A minap felfedeztem, hogy a Gellérthegyi Kristályvíznek van ízesítette változata is. Tavaly talán az Óbudai gyémántnak láttam, de hát a kedvencemmel, a barackossal még akkor nem rukkoltak ki, mert a narancssárga kupakos bizony narancsos ízűt rejtett.
A héten viszont találtam egyszer epreset (a kedvenc gyümölcsöm, de igazából illtaban meg ital-ízben inkább a barack jön be nekem jobban, ld. még Fuzzy peach, Voila). Az illata jó volt, az íze viszont nem túl maradandó.
Ma láttam, hogy a Kristályvíznek is van narancssárga kupakos palackja, hát megnéztem, hogy milyen fajta, és jéééééé barackos. Mingyárt lecsaptam rá, s meg kell hagyni, nem rossz az íze. Most már csak az a gond, hogy túlságosan szénsavas egy ilyen ízesített ásványvízhez. Azt hiszem, az enyhébbet kéne barackszörppel dúsítani.
Még bébisintér koromban találkoztam Angliában először a Clearly Canadian márkával és az ő barackosukkal, s elvesztem. Később aztán sehol nem találtam ilyet, s képes voltam aztán szerény kis zsebpénzemet erre költeni az amcsiknál, aztán megjelent itthon a San Benedetto és lám most már a hazai cégek is tudják mitől döglik a légy.
Ez éljen.

Cikk a Szinglikről a Velvetben. Nem láttam anno a Frei műsort a dologról, de azzal hogy ennyire divatozzák most nálunk is, és néha rossz értelemben, végülis az ember azt hinné hogy ez csak azért van, mert trendi.
Pedig nem. Mindig is voltak nők, akik ilyen vagy olyan okokból egyedül maradtak, pedig nem biztos hogy ezt akarták, választották volna. Mint azok a lányok, akikről most a sok Bridget Jones itt ott amott cikkek, műsorok stb. alapján azt hinnénk, hogy jah, ez csak a divatos cosmo-feeling.
Pedig oda kell figyelni és kiderül, hogy de nem, nem, nem, ők nem biztos hogy ezt akarják.
Változott a világ, sok olyan nő van, aki válogat, mert megteheti és a végén egyedül marad, mert nem talál igazi társat és igényes már ahhoz, hogy alább adja. Van, aki úgy érzi, ez felel meg neki, ez kell, az egyedüllét a lételeme, de ha odafigyelünk a sok sok statisztikából kivillan, hogy hahó, ighazából társat keresnek a szinglik is.
Elvégre még az összes szingliirodalom is azzal ér véget, hogy na mégiscsak talált valakit magának a főhősnő. Még Nick Hornbynál is kerül csaj a végén. Persze nem biztos, hogy házasság lesz a dolgoból, az már ritkábban szerepel a megoldások között.
Jah és miért nagyvárosokban vannak többen a szinglik? Hát mert kisvárosból kinézik őket, azért ott még mindig az a divat, hogy ha harminc alatt nem mész férjhez akkor el vagy ásva. Ezt már annó B. barátnőm anyukája is mondta, aki tanárnő volt, és korához képest későn, közel harminc évesen ment férjhez egy kisvárosban, ahol már majdnem elkönyvelték vénkisasszonynak. Mikor diplomásak lettünk B-vel, mondta is, hogy ne menjünk haza, mert nagyon rossz lesz nekünk, ha otthon próbálunk meg elhelyezkedni és élni, mert még nincs férj, nincs állandó partner, azaz ajjaj, régen rossz.
Tudom, ha nem lenne a kedves, én is szingli lennék. Valószínűleg nem a sztereotípiás (alkatilag lehetetlen). Lehet hogy már megjártam volna Bulgáriát, hogy jóval soványabb lennék, talán magasabb pozícióban, de mindenképp magányosabban stb. Az viszont biztos, hogy ilyen kiegyensúlyozott, lelkileg egészséges nő lennék.
Csendben jól vagyok itt. Csak megértem a szingliket, akik közül a legtöbben nem szabad akaratukból és kevésbé glamourosan élik a Bridget Jones életet.

Annyira kiütöttem magam tegnap estére, mind szellemileg, mind testileg, hogy aludtam mint a bunda. S ez annyira jó volt, meg klasszakat is álmodtam (már alig emlékszem, de valami nagy kalandfilmszerű jelenetek voltak benne, meg utazás), hogy nem bírtam felkelni meg elmenni tornászni.
Jah és a tegnapi nap jó híre, megrendelte a kedves a számítógépet, lehet érte menni szombaton.

