Most éppen azon töröm a fejem, milyen jellemzést írjak Babszemről az üzenőfüzetébe. Ezt kaptam ugyanis házi feladatnak, a gondozónőtől. Nem akarok túl ömlengő lenni, de azért őszinte maradnék, felsorolnám a hibákat, de nem nyomhatják el az erényeket. Jó lenne, ha az derülne ki belőle, ismerem a gyerekem.

Azt mondta a gondozónő, ne búcsúzzam hosszasan, hát igyekeztem rövidre fogni a dolgot. Így is sírt, hallottam amikor kijöttem a kertből. De más gond amúgy nincs vele, jól elvan, néha eszébe jut, hogy nem vagyok már ott. De remélem tudja, hogy majd megyek érte. Legalábbis ezt igyekeztem nyomatékosítani neki.
Szóval nem az én gyerekem lesz az, akit az ember bevisz a bölcsibe és már a második nap ott alszik. De nincs is ezen mit csodálkozni, elvégre az elmúlt 21 hónapban max. 4-5 órát töltött el nélkülem (ha aludt, akkor többet), azt is az apja vagy valamelyik nagyszülő társaságában. Nem is gondoltam volna, hogy ez engem is ennyire megvisel. Előtte én csak azt mondogattam, milyen jó lesz majd mindkettőnknek, de főleg arra gondoltam, hogy nekem. Jobb is, hogy nem ücsörgök ott a folyosón és hallom ahogy hüppög. Nehéz, de erősek vagyunk és kibírjuk, aztán már csak jó lesz. Ebben hiszünk.

Szóval a kislányt, akivel együtt kezdtünk, reggel beadja az anyukája és ebéd után jön érte. Az alvással megvárják a jövő hetet, de ő egész nap nem hiányolja a szülőt. Mondjuk néha kinn az udvaron odajön hozzám, hogy játszak vele is. Lehet, hogy náluk majd később jön a nehéz korszak. Babszem ma is sírt azért. Bár akkor váltam el tőle, amikor kimentek az udvarra, mert ott sokkal több minden van, ami leköti, azért néha hallottam, hogy sír (ha eszébe jutott, hogy nem vagyok sehol), illetve leskelődve láttam, hogy a folyosó felé mutogat, ahol én meghúzódtam. Amikor két óra múlva kimentem hozzájuk az udvarra, először megint le se lehetett vakarni mellőlem. Olyan bújós volt, amit ritkán csinál. Aztán hagytam ma a gondozónőt pelenkázni, bár ott voltam mellettük, illetve újra félreálltam, míg ebédidő volt. Akkor már nem volt olyan hangos sírás-rívás mint reggel, meg tegnap, enni viszont nem sokat evett.
De a gondozónő nagyon optimista. Hétfőn már elmehetek majd 2 órára (tehát nem a folyosón kell ücsörögni), aztán kedden meg már elkezdünk ismerkedni az ággyal is. Azért nem hétfőn, mondta, mert a hétvége után úgyis újra sokk lesz, hogy kezdődik megint az előző heti tortúra, alias bölcsőde. Épp elég, ha megint ebédig maradunk.
Pozitív hatásai is vannak már most azért a szocializációnak: sokkal hamarabb elfogadja még tőlem is, ha valamiben ellentétes a véleményünk, hogy enyim az utolsó szó (pl. nem mindig megyünk arra, amerre ő akarja), sokkal többet próbálkozik a beszéddel és a pohárból ivásnál úgy 5ből 1x nem jön össze a dolog (elméri a távolságot és már a szája előtt megdönti a poharat, tartalmát ezzel a mellkasára zúdítva).

Akartam ma a reggeliről képet készíteni, de persze nem sikerült, ma nem ízlett neki annyira a kávé, hogy szép nagyfiúsan igya. Úgyhogy csak egy ilyen komoly sikerült:

