Tegnap végre időben fekvés volt, sőt még az alvás is könnyedén ment, csak hajnalban ébredtem fel, hogy remélem nem fogok elkésni, mert ma nem szabadott, itt kellett lennem hajnalok hajnalán. De most már csak ki kell tartanom még egy kicsit, aztán mehetek haza. Péntek délután szokatlanul laza még nálunk is. Aki tudott már lelépett, vagy be se jött dolgozni. Nagyon remélem, hogy senkinek nem fog eszébe jutni valami szörnyen sürgős dolog 4 óra előtt 2 perccel. Hétvégén pedig munka mellett lesz kiszolgálás is, hisz megérkezett Tesz-vesz néni 😀

Holnaptól én vagyok a Jani a gyárban, mert főnéni elhúzott nyaralni. Mindez fog keddig tartani, mert szerdán újra itt van, úgyhogy nem fogok belerokkanni a főnöki teendőkbe.

Tegnap este nem sikerült időben és józanon lefeküdni. Ráadásul hajnalban tornán voltam és ügyeltem is. Nagyon elszoktam ettől, pedgi korábban meg se kottyant. De most beugrottam, persze GyéVé helyett, akire ősz óta szinte nem lehet számítani. Kevés alvás után (a hétfői meg keddi estéken Jóbarátok 7. évad nézés volt orrvérzésig, mert a DVDket csak 2 napra lehet kölcsönözni) ma reggel gyűrödten ébredtem. Semmihez nem volt kedvem és még energiám se. Csak el ne aludjak hazafelé a buszon.

Nah most már a magyar oldalak is átvették a hírt, hogy Peter Jackson a King Kong után is nagy fába vágja a fejszéjét. Azért érdemes lett volna utánanézni, hogy a Lovely Bones amit Bájos csontok címmel egy az egyben lefordítottak az irományban. Ilyenkor merül fel bennem, hogy biztos fordítógép van az online újságoknál, de szerkesztő nem nagyon, hisz ha utánanéznek, csak a szerző nevét bepötyögve pl. a Libriben kiderül, hogy 2003-ban Magyarországon is megjelent a nagy sikerű regény, az Európa Kiadónál Komfortos mennyország címmel. Már az IMDBn olvasva a hírt valami elkezdte birizgálni az agyamat, hogy nekem valahonnan ismerős a szerző, a sztori. És valóban, már vagy fél tucatszor fogtam a kezembe a könyvet boltban meg könyvtárban, de a tartalom miatt mindig visszatettem a polcra. Talán egyszer összeszedem magam és elolvasom. Végülis PJ már megmutatta, hogy ért a női lelkekhez.

Önök most Lobo megint okosnak képzeli magát rovatunkat olvasták. Köszönjük figyelmüket, de ne menjenek messzire, lesz még ilyen!

Huh nem irigylem Mr.A-t, aki kénytelen volt a sok olvasni nem csak írni tudó bloggernek hatalmas piros betűkkel kiírni, hogy a statisztika még nem működik. Majd szól. Vajon hány ezer emilt kaphatott az ügyben? Egyszemélyes szolgáltatás mindenesnek, amit több ezren vesznek igénybe nem lehet csupa móka és kacagás az élete. De legalább jó kis dvdgyűjteménye van, meg műanyag Keanu Reeves-e.

Egy időben azt hittem, hogy mindenki megbámulja, mit olvasok a BKVn, metróban, ezért aztán néha próbálkoztam nem csak regényekkel, hanem tényirodalommal is, de nagyon lassan haladtam vele. Aztán rájöttem, hogy kevés olyan ember van, aki hozzám hasonlóan lesegeti, mit olvas a másik, megpróbálja a borítóról, messziről, esetleg ha be van csomagolva újságpapírba, akkor a tipográfiáról vagy néhány lopva olvasott sorból kitalálni, mit olvas a másik humanoid. Senkit se érdekel, hogy én mit olvasok a metrón és senki se ítél meg az alapján. Ítéletet én se mondok. Aki valami mást is olvas, mint újságot, az már dícsérendő. Tesz-vesz nénit (alias anyósjelölt) is bíztatjuk, hogy olvasson, ha már leépítik a gyárból és mindegy hogy mit, Júliát vagy Jane Austent, lényeg, hogy eddze valamivel az agyát.

