Lehet, hogy ez a szar nap, aminek éppen csak a fele telt el igazából már tegnap este kezdődött, amikor kidöntöttem a gyümölcslevet a szép új íróasztalra. A délutáni programom felrúgva, jól el is keseredtem, hogy valami ki fog itten maradni, mondjuk nem jutok el tornászni és akkor az már majdnem 2 hét… De legalább az NSTn még semmi jele nincs, hogy Babszem elindulna a világba. Ez azért megnyugtató.

Nos nem egyszerű, mert van nagy választék, sok hely, és még árérzékeny is akarok lenni, mert az kicsit bennem van. Tehát összehasonlítgattam a csomagok feliratait, hogy miben hány darab van, az darabra leosztva mennyi és a hasonló minőségű, kicsit alacsonyabb árfekvésű nem érné-e meg jobban. Nagy mennyiséget úgyse vásárolok semmiből, mert ha kiderül, hogy mondjuk első körben nem válik be a választott pelenka, még mindig van esély a következő adagnál korrigálni. Erről egyébként a védőnő se mondott semmi konkrétat az előadáson, azt tudta, hogy az ő unokájának végül a Libero jött be, mint újszülöttnek. Nos végül ott vacilláltam a Libero meg a Huggies között és azért az utóbbi mellett döntöttem, mert azon Micimackó van. Amikor ezt elmeséltem a páromnak persze kiröhögött, hogy Babszemnek még úgyis mindegy lesz, ő csak telekakilja majd, akárki van is rajta. Na de ez csak egy példa volt, mert ugyanezt eljátszottam az eldobható bugyikkal, cumikkal, melltartóbetéttel stb. Most megyek, frissítem a listát, mi is az ami már megvan, mit kell még megvenni és hol mi mennyibe kerül. Majdnem tudományos alapon készülődöm.

Lassan befejezem az interneten való kolbászolást, megyek és bevásárlok, összeállítom az emergency csomagot a kórházhoz, mert tegnap a doki vizsgálat után azt mondta, hogy ugye azért most már lelkiekben fel vagyok készülve, hogy bármikor indulni lehet a szülészetre? Ennek megfelelően aztán este alig bírtam elaludni, mikor mégis akkor meg azt álmodtam, hogy nem bírtam eldönteni, akkor most csak pisiltem, vagy elfolyt a magzatvíz, s azon vitatkoztam az emberrel, hogy menjünk-e a kórházba, vagy sem. Mert hogy még nincs kiságy, és fájásaim sincsenek. Tudom, minden kismama felismeri, amikor elfolyik a magzatvíz, első körben azonban a legtöbben attól tartanak, hogy nem fognak rájönni, illetve hogy valami nyilvános helyen indul be a dolog. Pedig ennek statisztikailag is kicsi az esélye, hacsak nem vagy valami regény vagy film főszereplője.

Péntek délután minden kütyünket áramtalanítottuk, szétszedtük a számítógépes hálózatot, a hi-fit, s egészen tegnap estig nem dugtunk vissza semmit. Vagyis csak vasárnap estére, 3 Gilmore girls epizód erejéig, amit popcornnal, ágyban fekve néztünk végig. Az információs hálózatba is azért kapcsolódtunk vissza, mert vidékről a szülők sorra telefonálgattak, hogy ugye mi nem megyünk sehova, de főleg nem a belváros felé. Megnyugodhattak, nem vagyunk azok a fajták, de akkor már beizzítottam a netet, hogy végigolvassuk, mi történt a városban. A hétvége egyébként munkával telt, itt voltak apósjelölték, segítség címen, úgyhogy én egész sokat pihenhettem, olvashattam, miközben a szomszéd szobában vagy éppen a konyhában nagyban folyt a különböző munka. Elkészült az íróasztalunk is, már csak az utolsó réteg lakk szárad rajta, holnaptól nagyjából birtokba lehet venni. Most mint a nagyok, ágyban, párnák közül nyomom a netet, elolvasom a híreket, leveleket, blogokat.