Akkor most már tudom, milyen is az, otthagyni a gyereket. Ma kijöttem ugyanis a szobából reggeli után. Amit mellesleg nagyon meghatottan néztem, olyan nagyfiús volt Babszem, ahogy ott ült a kisasztal mellett és fogta a poharat, itta a tejet, majd letette és bólintott a gondozónőnek, hogy ez finom volt. Volt persze nagy sírás. Én ücsörögtem másik anyukákkal a folyosón, próbáltam a kirakott újságokat lapozgatni, de hallottam, hogy ordít a gyerekem több falon és ajtón keresztül is, s a gyomrom egy gombóc volt. Persze megnyugodott, megnyugtatták, meg én legalább nem bőgtem, tartottam magam. Aztán tízórai után, amikor már kint voltak az udvaron jelentem meg újra. Örülgetett nekem, nem is volt megsértődve, pedig attól tartottam, odabújt pár percre a vállamra, aztán nagyon vidáman játszott tovább egészen ebédig. Igazából sokkal jobb kedvűen, mint mondjuk tegnap. Mert nem hagytam cserbe, mondtam, hogy majd visszajövök és visszajöttem. Szóval van ennek logikája és a gyakorlatban működik is, csak amit nem hittem volna, hogy rám is ekkora hatással van. Biztos holnap is lesz sírás, meg a jövő héten is, de egyre kevesebb, s a végén még az én gyomorgombócom fog állandósulni, ő meg már nagyon boldog lesz a játékokkal.
Ebéd után amikor eljöttünk szépen elköszönt a gyerekektől, gondozóktól, műanyag lovacskáktól, babakocsiktól is 🙂

Ugye az már kiderült, hogy Virággal, akivel babamasszázsra jártunk egy csoportban lesz Babszem (ők egyébként jövő héten kezdenek).
Ma pedig míg kint voltunk az udvaron beállított egy anyuka, aki november közepén hozná először a kisfiát. S ahogy megpillantottuk egymást, szinte egyszerre mondtuk, hogy mi egy szobában voltunk a kórházban szülés után (ott meg ugye szintén ismerősként láttuk egymást mert egy terheléses vércukrot már végigcsináltunk előtte együtt)

Tegnap megbeszéltük, hogy ma reggel már úgy megyünk, hogy ott érjen minket a reggeli is, ami 8-kor van. Mi oda is értünk 8 óra 5 percre, de késtünk. Mert igazából a reggeli tálalása előtt, szóval úgy háromnegyedre kellett volna ott lennünk. Mondjuk még nem nagyon zavartunk meg semmit, de erre anno intettek, hogy ha háromnegyed 8-ig nem érünk oda akkor menjünk inkább fél 9-re és reggeliztessük meg a gyereket, ne rondítsunk bele a kopogással jövés-menéssel a többi kissrác életébe. Csak azt hittem,lévén most még az elején vagyunk, hogy 8 után hozzák majd a kaját.
Amúgy így is nehéz volt odaérnünk, előtte még törtük azon is a fejünket, hogyan fogjuk felébreszteni Babszemet, ha nem kel fel úgy 7-ig, mert még sose kellett ilyet tennünk. De aztán a kérdés megoldódott, mert 7 előtt öt perccel kikiáltott a szobájából.
Ahogy várható volt, a reggeliből a kávét ugyan megitta, de a kenyeret csak megnyalogatta, akárcsak a szalámit meg a paprikát-paradicsomot. Tízórait már vén rókaként két pohárral megitta és most sokkal tovább bírta kinn az udvaron is a játékot. Még a tízórai előtt volt egy kis sírás, meg menni akarás, de aztán megnyugodott és a szabadban egész jól eljátszott. Már egész sokat figyelt a gondozónőjére, voltak játékok, amit inkább vele, mint velem akart kipróbálni (például a mérleghintát). Úgyhogy maradtunk ebédig. A főzeléket megette, tudtam, hogy azzal nem lesz gond, a gyümölcsöt már nem. Közben meg persze szaladt pár kört, mert otthon etetőszékből ugye kaja közben nincs kiszállás, ezt most jól be kellett pótolni. Mire végeztünk eléggé el volt fáradva, lehet, ha maradt volna aludni ő is simán befekszik a felállított kiságyba és alszik.
Holnap is délig leszünk és már megpróbálom hosszabb időre is magára hagyni.