Ma 50 éves Kevin Costner, aki szintén helyhiány miatt nem fért be a 10 sztár akikbe szerelmes voltam összeállításomba. Épp alig 1-2 hete láttuk a Fegyvertársak című filmet, amit persze ő igazgatott is. Igazán jól sikerült, klasszikus western volt, mintha a Farkasokkal táncoló John Dunbar-ja és rendezője megöregedett, megkomolyodott, elmélyült és fejlődött volna. Mivel legutóbb kellemes emlékem maradt róla, kíváncsian várom mit tud majd csinálni hölgytársaságban.

Úgy látom még mindig bajos az egész internet dolog, tűzfal és hasonlók miatt. Hol vagyok, hol nem. Megírok egy postot, mire felírnám, leszakadok a hálóról hülye üzeneteket kapok. Ráadásul leszedtek valami spam szűrőt is a szerverről ami eddig úgy ahogy működött, ugyanis egyetlen éjszaka alatt 51 levelet kaptam, annak ellénre, hogy már több százas a junk mail listám. Ráadásul most éppen arról folyik a levelezés, hogy amihez eddig marhára ragaszkodtak a számítástechnikusaink, nevezetesen, hogy egy szobában lakjanak a szerverrel, most megváltozott a véleményük és szívesen a mi valamelyik irodánkba tennék azt. Elképesztő.

Sógorom a hétvégét főnöke kíséretében Svédországban töltötte, s hozott a lányának egy nagyon jópofa svéd játékot, ami tényleg roppant jól néz ki, de annyira nem EU konform, hogy még angol leírás sincs hozzá. Csak svéd. Eddig csak a címét sikerült megfejteni, Alvó medvék, s ez valami népmesére utal, hogy a felébresztett medve kergeti a falu álmos lakóit. Holnap keresgélenm kell, hogy legalább valami svéd-angol fordító programot találjak a húgomnak, mert a Dóri persze rágja a fülét, hogy játszani akar az új szerzeménnyel.

Ebéd közben szoktam olvasgatni a Metrót, ők még nem szóltak, hogy minden rendben.

Először úgy terveztem, hogy miután a számítástechnikusaink az egész hétvégét tűzfalazással töltik és hétfőn biztos lesz, ami nem fog működni, hát jövök időben, azaz beérek 8 előtt. De tegnap késődélután otthoni gyors ellenőrzés azt mutatta, nincs gond, hát gondoltam a 1/4 9 is elég lesz. S valóban, kívülről minden nagyon tüchtignek tűnt, de kiderült, hogy bentről a szoftver kliensekkel van gond, azokat nem engedi magához a szerver. Szóval a tűzfal sikeresen lezárt minket a külvilágtól, csak a belső kliensekkel nem számoltak. Mentorom szerint ő ezen meg se lepődött. Viszont dícséretesen hamar megoldották a fiúk a dolgot, igaz párszor telefonáltam rájuk a különböző paraméterekkel, de aztán már mondták is, hogy oké, értik mi a hiba. Az egyetlen baj a visszacsatolás. Fél óra elteltével még semmi jelzést nem kaptam, hát gondoltam leellenőrzöm, hogy állnak a dolgok és kiderült, hogy minden működik. Most már megy a munka, de ők még nem szóltak, hogy minden rendben.

Ebéd közben szoktam olvasgatni a Metrót, a maiban a kedvenceim:
Az első oldalon a hír, hogy Forman cseh földön rendez, Külföld 3. oldal. Hiába keresem azonban a 3. oldalon sincs kifejtve a dolog. Lehet, hogy rárakták valamelyik hirdetést.
A másik meg a filmajánlásnál volt, az Alfie című filmhez van illusztráció, felette a szöveg, A fiatal Michael Caine 1966-ban. A képen pedig a két főszereplő, Jude Law és Sienna Miller ölelgeti egymást. (Alfie eredeti változatában 1966-ban valóban Michael Caine játszotta főszerepet, amit most Law).
Imádom, amikor játszhatom, hogy nagy fejem van és hibákra mutogathatok.