A szívből jövő Magnum mosoly neve megváltozott, konstatáltam, hogy már nem Eskimonak hanem valami Algidának vagy minek hívják a céget. Szerintem eléggé nyomorék név, nem csoda, hogy inkább a megszokott szivecskét hangsúlyozzák és nem a kecske nevet. Kiábrándító. Nem is eszek Magnumot.
Tényleg, Schöller van még?

Az előbb idejött hozzám SZS és közölte, hogy nem akarja, hogy folyosói pletykából tudjam meg, de tegnap megmondta boss néninek, hogy elmegy. Részletek, hogy mikor mi lesz stb. majd holnap kerülnek megbeszélésre, ugyanis tegnap még csak ott tartottak állítólag, hogy főnéni kiakadt, leesett a székről. Elvileg van új munkahelye, kb május körül lép majd hatályba a dolog. Mivel sietősen hazafelé tartott, nem tudtam megkérdezni, hogy aztán indokolta-e a dolgot. Mert remélem igen, és ráébred lassan a boss, hogy Köcsög szépen elmarja a maradék normális embert is.
Végülis nekem már említette korábban, hogy nem fogja sokáig bírni ami itt folyik, és nézelődik. Hát most meglett a megoldás, gondolom versenyképes a fizetés (mert itt azért rendesen kapott), úgyhogy megy tovább.
Akkor most hátradőlünk és kíváncsian figyeljük az eseményeket

Úgy tűnik, hogy sikerült a szakmai cikkezős dolog, mert holnap mehetek új adagokért. Emke teljesen kiakadt, amikor elmeséltem neki, hogy mennyi idő alatt milyen munkát végeztem, de hát ő teljesen rosszul állt hozzá. Elvégre csak referálni kell, felesleges teljesen lefordítani a cikket, aztán meghúzni. Saját módszerem csak annyi volt, hogy cikket elolvas, idegen szavakat kijegyzetel, megír magyarul, majd átolvas és kerekít. Most már csak az a kérdés hogy mennyi petákot adnak érte. Persze nem hiszem, hogy sokat, elvégre csóró szakma vagyunk. Lásd még, bulgáriai nyaralás.
Most, hogy újra felmerült Emke neve eszembe jutott, lassan talán nekem is kéne egy összefoglalót csinálni a kósza nevekből amik itten előfordulgattak a blogban. De majd csak az egyéves évfordulónkon (mármint a blogén).

Aludtam rá egyet, elfogadom

Manó a rengetegben

Megfigyeltem, ha két ember nézi együtt ugyanazt a filmet videón, hajlamosabbak nagyokat röhögni, míg egyedül jobban magában tartják. Most éppen ez a helyzet van. Két pasi, nézik a Bridget Jones-t és hatalmasakat röhögnek. Az egyikük ráadásul röfögve, mintha állandóan a taknyát nyelné vissza.
Haza akarok menni

Kaptunk egy kollegától levelet, hogy pontban háromkor legyünk a főnéni irodájában, mert valami fejes jön, hogy fontos bejelentést tegyen. Szigorúan bizalmas alapon. Megyünk. Pontban háromkor. Főnéni semmit se tud.
Április elseje, boldonok napja van, jövünk rá fél másodpercen belül.
Szóval mégse extra prémiumot osztanak.
Egyébként lehet, hogy ezért nem működik a blogspot sem.

Hahh, A. felajánlotta, hogy megkaphatom szülinapomra a mobiltelefonját, amit éppen lecserélt és kártyafüggetlen. Most eléggé fáj a fejem emiatt. Mert hát ott vagyunk, mint Utolsó Mohikánok, ugyanakkor szülinapi ajándékot ugye nem utasít vissza az ember.
Azt mondta, vagy ez, vagy egy jegy az Operaház fantomjára.