A bölcsődében még erősen érezhető az átszervezések utószele. A mi gondozónő párosunk folyamatosan mondogatja, legalábbis előttem, hogy náluk a másik helyen mi hogyan volt másképpen. A kiszolgáló személyzet maradt a régi, a gondozónőknek meg több mint a fele új lett és még szerencsések azok, akik hozzájuk hasonlóan régi partnerrel jöttek. Az önkormányzat valamit nagyon bekavart. Ráadásul a bölcsi egész augusztusban zárva volt, festettek, lámpákat cseréltek stb. Már egy hete ugyan kinyitottak, de még csak a régi gyerekekkel üzemeltek, óvoda kezdésig. Úgyhogy szeptember elsején kezdett mindenki aki új és nagyon úgy tűnik, hogy előtte még véletlenül se volt semmi egyeztetés az új személyzettel. Minket tegnap azért kértek, hogy jöjjünk 10-re, mert reggel még kicsit ismerkedni akartak a környezettel. Mondjuk kicsit kínos nekem, hogy végighallgathatom amint mindenre morognak. Mert az előző munkahelyükön másképp volt a rutin. Remélem azért hajlandók ésszerű kompromisszumokra, nem lenne jó, ha a gondozónők rossz közérzete befolyásolná a gyerekekét. Épp elég, hogy rám nagyon is rezonál a tökmag.

Akkor tehát túl voltunk az első napon. Igazából elég izgatott volt reggel Babszem, ami inkább nekem köszönhető, ráragasztottam a magam cidrijéből egy jó adagot. Holott én még nem is a mostani héttől tartok, amikor végig ott leszek vele minden nap, hanem attól, amikor majd ott kell hagynom és eljönnöm. De reggel azért határozottan jó kedve volt a csemetének. Elvégre bár hétköznap volt itt volt az apja is, együtt lehetett sokáig ágyban heverészni, olvasni Shaunt nézni, legózni. Aztán 10-re kellett mennünk a bölcsibe. Megbeszéltük, hogy minden reggel jön velünk a párom is, mert elképzelhető, hogy majd ő fogja vinni Babszemet és akkor már most szokjon hozzá, hogy apával megy, aki utána indul dolgozni. Kicsit persze elcsesztem az elejét, mert hirtelen nem tudtam, hol is kell bemennünk. Úgyhogy végül a legtávolabbi ponton sikerült megközelíteni az objektumot. Babszem pedig amikor beléptünk a terembe, kezdett el sírni. Elég nehezen nyugodott meg, még jó darabig ha folyamatosan nem is sírt, de csak mellettem volt hajlandó meglenni, és ha csak ránézett valamelyik gondozónő vagy másik gyerek bőgni kezdett. Aztán a tízóraira kapott gyümölcslé után kicsit normalizálódott a helyzet. Kipróbálgattunk jó pár játékot, aztán már el is távolodott tőlem párszor és a végén még kuckót is talált, meg „játszott” a régi motoros kisfiúval. De legalábbis elvette tőle a felé nyújtott tűzoltó autót és nem veszekedtek nagyon az egy szem babakocsin, meg beültek egymás mellé a kuckóba és utánozták egymást.
Ezen a héten csak három gyerek van az ő csoportjukba. A régi motoros a gondozónőnkkel jött az előző helyről, több mint fél évvel idősebb Babszemnél, a böcslődei menetrendet jól ismeri, kíváncsian nézte az újakat és hagyta kibontakozni őket, mielőtt közeledni próbált. Ráadásul megnyugtatóan ő se beszél még nagyon. A másik kezdő kislány, neki ma volt a szülinapja is. Az anyukájával már összefutottunk ugye a szülőin aztán múlt hétfőn pont előttünk fizették be a fejpénzt és nem tudtam különösebben felmelegedni irányában. Most még az is kiderült, hogy elég bezzeg. Mivel ők már korábban ott voltak, rögtön mondta is, hogy lám az ő gyereke mennyire vagány, nem is sírt amikor bejöttek, sőt megölelgette a gondozónőjét. Mivel én sztoikusan bízom a védőnőm egyetlen bölcsivel kapcsolatos jótanácsában^*, miszerint sokkal jobb, ha a gyerek sír először és megszokja, mert sokan azok közül akik eleinte hatalmas jó kedvvel mennek bölcsődébe, később jönnek rá, hogy ez biza most már mindig így lesz, nem csak átmeneti állapot és sokkal nehezebben térnek vissza az alapállapothoz, hogy a bölcsi nem rossz hely, nem igazán vettem fel a dolgot. De a gondozónő érezhette, ez amúgy mennyire nem fair összehasonlítás, mert később amikor már csak mi maradtunk mondta is, hogy a szakmában eltöltött 21 év alatt egy kezén meg tudja számolni, hányan voltak akik a beszoktatás alatt egyáltalán nem sírtak. Szóval még a másik anyuka is jöhet hüppögő gyerekkel akár holnap is.
Az első nap tehát nehezen indult ugyan, de aztán bíztató volt a folytatás. Holnap már 9-re megyünk és két órát maradunk, kimegyünk majd az udvarra is.

