Mivel a kölesgolyókat már több baba-mama fórumon is mint végső mentsvárat, valamint a gyerekek nagy kedvencét emlegették, én is vettem. S próbálom megkedveltetni Babszemmel. Először roppant mókás volt, ahogy a golyókkal játszott, főleg miután kis nyállal, izzadsággal azok hozzáragadtak a tenyeréhez és nem tudta leszedni őket. Bűvészkedett velük. Mert lefelé fordítva a tenyerét nem látszottak, felfelé viszont igen. Aztán egy idő után nyalogatta is őket. Pár hétig most nem bontottam új zacsit, az előzőt meg megettük az apjával (aki eléggé függő lett). Jelenleg ott tartunk, hogy míg a kölesgolyóval játszik, addig be tudom neki lapátolni a főzeléket vagy a gyümölcsöt.

Ma végre nincs eső, lehetett délelőtt nagyot sétálni, aminek Babszem szörnyen örült. Végig be nem állt a szája, nem fogyott el a türelme se a gyógyszertárban (igaz ott van Patika tv, amit lehet bámulni, meg épp senki se volt előttünk), se a boltban, se a könyvtárban (ott csak a sapkáját hajigálta ki a kocsiból). Tegnap csak tanácsadáson voltunk, oda is kocsival mentünk, mert esett az eső, szerencsére pont időben, mert utánunk jöttek többen, ott se kellett várni. Még mindig 10,1kg, elvileg egy hónap alatt nem hízott, szerintem szálkásított, olyan kis izmos most már, meg hát rengeteget mozog. Jobban sírt egyébként, amikor a doktornéni meghallgatta meg belenézett a szájába (ehhez 3-an kellettünk), mint amikor a szurit kapta (Meningitee), aztán amikor felöltöztünk és kijöttünk a rendelőből már visszatért a jó kedve. Mivel délután is a lakásba voltunk zárva, a csütörtök esti heti bevásárlást is jól viselte. Igaz, nem dolgozott az Intersparban a takarítógép (aminek már messziről felismeri a hangját és sírni kezd tőle), s kokettált minden eladóval (még a kevésbé szépekkel és fiatalokkal is), meg rá vigyorgó vásárlóval. Bár napközben azért még mindig kicsit nehezebb volt vele, de mára már láthatólag visszazökkent a normális kerékvágásba és a hétvége, meg a nagyszülői konstans zaklatás már csak emlék.

Ezzel az úszás dologgal úgy tűnik, meg vagyunk átkozva. Tegnap délelőtt Babszem kriminálisan viselkedett, semmi se volt jó neki, nyüszögött mindenért. Csak a sétát élvezte délelőtt, ezért jó nagy kört tettünk, sőt vettem neki ki a könyvtárból Kolompos CDt is, ami kb. 3 számig érdekelte. De engem is lefárasztott rendesen, fele dolgot amit venni kellett volna a boltban elfelejtettem, s nem csináltam meg vacsira a szendvicseket* se, pedig ahhoz bevásároltam. De legalább a kocsi indult, időben értünk az uszodához, ahol is parkolásnál az ember meghúzta az oldalát a kő korláttal (vagy mivel, amivel ki van rakva a parkoló széle). Eleinte nem tűnt komolynak a dolog, aztán alaposabb vizsgálat után kiderült, hogy de az, s mielőbb meg kell javítani, mert behajolt a küszöb is. Úgyhogy mire a hétvégén fel lett töltve az aksi, megszerelve a benyomott zár, lemosva-levaxolva az autó, íme egy folt a becsületén. Igazán nem jött jókor, anyagilag se. Azért én szép csendben kicsit örültem, hogy nem én voltam az első, aki meghúzta a kocsit.
Babszem annyira nem élvezte az úszást. A vizet igen, a gyakorlatok azonban nem kötötték le túlzottan és nem bírtam megállapítani, hogy akkor most merüléskor nyelt-e vizet, vagy sem. Mert köhögni nem köhögött, de mintha mindig nyitott szájjal ment volna a víz alá. Mire felöltöztünk jó kedve lett, és éjszaka 7 órát aludt egyfolytában, ami már rég fordult elő, s meg se fázott.
Mai program: tanácsadás, oltás.

*úszás utáni felnőtt vacsora: előre elkészített, becsomagolt, kicsit állni hagyott zsemle, benne margarin/mustár/felvágott/sajt/paprika, ahogy anyu szokta csomagolni nekünk ha utazunk, s ami a párom szerint az egyik legjobb, amit össze tud ütni az ő anyósjelöltje.