Nah az első alkalom itt is megvolt. Még amikor először mentem a kórházba ultrahangra, először az NST labor előtt ücsörögtem, aztán mondták, hogy az UH az egy emelettel feljebb van. Szóval most legalább tutira tudtam, hova kell menni. S időben hívtak is be, rámkötötték az egyik bigyót, a másikat tartani kellett, a harmadikat megy nyomkodni, ha mozgást érzek. Jól elzsibbadt a kezem, olyan erősen igyekeztem nyomni a hasamon a korongot, hogy mindig halljam a szívhangot. De Babszem legalább rendes volt, rugott párat, szóval tudtunk produkálni aktív dobogást is. Aztán húsz perc után szép eredménnyel megbeszéltük a jövő heti időpontot is.

8 perccel azután, hogy megírtam, csörögtek, itt vannak a fával. Hordják fel fel fel

Tegnap a hugom furikázott engem Obiból ki, Obiba be. Ugyanis megrendeltem a faanyagokat az új íróasztalunkhoz, meg házhozszállítást is kellett kérni, de persze nem volt minden egy helyen, hát még két áruházat felkerestünk. Eszti egész jól viselte a furikázást, sőt amikor feljöttek hozzánk kiszabadítottam kicsit Hubát és játszhatott vele. Most másfél hétig esténként szalma leszek, ugyanis a párom KRESZre jár, tegnap indult a dolog, lesz neki is jogsija, az enyimet pedig meg kell hosszabbítani, aztán a végén még autótulajok is leszünk. Ma délelőtt felkerestem Láthatatlan Unokatesómat, akivel vagy másfél éve nem találkoztam, azalatt rengeteg minden történt az életében. A Brazil otthagyta, beadta a válópert, majd visszatért hazájába, de mostanra már vígasztalódott egy új pasival, aki a fiát is elfogadta, sőt, testvért is terveznek, közösen. Persze a válópert, bár nem ő kezdeményezte, neki kell végigvinnie, lévén a tárgyalásokra nem fog visszautazni Rióból az ex. Egyébként Láthatatlan Unokatesóm jókedve továbbra is töretlen, mintha mi sem történt volna körülötte. Most pedig 2 és 8 között várom a házhozszállítást.

Tegnap bababoltokban jártam. Jó szokásomhoz híven persze semmit se vettem, csak körbenéztem, meg beszereztem néhány magazint, katalógust, hogy itthon majd jól átnyálazom őket, meg listát írok és legközelebb azzal felszerelkezve indulok útnak. Mert annyi minden és annyi féle van, hogy kismama legyen a talpán, aki ki tud igazodni azon, hogy mi az ami feltétlenül kell, mi az ami talán és mi az ami felesleges pénzkidobás. Mindesetre megint csak bebizonyosodott, hogy a gyerekeken mennyit lehet keresni. Business is business, és a szülők a legjobbat szeretnék, s néha nem nézik a pénztárcájukat, csak hogy biztosítsák a manóknak amiről elhitetik velük, hogy feltétlenül szükséges a boldog, egészséges gyermekkorhoz. A kiságyat viszont kinéztem, szerintem legkésőbb jövő hét elejéig megveszem. Mert akciós 🙂
Este Mirwenékhez mentünk társasozni és majdnem nyertem a Puerto Ricoban, de aztán kiderült, hogy Ebsik öttel elszámolta a saját győzelempontjait, hát lecsúsztam a második helyre. De még mindig jobb, mint amit Carcassone-ban értem el, pedig úgy emlékeztem, vágom azt a játékot, de kiderült, hogy nagyon nem tudok mit kezdeni vele. Több körrel rám húztak, főleg a fiúk. Kell keresni valami olyan játékot, ami nőknek íródott és csak mi nyerhetnénk meg, hiába taktikáznak a srácok.