^*nagyon lebeszélt volna, mert hogy csak az a jó a gyereknek, ha minél tovább otthon van az anyukával. De tudja mit? Nagy meglepetésemre még a sokszor maradinak tartott Kismama magazin se ezt írta legújabb számában, holott eddig azt képzeltem, ők totál bölcsőde és dolgozó anya ellenesek.

Pénteken új motort kapott Babszem. Az előzőt, ugyanis amit anyuék vettek neki leamortizálta. Vagy a konstrukció volt hibás, mindenesetre hiába választottuk anno a biztonságosabb, stabilabb kicsit nagyobb 4 kerekűt, nem tartott ki sokáig. Igaz, a gyerek a Balatonon előszeretettel dobálta le a teraszról, lehet az tett be neki. Az újabb jármű a hagyományosabb fajta, amilyent minden második gyereknél lát az ember. Ezzel könnyebben és gyorsabban tud közlekedni Babszem is. Úgyhogy most már simán tudok szaladni utána, pedig még nem páros lábbal hajt, hanem felváltva, mintha menne, de így is pillanatok alatt tud állva hagyni. Tegnap délután 20 perc alatt lezavarta a máskor közel 1 órás kört a kis utcákban meg a boltok körül.
Ma a nagyszülők rohangászhattak utána, mert itt voltak. Délelőtt a nagymamával ment le, amíg mi ebédet főztünk, délután meg már a nagypapa is kísérte őket alvás után (míg a szülők TDKt néztek moziban).
Még a hétvégén annyi történt, hogy kiszedtünk két rudat az ágyából, hogy tudjon egyedül is ki-be közlekedni. Befelé nincs gond, de kifelé mindig tolatni akar és úgy még beszorul a lába a szomszéd rudak közé, ettől meg felettéb ideges tud lenni.
Holnap pedig irány a bölcsőde.

Még amikor Tiszavasváriból jöttünk haza, a Shell kúton nemcsak pontgyűjtő kártyát igényeltem de tankolás után vettem egyet az engedményes Ferrari kisautókból is. Babszem mostanában egész jól elvan az autókkal, ha éppen olyanja van. Eleinte mondjuk nem érdekelte a Ferrari, de aztán itthon a parkettán kiderült, mennyire egyszerű játszani vele, csak hátra kell húzni és megy, jó sokáig. Aztán a kocsi áldozatul esett a mostanában dívó másik hobbinak: dobjunk le mindent a folyosóról a kertbe. Szokott lekerülni oda Lego darab, labdák, öntözőkanna, csipeszek, kockák stb. Attól függ, mikor veszem észre, hogy min ügyködik épp a gyerek. Ezeket nem rögtön gyűjtöm össze aztán, hanem mondjuk amikor alszik Babszem, vagy hazafelé sétából összeszedjük. Volt, hogy a csipeszeket megtalálta helyettünk más és a pincefeljáróba tette, onnan vittük aztán fel, amikor jöttünk haza.
A Ferrari esetében aztán már alig két órával később sem volt meg a kocsi. Két lehetőség van. Vagy a földszinten lakó kisfiú járt kinn és kommunizálta el (bár ő mostanában szerintem nyaral, nem láttam már egy ideje), vagy az első emeleten lakó kisfiú és barátja tüntették el. Ők mondjuk aznap lenn voltak játszani a Ferrari zuhanása és keresése közt eltelt időben. De persze azóta nem találkoztam az anyukájukkal, hogy megkérdezzem, nem találtak-e hétfőn egy piros kisautót.
Úgyhogy most minusz egy Ferrarink van.