Holnap fog azért kiderülni, hogy 4 nap a nagyszülőkkel mennyire rontotta el Babszemet. Bár a párom szerint elég okos ahhoz, hogy tudja, mi az, amit ott megengedhet magának, itthon meg nem. Na meg mi nem ugráljuk annyira körbe, mint a nagyiék. Azért meg kell jegyezni, hogy igazi városi gyerek, az utazást hosszú távon pedig nem bírja.
Tiszavasvári felé szombaton ő érezte legjobban magát az araszoló Hungária körúton. Egyfolytában dumált, be nem állt a szája. Aztán 20 percet ugyan aludt az autópályán, de elérkezett az az idő is, amikor már nem kötötték le a játékai, csak ha én énekeltem meséltem. Visszaúton az esőben, ahol nem zúztunk azért úgy, mint amennyit engedett volna a KRESZ, mert inkább a biztonságra törekedett a párom, egy szem hunyást nem aludt. Pedig a végére már fáradt lett. Ráadásul 20 perc után megunta a játékait, és már csak az éneklés segített, meg a néhány verses mese, amit tudtam könyv nélkül is. Csakhogy éppen válogatós is lett a dalokat illetően. Csak azt a 3-at volt hajlandó hallgatni, amit a Kolompostól és Gryllus Vilmostól tudtam. Ha csak bele kezdtem valami másba, ordított. Még jó, hogy az egyik legújabb kedvenc, az „Én elmentem a vásárba…” elég hosszú és lehet variálni, például birkákkal. Mondjuk még most is azt dúdolja valaki a fejemben, és ez már nem annyira jó. Sürgősen zeneileg művelni kell a csemetét, illetve CDkkel feltankolni az autót, valamint megtanulni még néhány hosszabb verset.
A poén meg, ahogy beértünk Pestre, Babszem elhallgatott és lelkesen nézelődött az esőverte ablakon. Még a Pongráczon is, ahol köztudottan semmi sincs, csak a vasúti sínek csendben bambult.

Pont egy éve volt, hogy az utolsó simításokat végeztük a lakáson, az íróasztal, beépített szekrény jegyében teltek a hétvégék. Nekem már semmi dolgom nem volt, csak feküdtem az ágyon és Neil Gaimant olvastam, két regényét vettem meg éppen, a Neverwheret meg a Stardustot. Most a hosszú hétvége egyik célja az volt, hogy sikerüljön eljutni a moziba és megnézni a Csillagport. Nagyon bíztató kritikákat olvastam rajongók és nem rajongók tollából is (a legjobb azért az origo filmklubos kritika volt, pedig ők a kezdetektől fanyalogtak, hogy az előzetesek, hírek, képek alapján nagyon nem meggyőző ez az adaptáció). Tegnap délután hát elbúcsúztunk Babszemtől, nagyszülőkre hagytuk és elmentünk Nyíregyházára. Most én vezettem és megdöbbentő, hogy a nyárhoz képest, az M3-as újabb szakaszának hála mennyire nem volt forgalom a 36-oson. Még előzni is tudtam 🙂
A film pedig pont olyan volt, mint vártam. Apróságokban, de nem túl lényegesekben eltért ugyan a könyvtől, de nagyon jól adta át a tündérmesei hangulatot. Tényleg A herceg menyasszonya feeling volt és még a páromnak is tetszett, pedig ő aztán nem Gaiman rajongó (igaz azt mondta, nem muszáj strapálni magamat és megszerezni magyarul is a könyvet, ha már megjelent, mert azért elolvasni nem kívánja) nem beszélve a mögöttünk ülő tizenéves fiúkról, akiknek az elején még az apukája magyarázott meg dolgokat, aztán szépen elhallgattak egy idő után és beleélték magukat a mesébe.
Mikor hazajöttünk egy durcás kisfiú várt ránk. Mert ugyan semmi baja nem volt, jól eljátszott a nagyszülőkkel, de rám még órákig nem volt hajlandó nézni, ezzel is éreztetve, mennyire megbántottuk azzal, hogy nélküle mentünk el szórakozni. Ennek ellenére hozzá kell szoknia, mert jön a Bourne ultimátum és az is moziba nézős, nem várunk a DVDre, mint tavaly óta annyi filmmel.

