mindenképp magányosabban stb. Az viszont biztos, hogy ilyen kiegyensúlyozott, lelkileg egészséges nő lennék.
Csendben jól vagyok itt. Csak megértem a szingliket, akik közül a legtöbben nem szabad akaratukból és kevésbé glamourosan élik a Bridget Jones életet.

Annyira kiütöttem magam tegnap estére, mind szellemileg, mind testileg, hogy aludtam mint a bunda. S ez annyira jó volt, meg klasszakat is álmodtam (már alig emlékszem, de valami nagy kalandfilmszerű jelenetek voltak benne, meg utazás), hogy nem bírtam felkelni meg elmenni tornászni.
Jah és a tegnapi nap jó híre, megrendelte a kedves a számítógépet, lehet érte menni szombaton.

A szívből jövő Magnum mosoly neve megváltozott, konstatáltam, hogy már nem Eskimonak hanem valami Algidának vagy minek hívják a céget. Szerintem eléggé nyomorék név, nem csoda, hogy inkább a megszokott szivecskét hangsúlyozzák és nem a kecske nevet. Kiábrándító. Nem is eszek Magnumot.
Tényleg, Schöller van még?

Az előbb idejött hozzám SZS és közölte, hogy nem akarja, hogy folyosói pletykából tudjam meg, de tegnap megmondta boss néninek, hogy elmegy. Részletek, hogy mikor mi lesz stb. majd holnap kerülnek megbeszélésre, ugyanis tegnap még csak ott tartottak állítólag, hogy főnéni kiakadt, leesett a székről. Elvileg van új munkahelye, kb május körül lép majd hatályba a dolog. Mivel sietősen hazafelé tartott, nem tudtam megkérdezni, hogy aztán indokolta-e a dolgot. Mert remélem igen, és ráébred lassan a boss, hogy Köcsög szépen elmarja a maradék normális embert is.
Végülis nekem már említette korábban, hogy nem fogja sokáig bírni ami itt folyik, és nézelődik. Hát most meglett a megoldás, gondolom versenyképes a fizetés (mert itt azért rendesen kapott), úgyhogy megy tovább.
Akkor most hátradőlünk és kíváncsian figyeljük az eseményeket

Úgy tűnik, hogy sikerült a szakmai cikkezős dolog, mert holnap mehetek új adagokért. Emke teljesen kiakadt, amikor elmeséltem neki, hogy mennyi idő alatt milyen munkát végeztem, de hát ő teljesen rosszul állt hozzá. Elvégre csak referálni kell, felesleges teljesen lefordítani a cikket, aztán meghúzni. Saját módszerem csak annyi volt, hogy cikket elolvas, idegen szavakat kijegyzetel, megír magyarul, majd átolvas és kerekít. Most már csak az a kérdés hogy mennyi petákot adnak érte. Persze nem hiszem, hogy sokat, elvégre csóró szakma vagyunk. Lásd még, bulgáriai nyaralás.
Most, hogy újra felmerült Emke neve eszembe jutott, lassan talán nekem is kéne egy összefoglalót csinálni a kósza nevekből amik itten előfordulgattak a blogban. De majd csak az egyéves évfordulónkon (mármint a blogén).

Aludtam rá egyet, elfogadom

Manó a rengetegben

Megfigyeltem, ha két ember nézi együtt ugyanazt a filmet videón, hajlamosabbak nagyokat röhögni, míg egyedül jobban magában tartják. Most éppen ez a helyzet van. Két pasi, nézik a Bridget Jones-t és hatalmasakat röhögnek. Az egyikük ráadásul röfögve, mintha állandóan a taknyát nyelné vissza.
Haza akarok menni

Kaptunk egy kollegától levelet, hogy pontban háromkor legyünk a főnéni irodájában, mert valami fejes jön, hogy fontos bejelentést tegyen. Szigorúan bizalmas alapon. Megyünk. Pontban háromkor. Főnéni semmit se tud.
Április elseje, boldonok napja van, jövünk rá fél másodpercen belül.
Szóval mégse extra prémiumot osztanak.
Egyébként lehet, hogy ezért nem működik a blogspot sem.

Hahh, A. felajánlotta, hogy megkaphatom szülinapomra a mobiltelefonját, amit éppen lecserélt és kártyafüggetlen. Most eléggé fáj a fejem emiatt. Mert hát ott vagyunk, mint Utolsó Mohikánok, ugyanakkor szülinapi ajándékot ugye nem utasít vissza az ember.
Azt mondta, vagy ez, vagy egy jegy az Operaház fantomjára.

William Goldman több sikeres forgatókönyet, regényt írt, még Oscar díjat is kapott. A Mit is hazudtam nem az első könyve arról, hogy milyen élete van egy hollywoodi filmekkel dolgozó írónak. Sőt az előző írása miatt, amelyben a hetvenes évek álomgyári praktikáit leplezte le, bizony indexre került és évekig nem foglalkoztatták, pedig olyan filmeket tudhatott már a tarsolyában mint a Maraton életre-halálra vagy a Butch Cassidy és a Sundance kölyök.
Most a nyolcvanas évek második felében és a kilencvenes évek elején készült hét filmről beszél, amelyben mint forgatókönyv író részt vett. Rajta keresztül betekinthetünk a kulisszák mögé. Lehet, hogy ami éppen az ő kedvenc filmje, mint például a Herceg menyasszonya nem mindenkinek az ízlésével találkozik, de részemről teljesen korrektnek tartom ezt a filmet, meg a könyvet is, amit szintén ő írt.
Elemez még néhány, szerinte klasszikus filmjelenetet, kiemelve, hogy egy forgatókönyvíró mennyire fontos szereplője a filmkészítésnek, s van, hogy a rendezőt dícsérik még az ő munkájáért is. Kicsit azt hiszem sértődött is emiatt, viszont már rég nem érdekli a kritikusok véleménye, s az se, hogy kinek mit mond.
Nem muszáj vele egyetérteni a válogatásait és a leírásait illetően, de mindenképpen jobb egy szakembertől olvasni a filmkészítés menetéről, a forgatókönyv írók szerepéről, szenvedéséről. Ráadásul nem hiába író Goldman, nagyszerű a stílusa, az egész könyv letehetetlen, vagyis muszáj letenni, mert rohadt nagy és nehéz, magával ragadó.