Ma megérkezett a bookline-os könyvcsomagom és benne megint volt két Kisvakond Babszemnek is. Bár mostanában a hosszú meséket kedveli. Fel kell ugyan melegednie egy-egy sztorihoz (sokáig csak Bikkmakk mókust volt hajlandó meghlalgatni a Beatrix Potter sorozatból, aztán meg unalomig Nyúl Pétert, most Nyuszi Benjámin a kedvence), de ha az megtörténik, akkor nincs megállás. Egymás után 10x mehet, minimum. Az ember becsukja a könyvet, Babszem kikapja a kezéből és újra a fejemhez vágja (szó szerint), hogy olvassam megint. Most éppen Thomast olvastam neki orrba-szájba. De meg is van az eredménye. Már kívülről tudja a kedvenc meséket és míg olvasom, eljátsza. Kukucskál, hű-zik, nevet, integet, sőt egyes szavaknak mondja előre az elejét (mondjuk, hogy ááááááááá amikor az állomásfőnök szó következik).
Azért remélem vissza fog térni a képesebb könyvekhez, ismét lehet majd bújni a különböző böngészőket és nézni, hogy Géza nadjrágja elszakadt, amikor elcsúszott a banánhéjon.

Na hát még mindig nem vagyunk jóban a doktornéninkkel. Pedig mostanában már nem sírt, ha a tanácsadó közelébe mentünk, vagy beugrottunk a receptért. Ma reggel is egész jól eljátszott, elrohangászott a váróteremben. Aztán bementünk a vizsgálóba és eltörött a mécses már a vetkőzésnél. Akkor sikerült egy kis énekléssel megnyugtatni, de mikor beléptünk a rendelőbe, onnan már vígasztalhatatlan volt. Nagyjából sikerült megvizsgálni meg is mérték, 13kg, a hosszot én mondtam meg, azzal már ne kínozzuk, gondoltuk. Aztán az oltás még nehéz volt, de utána már mehettünk is. A váróteremben persze már megint minden a legnagyobb rendben volt. Megbeszéltük, ha nem lesz beteg, akkor csak félévente beugrunk esetleg, s legközelebb majd jövőre kap oltást (a kullancs emlékeztetőt), aztán majd 6 évesen. Addigra meg már csak nem lesz ilyen trauma minden dokihoz menetel.
Aztán jött még a nap másik fontos része, vártuk a gondozónőket. Akik persze alig tudtak bejönni, mert a gyerek vezetéknevét (apjanevét) keresték, de a házban én vagyok kiírva. Tényleg csak fél órát voltak itt. Kiderült, hogy a tapasztaltabbhoz van hivatalosan rendelve a gyerek, őt Babszem meg is kedvelte, odament hozzá többször is. Remélem hétfőn is hasonlóan fogadja majd. A gyerek napirendjéről beszélgettünk, hogy mit eszik, mivel játszik, hogy alszik stb.
Nos, valószínűleg a legnagyobb gond az evés lesz. Főleg a reggeli meg az uzsonna, mert az bizony kenyér, zsemle, egész gyümölcsök stb. Főzelék ugye nem gond, meg a gyümölcslés tízórai se de a harapdálás rágcsálás krónikus hiánya itt már fennakadás lehet. Mivel másoktól gyorsan tanul a csemete, bízom abban, hogy a többi gyerek jó hatással lesz rá. Vagy fogyni fog.
Mindenesetre hétfőn 10-kor kezdünk. Párom jelezte, hogy ő is jönni fog az elején. Ez azért bónusz lesz Babszemnek.

Ma épp ebédeltünk, amikor csöngött a telefon, a leendő gondozónő hívott, hogy egy nappal előbbre hoznák a látogatást, szóval holnap jönnének inkább dél magasságában. Akkor most kicsit még gőzerővel takarítok majd. Csak a látszat kedvéért (szerencsére a nagyját vasárnap/tegnap elintéztük).
Egyébként nézegetem, hogy miket írtam fel azon az első szülőin, miket kell majd még megkérdeznem. Lehet vásárolgatni célirányosan a gyereknek. Egyébként mivel azt mondták, szerezzünk be üzenőfüzetnek valamit, feljogosítva érzem magam már egy ideje, hogy betérjek az ütbaeső papír-írószer árudákba és hosszasan nézelődjek a plázák/hiper szuperek iskolakezdős ajánlatai között. Mondjuk vettem már füzetet, kettőt is, de úgy érzem ez kevés… 🙂

Ma délelőtt elmentünk és befizettük a bölcsibe a szeptemberi fejpénzünket. 8000Ft, mert mi a hónap elején rögtön kezdünk. Már nem volt sírás a csempézett falak láttán, s bár hátra az irodák/konyha felé mentünk, nem kukkantottunk be a játékszobákba, azért szépen elmászkált, nézelődött. Megkerestük, hol lesz a jele a fürdőszobában. Még azzal a kislánnyal is összefutottunk, akivel hétfőn együtt mennek majd a kolhozba. De addig még csütörtökön jönnek hozzánk a gondozónők és kitölthetjük a törzslapot is. Szóval visszaszámlálás folyik.