Sikerült az Ulpius ház választékából egy olyan könnyed ponyva szerű regényt, kifogni, ami nem szinglikről és pasi problémákról szólt, hanem még mondanivalóval is rendelkezett. Méghozzá A Hús bűneit (na jó a cím pocsék lett)
Jasmine March tinédzserként fedezte fel a szakácskönyveket és úgy olvasta őket, mintha regények lennének, hogy aztán az életben is kipróbálgassa a recepteket. Sőt ő ennél tovább ment és csodás dolgokat kreált, imádta az ételeket, a főzést, úgyhogy evidens, szakácskönyvíró lett belőle. Csakhogy korunkban eljárt felette az idő, hisz a szakácskönyv-írás kegyetlen egy pálya, rengetegen vannak és mindenki minél finomabb, könnyebb, zsír és kalóriaszegény bűntetlen és egzotikus kreálmányt igyekszik rátukmálni az olvasójára, vagy éppen a főzőműsor nézőjére. És akkor ne is beszéljünk a különböző diétákról, szervezetekről, divatos elméletekről. Jasmine életének célja pedig nem más, mint hogy visszacsempéssze az amerikai konyhába az ízeket, a vajat és a főleg a zsírt. Mert az evés és a főzés igazi élvezet, ennek ő maga élő példája.
A regény azonban úgy indul mint egy igazi krimi:

Ez a nap is jól kezdődik, gondolta magában Jasmine March, amint lenézett férje ifjú szeretőjére, aki élettelenül hevert a konyhapadlón…

S miközben megtudjuk az előzményeket, a pech sorozatot, ami a hullához vezet felvonulnak a szereplők. Főhősnőnk finom ételek receptkönyvét visszadobta a kiadója, ezért elhatározza, hogy Gasztrofeminista lesz. Daniel, a férje rákattant a rostgazdag étrendre, mert a tiszta beleket tartja a legfontosabbnak és rábeszéli magát egy szeretőre is, hisz mindjárt 40 éves és csak a középosztálybeli veszteseknek nincs fiatal csaja. Választottja az egyik tanítványa, a csontsovány Tina, aki félállásban titkárnő, színésziskolába jár és még nem döntötte el, hogy mi akar lenni (híres színésznő, gazdag, gazdag ember felesége, vagy állandó vendég lenni a Jó reggelt Amerikában!). A lány életének irányítója dr. Zóna (dr Atkins karikatúra), aki rávezette a fehérje imádatára.
Jasmine lánya, Careme pedig kajagerilla, nem eszik, lenézi az anyját, sznob barátnői vannak és még aeroánius is lesz, azaz csak levegőn él, na és persze kamasz, 16 éves és szeretné végre elveszíteni a szüzességét is. És akkor ott van a szomszéd, aki állandóan diétázik, ugyanakkor mindig csal egy kicsit, ezért aztán állandóan nagyobb méretű melegítőket kell vennie.
A karaktereknek nem is személyiségük, hanem gasztronómiai profiljuk van. Igazából nem sikerül rokonszenvezni senkivel a könyv lapjain, vannak pillanatok, amikor Jasmine és a megszállottsága egyszerűen undorító.
Ám amikor a szerző újból visszatér a hullához és a megoldáshoz, fergeteges fekete komédia kerekedik.
A könyv kíméletlen szatíra étel- és diéta megszállottságban lévő korunknak. Az étel egyszerre a megoldás és a fenyegetés is, mindenre a válasz és minden konfliktus alapja, oka, a probléma veleje. A szerző valamikor a Washington Post receptírója volt, tehát nem csoda, hogy tud kíméletlen és igaz képet festeni erről az iparágról.