Megnézegettem a tegnap mért adatokat, hogy túl a nagy méreteken, mit is jelentenek a rövidítések. Nos, Babszemnek egész kicsi a feje, viszont hosszú a combja. Langalétára számítunk, ami ugye a mi méreteinket tekintve (186 és 176cm) nem is meglepő, szóval ezek után az a kb. 3000g nem is annyira vészes.

Voltam megint ultrahangon, minden szép, normális, megint utolértük magunkat, 36. hetet mondott a doki, szóval ott tartunk, ahol kell, az én számolásom szerint is. Ahogy sejtettem, már be van fordulva, szóval jobbra fent amit ki szokott nyomogatni nekem, az a feszes, gömbölyű, az már a feneke. Viszont Babszem becsült súlya már 3kg körül van. Amitől kicsit megijedtem, meg is kérdeztem a dokit, akkor innen még mennyit nőhet, mire azt válaszolta, hogy a határ a csillagos ég. Óriásbébi várható. Az ember szerint sugallni kell neki, hogy nem ér máris elhíznia, mert aztán majd ha megszületik sokat fogjuk mozgásra. Most megyek jó példát mutatni és irány a torna.

Megint túljutottam egy gyereknevelési könyvön, de a Hogyan Ne legyünk tökéletes anyák? nem a szokványos fazon, nem oktat, nem ad örökérvényű tanácsokat, csupán gyakorló anyukák tapasztalatait gyűjti össze, meg elmondja, kinek mi vált be. S persze mindezt jópofa angol humorral fűszerezve. Van benne néhány jó dolog, olyasmi, amivel már találkoztam én is. Például, hogy mindenki jobban tud mindent, főleg ha kezdő kismamáról van szó, akkor azok, akik már legalább egy szülésen túl vannak, azok közt elég nagy hányadban vannak az észosztók. Na meg az amnézia, hogy a kellemetlen dolgokat hamar elfelejti az ember, s nem csak a szülésre vonatkozik, de később a gyereknevelésre is.
“Visszatekintve minden könnyebbnek látszuk, a szülők gyakran úgy viselkednek, mint a nyaralásról beszámolók: – Egy csöpp eső sem esett. – Közben két napig abba sem hagyta.” Ezért aztán már most eldöntöttem, hogy ha időm engedi igenis minden kellemetlenségről, nehézségről vagy éppen jó dologról továbbra is vezetni fogom a naplót (bocs, blogot), hogy emlékezzek az egész folyamatra, a kezdetekről.

Jól indult a reggel, mert kiderült, hogy az ember már ebédre itthon lesz, nem húzzák délutánig a szokásos csapatépítésüket. Két rossz éjszaka után ma talán majd jól alszom. Tegnap egyébként Mirwen segítségével kitakarítottuk a szobákat. Kapva kaptam a felajánlásán, hogy eljön segíteni, így több legyet is ütöttem egy csapásra, nem voltam egyedül, nem kellett elhívni anyósjelöltet vagy anyut, viszont elvégeztük a kitűzött feladatot. Nem mondanám, hogy rendet raktunk, mert még átmeneti állapotok vannak, talán jövő hét végére normalizálódik a helyzet, de addig is legalább tisztaság és pormentesség van. Meg csövek. Próbáltam dicsekedni a légkondinkkal, elmesélni, hogy miért is van sok és nagy cső, hogy is működik az egész, de leginkább az volt a meggyőző, hogy bekapcsoltam és szinte semmit se lehetett hallani. Aztán amikor Ebsik jött Mirwenért, ő egyből átlátta az egészet és megértette, mi meg hogyan működik.