Elkészült nagyjából tegnap. Este már azzal aludt a gyerek. Át is aludta az éjszakát. Mi is roppantul élveztük, hogy fel lehetett kapcsolva a villany a szobánkban, igaz fenn voltunk jó sokáig, mert közben meg folyt az új/régi gépek installálása. S természetesen a Microsoft rendesen megszívatott minket audio driver miatt. Én 2 után beájultam, már nem voltam használható állapotban, az ember úgy 3 körül feküdt le, addigra rájött a megoldásra, csak már energiája nem volt megcsinálni. De most már nagyjából működnek a dolgok. Reggel volt kicsit türelmetlen a Babszem, mert egyik gépen se lehetett Shaunt nézni. Holott teljesen felvillanyozta, hogy a régi helyén, ahol a laptop előtt ücsörgött most ott van az új 4 magos gép a widescreen monitorral. Neki ez annyit jelentett, hogy csak le kell hajigálni a ruháinkat az előtte álló székről, aztán csak fel kell ülni (szülői segédlettel persze) és egyszervoltot, vagy a kedvenc bárányának kalandjait kell néznie.
Aztán voltunk bevásárolni én meg délután elmentem az egyik közeli Alexandrába és gyorsan megvettem a Szakácsok könyvét féláron. Már régóta szemezgettem vele, hála Kicsivúnak meg Mirwennek, de eddig sajnáltam rá a pénzt, most viszont végrehajtottam az év könyvvásárlását (utoljára kb akkor adtam ki ennyi forintot egy kötetre, amikor nászajándéknak vettem, magamnak azért ennyit ritkán költöttem 1 darabra a magam kedvéért… inkább vettem ugyanennyi pénzért 6-7 egyéb könyvet)

Az ember csak tegnap este nézte végig a Tiszavasváriban készült képeket. Néhányra rámutatott, hogy tessék ilyeneket kiposztolni. Hát akkor itt van egy vadmotoros felszállás előtt kép:

Fejemben néha annyira jó posztokat írok, aztán amikor leülök a gép elé nem lesz belőlük semmi. Mert valahogy addigra már nem állnak össze olyan jókká a gondolataim, mint ahogy azt elképzeltem. Ha lenne valami gépezet, amelyik ezeket a fejben komponált dolgokat valahogy megörökítené az utókor számára, szerintem kiderülne, hogy roppant tehetséges és stílusos író vagyok. Persze most szerénytelenség nélkül állíthatom ezt, mert rajtam kívül senki se tudja mi megy a homlokom mögött. De ezzel szoktam vigasztalni magam. Meg nem értett, hallgatott, felismert tehetség vagyok. Csak mindenki elől rejtve. Néha még magam elől is.
Ez onnan is jutott az eszembe, hogy mostanában a párom is mindig mondja: keveset írok, nincs meg a napi rendszeres 1-2 poszt, ne is csodálkozzam, ha senki se szól hozzám de még olvasni se olvas. Mindig van ám kifogásom, miért nem. Kevés az egy gép, más dolgom van, nincs kedvem, képes vagyok valami teljesen haszontalanba belebuzulni órákra ami elveszi a blogolástól az időmet, kedvemet energiámat. Holott persze lehetne Babszemről írogatni, mert mindig csinál valami újat, de azokról úgyis beszámolok szóban az apjának, aztán meg már nincs kedvem megírni (ha megírom megkapom rá, hogy csíra poszt, mert a tartalmát már úgyis ismerte :)).
Most pont idejében vagyok egyébként blogválságban, mert szerdán elutazunk a Balcsira legalább egy hétre (illetve ameddig a 10 napos matrica tart), s Balatonyszerényben úgysincs net, hát majd kigondolhatok sok jó posztot amit sose írok meg. Mert most még az se lesz, hogy viszem a laptopot amin majd készülnek piszkozatok, hiszen a laptopunk halott. Maximum egy füzetet viszek… aztán ha írok is bele legalább sose lesz majd türelmem mindazt bemásolni ide a blogba 🙂