William Goldman több sikeres forgatókönyet, regényt írt, még Oscar díjat is kapott. A Mit is hazudtam nem az első könyve arról, hogy milyen élete van egy hollywoodi filmekkel dolgozó írónak. Sőt az előző írása miatt, amelyben a hetvenes évek álomgyári praktikáit leplezte le, bizony indexre került és évekig nem foglalkoztatták, pedig olyan filmeket tudhatott már a tarsolyában mint a Maraton életre-halálra vagy a Butch Cassidy és a Sundance kölyök.
Most a nyolcvanas évek második felében és a kilencvenes évek elején készült hét filmről beszél, amelyben mint forgatókönyv író részt vett. Rajta keresztül betekinthetünk a kulisszák mögé. Lehet, hogy ami éppen az ő kedvenc filmje, mint például a Herceg menyasszonya nem mindenkinek az ízlésével találkozik, de részemről teljesen korrektnek tartom ezt a filmet, meg a könyvet is, amit szintén ő írt.
Elemez még néhány, szerinte klasszikus filmjelenetet, kiemelve, hogy egy forgatókönyvíró mennyire fontos szereplője a filmkészítésnek, s van, hogy a rendezőt dícsérik még az ő munkájáért is. Kicsit azt hiszem sértődött is emiatt, viszont már rég nem érdekli a kritikusok véleménye, s az se, hogy kinek mit mond.
Nem muszáj vele egyetérteni a válogatásait és a leírásait illetően, de mindenképpen jobb egy szakembertől olvasni a filmkészítés menetéről, a forgatókönyv írók szerepéről, szenvedéséről. Ráadásul nem hiába író Goldman, nagyszerű a stílusa, az egész könyv letehetetlen, vagyis muszáj letenni, mert rohadt nagy és nehéz, magával ragadó.

Természetesen a hétvégén sikerült rendesen bevenni a havi tévéadagunkat is. Elképesztő, hogy délelőtt tíztől kezdve egyetlen adón se adnak olyan műsort (nem számítva a főzöcskéket), amelyeken ne szerepelne a 12es karika. Egy hétvége alatt meguntam, hogy negyed óránként reklámozták a Szulák Andrea showt, milyen eredeti, mintha az embereknek nem lenne elege már a tv2s sztárokból, itt is csak Claudiáról meg a Svábyról van szó, aki valószínűleg elmesél majd egy gusztustalan sztorit magáról.
Ja és láttam a Naplót amiben legjobban tetszett, hogy Zsanett vissalépett az interjútól miután megtudta, hogy volt Lacija az újbarátnőjével is szerepelne a riportfilmben, azon a címen, hogy az ő hátán senki ne kerüljön a tévé képernyőjére. Aszittem eldobom az agyamat, a bagoly mondja verébnek klasszikus esete hallatán.
Teljesen csalódtam, hogy anno mennyire odavoltam a Három testőrért, meg a folytatásért, de most látva a Négy muskétást, már nem bírt lekötni és az egész nagyon gagyi volt. Ami miatt meg vártam a tévézést, az Alias, na ott meg pont a következő részben lesz a folytatás. Szerencsére visszajöttünk a tévémentes környezetbe. Nem tudom, hogy hétközben milyenek szoktak lenni a műsorok (bár az összes jövő hetet beharangozó ajánló lehangolt, bár 1-2 sorozat, vagy film biztos érne néhány misét, de nem a kereskedelmi adókon vannak ezek), hétvégi kínálat mindenesetre katasztrofális.
Megint felvetettük a párommal, hogy talán kéne tévé, de aztán gyorsan úgy döntöttünk, hogy még mindig megvagyunk nélküle.

Azzal a felkiáltással indultunk neki a hétvégének a párom szülővárosában, hogy majd veszünk neki farmerdzsekit a szülinapjára. Mert hát miért ne lehetne még ott is kapni hagyományos fazonú, magas emberekre is jó kabátot. Persze tévedtünk. Összesen egy helyen tartottak farmerdzsekit férfiben is, merthogy többnyire nőiek voltak, azokból is az a szörnyű penészzöld színű, szűk meg rojtos. Pedig komolyan láttam az utcán embereket, férfiakat farmerdzsekiben mászkálni! S bár vasárnap reggel is megcéloztuk még a piacot, ott se jártunk szerencsével.
Úgyhogy most még jön egy lehetetlenebb feladat, rávenni valamikor a páromat, hogy menjünk és keressünk neki akkor itt Pesten farmerdzsekit. Azt hiszem az lesz majd, hogy én elmegyek, körbenézek, leszúkítem a kört max. 3 boltra és akkor még akármi is lehet, azaz a párom eljön és veszünk neki farmerdzsekit.