Akkor ma voltam utoljára dolgozó nő. Jövő héttől a maradék szabimat fogyasztom el, aztán meg jön a táppénz, aztán a szülés, utána meg szülési szabadság stb. De hát mindenkitől búcsúzom, hogy akkor most már nem vagyok munkaerő. Viszont még vissza fogok térni a gyárba, mert sok mindent nem intéztem még el. Főleg a doksijaimat kell kiírnom és hazamentenem. Pláne, hogy a napokban szinte alig láttam a Főnénit, ma konferenciára ment vidékre, szóval még véletlenül se tudtam tőle elbúcsúzni, azt még be kell feltétlenül iktatni. A hétvége pedig szalmaságban fog telni, azaz megint nézhetek olyan DVDket, ami a páromat még véletlenül se érdekelné.

Tegnap este éjfélre sikerült olyan állapotba hozni a lakást, hogy visszatehettük az ágyunkat és lefeküdhettünk aludni. A párom bevallotta, hogy napközben volt egy időszak, amikor őt is elfogta a kétségbeesés, hogyan is lesz ebből működő rendszer, de azt is meg kellett állapítania, hogy hiába gondolta anno, egyedül is megcsinálja a csövezést, belátta, hogy szinte lehetetlen vállalkozás lett volna. Bónuszként a szomszéd nénivel is összerúgták a port, aki kikérte magának a délelőtt 11kor történő egy órás falfúrást és porzást. Legalább tudjuk, mire számíthatunk majd, ha Babszem szirénázik éjszaka. Semmi megértésre. Igaz ma reggel összefutottam Évával a szomszédból, aki szerint a néni úgyis elfelejti előbb-utóbb mi történt, mert nem igazán memóriabajnok. Ma délelőtt még egy körre mentek a szakik, mert a beüzemelés elmaradt tegnap. Remélem egy jó óra múlva már azzal hív az ember, hogy minden csodás, működik

Ma reggel becsomagoltuk a lakást, fal mellé toltuk a bútorokat, ágyat felállítottuk, lepakoltuk a könyveket az íróasztal alá, a konyhában, fürdőszobában letisztítottuk a polcokat (milyen jó, hogy a tálalóba még nem költöztettünk be semmit, most oda lehetett dugni minden szabadon álló cuccot), majd a tegnap vásárolt zacskókkal befedtük az egészet. Csupán egy szék maradt elöl, meg a párom szendvicsét tettük be a kamrába, mert még a hűtő is védelem alá került. Aztán én bejöttem dolgozni (már csak másfél nap), az ember pedig várta a jómunkás embereket, hogy fúrjanak, faragjanak, csövezzenek és légkondizzák be a lakást. Az előbb beszéltem vele, ott vannak, nekiálltak, de persze nem árulta el, hogy milyenek a szerelvények, csak azt mondta, kíváncsi mit fogok szólni, ha hazamegyek. Most estig izgulhatok, hogy vajon ez jót, vagy rosszat jelent? Hogy a csövek nagyobbak, mint képzeltük, hogy a beltéri egységek formátlanok? Hogy majd újra kell tapétázni? Kész körömrágás lesz a nap (szerencsére nem szoktam rágni, ráadásul tövig van vágva éppen).

Ma délután leveleket fogok írogatni a partnereknek, hogy hétfőtől nem vagyok elérhető, milyen ügyben kit keressenek. Nem akarom, hogy az utódjaim hozzám hasonló cipőben találják magukat, mint amikor két éve Köcsög lelépett, de fenntartotta magának a levelek továbbításának jogát, csak hogy velem kitoljon. A távozása óta érkezett kollegák éppen mostanában kérdezgették, hogy milyen volt vele dolgozni, mert már sok rosszat hallottak és tényleg vissza fog jönni jövő ősszel? Mi lesz akkor velük? Hogy fogják kibírni. Megnyugtattam őket, túl lehet élni.