Nos, a tegnapi melltartós posttal meg a hozzászólásokkal úgy látszik ismét bizonyítva van, hogy a ruha, cipő meg fehérneműgyártóknak fogalma sincs a valóságról, a nők méreteiről, amik nem 1 fajták. Mert a melltartók mellett a másik nagyszerű találmány, amiből nem lehet normális méretet venni, az a harisnya. Pedig elvileg az összes modell csajnak hosszú lába van. Ennek ellenére a 3-as nagyság rövid, a 4-es meg még az én combomon és hasamon is hurkákba tömörül, a térdhajlatomban a világért se feszülne ahogy kéne, hanem szépen ráncosodik és állandóan lecsúszik. S én csak 176 centi vagyok. Hahó. S ez akkor is igaz, ha a számok helyett L-el vagy XL-lel álcázzák a méretet. A szitu ugyanez.
A farmerekben meg miért nincs 33-as hossz? a 32-es a bokámig ér, a 34-es meg rárogy a cipőmre.
Aztán ugye ott volt a csíkos blúzok esete a Jeans Clubban, ahol az XXL-es is kiskeblűeknek volt csak jó. Ne is értettem, mi nőtt a méretezéssel. Talán a blúzok ujja? Mert a hossz és a mellbőség nem lett 1 fél centivel se több mint az S-es méret, az biztos. Pedig vagy egy tucatot próbáltam fel, Én nem alkuszom, nekem ezek a blúzok tetszenek! felkiáltással.
A szoknyákról meg nem érdemes beszélni, hiszen ha derékben jó, akkor csípőben van valami gond és fordítva.
Jah és az is tuti, hogy a ruhák 80%-a 38-asoknak készül és fél pillanat alatt elfogyhat a többi méret, legalábbis mire én odaérek, addigra már tuti, hogy csak ezek vagy a kisebbek kaphatók én pedig ha megfeszülök se leszek ekkora, hisz a 38-as elvileg a 170 centi magasokért van.
Szóval meg kell állapítani, hogy a normális csajoknak nem készül konfekció méret. Úgyhogy mindjárt jobban érzem magam, hogy nem 38-as a méretem.
Mindezekből is látszik, hogy igenis nehéz nőnek lenni.

Imádom, amikor végre olvasom, hogy mások is hozzám hasonló cipőben járnak, amikor úgy döntenek, hogy elmennek és fehérneműt vesznek maguknak. Különös figyelemmel a melltartókra. Most például Lennél olvasgattam ilyet és igazából ez történt velem is a múlt héten.

nyolcszor, nyolcszor, nyolcszooor! és a nyolcadik is hóembert csinált belőle! legközelebb a kismamaosztályra megyek. az meg a másik, hogy a megközelítően jó méretűek általában barnák és olyan szexisen nagymamafazonúak.
Azért nekem volt hepiend, 2 darab is sikerült, igaz csak fehérben meg feketében, mert a jópofa bordókat csak 70 A-ig forgalmazzák. Erre szokta mondani a párom, hogy ha borogatják, elmúlik.

Tegnap este a Távol a mennyországtólt néztük meg. Vagyis csak én, mert miután a párom látványosan unatkozott, egyedül maradtam a gép előtt. Az egész film úgy volt megkomponálva, mintha tényleg az 50-es években készült volna, kezdve a főcímmel és a végével is. Valami csodaszél színek voltak, az őszi fák festették alá a melodráma a csodálatos Julianne Moore-ral.

Munkahely és munkahely között hatalmas különbségek vannak. Nézzük csak a tanulást. A párom ugye szeretné az egyetemi diplomát. Ehhez nem kéne más, csak levelezőznie. De ezt szépen elutasítják, nem támogatják a sok hiányzást. Nálunk bezzeg más a helyzet. Ha anyagilag nem is támogatnak mindenféle iskolát, időben azonban meg lehet dumálni. Persze könnyű úgy, hogy ügyeleteket vállal az ember meg mondjuk fel kell áldoznia a rövid napját, viszont amikor órája van, elmehet.

Elkövettem a múlt héten azt a hibát, hogy amikor feliratkoztam a szombat délutáni tornára, megadtam a nevemet. Az oktató meg is jegyezte, hogy “Legalább most már tudom hogy hívnak” Mert eddig én voltam a copfos csaj a hátsó sorban, aki hol jár, hol kihagy fél évet.
Erre persze ma előszeretettel mondogatta, hogy Lobo emeld magasabbra!.

Ismét itt van a mindenki most tért vissza a szabadságról és ma küldik a melót amit ha lehet még ma fejezzek is be. Na de legalább most, hogy mindent lenyomtam, a következő napok talán nyugisabbak lesznek.