Néha már elfogott a kétség, hogy bizony öregszem erőst és nem emlékszem dolgokra. Na meg, hogy biztos agytumorom van.
A kedves szerint ez tipikusan női dolog, hogy a legkisebb megingásra is, mármint egészségügyileg, rögtön a legmerészebb betegség, elsősorban rák jut az ember eszébe. Pedig hypochonder nem vagyok, nem szoktam tapasztalni magamon újabb betegségek tüneteit, amikor hallok róluk (ld, három ember egy csónakban).
Mindenesetre a Honfoglaló legalább abban megnyugtat, hogy az általános műveltségem még mindig megvan és sikerélményem is lehet vele.
Gimiben első évben, alig pár hét után az ofőnk csináltatott egy kérdőívet mindenkivel, arra volt kíváncsi, hogy mennyire sikerült már megismernünk egymást. Arra a kérdésre, hogy “Kire bíznátok egy kulturális vetélkedő megrendezését” egy ember kivételével mindenki az én nevemet írta fel (khmm még én is :D). Ez nagyon jól esett. Úgy látszik, azért van ami maradandó.
Ez volt a hogyan növeljük önbizalmunkat mai adása.

Szóval megnéztem a filmet. Aztán első dolgom volt utánajárni, hogy is végződött Virginia Woolf élete.
Belegondoltam, mennyire vágytam arra, hogy valaha valamiben kiemelkedően tehetséges legyek. De ha ez ilyen labilis állapottal jár, és nem csak Virginia Woolf miatt, mert nem ő volt az egyetlen zseni, akinek a zsenialitása lett a veszte, azt hiszem, teljesen jó nekem így középszerűen.
A színésznők nagyon jók voltak, még Meryl Streepet is el bírtam viselni, pedig rendszerint az idegeimre megy. Nicole Kidman pedig lélegzetelállító.
Most már egyre kíváncsibb vagyok a könyvre is, Mrs. Dalloway-re is, ami egyébként a két világháború között Clarissa címen jelent meg itthon.

Ki kellett mennem vonatjegyet venni a hétvégi kiránduláshoz (a párom szüleihez megyünk, hogy a kedves bezsebelhesse a születésnapi ajándékait a rokonoktól), és sikerült elfogyasztanom idei első Karamell Eper fagyimat, édes tölcsérben. Volt olyan év, mikor ez a jeles esemény korábbra esett, például február közepére. De idén eddig még nem volt olyan szép nap, amikor megkívántam volna. Na de a mai … Nyaltam a fagyit és sétáltam egy nagyot. Még itt a belvárosban is jólesett. (még jó, hogy a madártejnek ellenálltam 😀 )

Ma megint volt a menzán Milk custard floating Island 🙂 De ellenálltam, viszont a tejszínes spenótos tésztát azt istenien csinálták mmmmmmm

Felbuzdulva azon, hogy ma akár husz fok is lehet, legalábbis az egyik rádió szerint, nem vettem fel mást, csak egy polót meg egy pulcsit. Össze is futottam pár munkatársammal, akik rámcsodálkoztak, hogy jééééé mily könnyedén vagy De tök jó volt, tényleg tavaszi fíling egy cipő, farmer, póló pulcsi összeállítás.
Eszembe jutott, hogy oviban mindig azon versenyeztünk a jóidő beköszöntekor, hogy ki jött először harisnya nélkül, és az volt aztán az igazán kúl csaj. Másnap persze már mindenki azon nyaggatta az anyukáját, hogy ő is csak szandálban meg zokniban akar menni.
Aztán a következő lépés volt, amikor már a zoknit is el lehetett hagyni és mezítláb vizelni a szandit. Ez meg már a nyár elejit jelentette óvodás időszámításunk szerint.

Tavaszi nagytakarítás a cégnél. SZS körbeküldi az emilt, amelyben ki van osztva, hogy ki mit csináljon meg, majd péntek reggel. Visszaírtam neki, hogy Mentorom meg én már a múlt héten megcsináltuk a részünket, ráadásul mentorom beteg. Mire jött a válasz kapásból SZStől: lattam! akkor besegithetsz mashol…
na majd a nagy lófaszt.
Ki segített nekem? Különben is, ha összeadjuk, hogy mekkora az én részem, akkor szépen csak csöndben maradhat mindenki más. Különben is pénteken éjszaka vagyok ügyeletes. Úgyhogy rólam le lehet szállni, már elmúlt amikor hajlandó voltam többet tenni a cégért, mint a minimum. Uff.