Nah végre megértem azt is, hogy szó nélkül mindenki előre engedett a laborban, mert már erőst látszik a kismama voltom. Azért még mindig aggódva kérdeztem tegnap a páromtól, hogy szerinted elég nagy a hasam? Elfér benne a Babszem? De ő megnyugtatott: Nyugi látszik, hogy dagadt vagy. A laboros hölgy is rám mosolygott miközben a vénámat kereste, Akkor maga mindjárt szülni fog!. Ijedtem válaszoltam, hogy nem eszik olyan forrón a kását, még van egy hónapom, de mondta, hogy igen, a 8. hónapban jönnek utoljára vérvételre a kismamák, aztán már nem látja őket. Az asszisztens is elbúcsúzott tőlem tegnap, jó szülést kívánt, hátha már nem találkozunk többet, mert ezentúl inkább a kórházban fogok találkozni a dokival. Ezekhez a visszaszámlálásra utaló jelekhez képest nem álmondtam semmi aggasztót az éjjel, sőt jót aludtam, miután végre megnéztük az újonnan beszerzett X3 DVDt.

Ma délután dokinál jártam. Babszem persze megint viháncolt amíg vártam, aztán meg jól eldugta a szívét amikor meg kelett volna hallgatni, de azért a dokibácsi ügyes, megtalálta a kis dobogást,szóval jó magzati szívhangot kaptam a papíromra. Most már közeledik a vég, jövő héttől hetente kell UHra meg NSTre járni, a méhszáj még mindig szépen zárva. Kicsit felvágtam a váróban, nagy lazán elővettem Libby Purves: Hogyan NE legyünk tökéletes anyák? című könyvét. Csak azért most jutottam hozzá, pedig már hetek óta megkaptam a húgomtól, mert eddig a párom olvasta.

A párom családjából hozta magával a kések szeretetét, ami mostanában úgy tűnik, kicsit mániává fajult nála. Apósjelölt állandóan csinálgatott bicskákat magának, néha a pengére, néha a nyelekre fordított nagyobb figyelmet, éppen kedvétől függően. Már anyu is hagyatkozik a páromra, ha valamit szelni kell azt rá bízza, főleg, ha mondjuk vendégség van és hidegtálat kell csinálni. Az ember szeret szeletelni, na persze nem olyan késekkel, mint ami nálunk otthon van. Néha lesápad, amikor apu az életlen késeket kétszer végighúzza az ősöreg köszörűjén, majd kijelenti, hogy megfente azokat. Nálunk pár éve kezdődött a késparkunk kialakítása. Most úgyse tudom felsorolni, mi van már meg, de van csontozó, meg filéző kés, élesek, illetve nagyon pöpec kontyos kés, Victorinox pengével, na és az első kínai fenőkövet leváltotta egy két oldalas kő is, aminek egyik oldala jóval finomabb, a másiknál. Mostanában azzal lehet elcsábítani az embert mondjuk az Árkádba, ha megígérem, beugorhat a Késmánia boltba is, ahol miután elbeszélget a tulajjal vesz egy késes magazint. A hétvégén nagyon lelkesen 5 órát töltött késélezéssel, még tegnap este is azzal foglalkozott, a minőségi pengéinkkel most lehet borotválkozni (ezt a karján szokta kipróbálni élezés után, így van rajta néhány kopasz folt). Na és persze már levadászta a karácsonyi ajándékát is, hogy honnan rendeljük meg és mi legyen az. Egy japán konyhakés. Hattori (a Hanzo hozzá túl drága lenne:)

A hétvégén azt álmodtam, talán szombatra virradóra, hogy egy hosszú hétvége után azzal jött vissza a főnököm, hogy a pár napos unokája* meghalt. Nagyon sajnáltuk szegényt, ugyanakkor ott ücsörögtem, hallgattam amit mond ő, meg a többiek, simogattam a hasamat és arra gondoltam, hogy talán a nagy számok törvénye alapján akkor velem, meg a Babszemmel ilyen nem fog előfordulni, mert az nem lehet, hogy az ismeretségi körömben mindenkire rájárjon a rúd, meg ránk is. Leginkább ez a gondolatmenet rázott meg egyébként, ettől éreztem magam nagyon rosszul, amikor felébredtem, hogy mennyire önző vagyok.

*Boss néninek egyébként tényleg van unokája és lassan 1 éves lesz a kiskölök