Már korán elhatároztuk, hogy Babszemet meg fogjuk keresztelni. Aztán megegyeztünk abban, hogy mivel az én családomban ez nem divat, a nagyobbik húgomat és Lobit kérjük fel a keresztszülőségre. S itt kb. elhalt a dolog. Mert ugye le kellett volna beszélni az egészet. De én alapvetően azokat a dolgokat, amikben járatlan vagyok szörnyen el tudom húzni a hivatalos ügyek márpedig erőst ilyenek. Ráadásul a mi családunkban nem nagy hagyománya van a keresztelésnek. A 70-es években csak engem kereszteltek meg, azt is itt Pesten és apu, aki addigra már erőst KISZ tag volt, el se jött. Minderről én kb. 6-8 éves koromban értesültem, a déditől, mikor rákérdeztem, miért is pogányozza a húgaimat. Mert őket nem keresztelték meg, mesélte kinn a Balatonon, ahol rendszerint én aludtam vele egy szobába és még az esti imádságra is megtanított. Páromnál kicsit másképp álltak a dolgok, őt megkeresztelték, sőt konfirmált is, állítása szerint azért, mert a nagyanyja pénzt ígért neki érte.
Na jó, de itt van Babszem, halmozottan hátrányos helyzetben: katolikusnak keresztelt anya, református apa, akik nem gyakorolják a vallást és még össze sincsenek házasodva. Ezzel odaállítani egy református lelkészi hivatalba, úgy gondoltam, arc kell. De mivel közeledik a gyerek egy éves szülinapja és össze lehetne kötni a kellemest a hasznossal, nem halogathattam tovább. Ma elmentem a legközelebbi hivatalba és előadtam a problémámat (na jó, a házasság hiányáról nem beszéltem) és minden gond nélkül megbeszéltük, hogy akkor majd időpontot egyeztetünk, hogy a gyerek apjával együtt felkeressük a tisztelendőt és tisztázzuk hány a mennyi. Vasárnap a 10 órai istentiszteleten tartják a keresztelést, csak kb 2 héttel előtte szólni kell, hogy van-e hely. Ha minden jól megy, november 25. az időpont amit kinéztem magunknak.

Úgy döntöttünk, hogy ismét elmegyünk úszni. Volt ugye a nyári szünet, aztán meg Babszem náthásodott egy darabot, most azonban végre minden jól állt, itt az ideje, hogy a gyerek újból medencézzen. Kíváncsiak is voltunk, hogy vajon mit fog szólni ha újból az uszodában találja magát. Ennek megfelelően összepakoltam, elindultunk az apja elé, hogy együtt felvegyük a kocsit és elmenjünk az uszodába. Ami igazából nincs messze, gyalogolhatnánk is, de este, hidegben, úszás után meg úgy, hogy 7-kor Babszemnek minden perc számít és várja az esti program (fürdés,masszázs, öltözés, etetés, alvás) kezdését, nem jó ötlet. Csakhogy az autó nem indult. Lemerült az aksija. Úgyhogy nem mentünk úszni, mert kb mire odaértünk volna gyalog/BKV-val meg levetkőzünk, már jöhettünk volna vissza.
S mindez az én lelkemen száradt. Szombaton ugyanis amikor ki-be pakoltam a teadélutánt követően a gyereket, mivel már sötét volt, felkapcsoltam a benti lámpát. Aztán elfelejtettem lekapcsolni. Úgyhogy este kértem kölcsön a szomszédból akkutöltőt és ma kiszereljük, hogy töltsünk.

A párom képe ugye kint volt az irodámban, a számítógépemen, de azt természetesen Köcsög levette és odatette a nekem szóló szeretetcsomagba, amit elhoztunk a legutóbb a cégtől. A fényképet az elmúlt hetekben könyvjelzőként használtam és Babszem állandóan jókat vigyorgott, ha a kötetemet lapozgatva belebotlott a fotóba. Aztán mivel most már nyitott szájjal ad puszit is (rajtam kezdte, de mostanában már a fürdőkád is szokott kapni), hétfőn a jó kis apás hétvége után bemutatta, mennyire is szereti a páromat.

Ma reggel vettem észre, hogy míg mi azt figyelgettük, hogy áll az ötödik meg a hatodik fog jobbra és balra elöl allul, addig Babszem titokban jobb hátul allul is növesztett egy kis fehér fogat. Ezért volt hát az elhúzódó fogzásos mizéria. Balra még nem látom, alakul-e valami hátul, ráadásul arra nehezebb nézni, de mivel sokat van a keze a szájában, nem lehetetlen ez se.
Ja és már nem akadály neki a magas küszöb se, simán kimegy az előszobába, ha éppen ahhoz van kedve, hogy cipőket, papucsokat maceráljon.

Mivel már vagy két éve ugyanez a sablon, igazán megérett a változásra. Viszont tetszik. Azonban a linkekre ráfér egy kis fésülés. Szóval felturbóztam kicsit. Olvasmányok egy része, amelyekkel tudtam kreatívkodni, kikerültek jobbra. Akik maradtak a fülben, azokhoz sajnos kicsi volt a fantáziám.

Eyelőre rapszodikus a dolog. Ugye ahogy a nagy könyvben meg van írva, október 15-én kezdték, mert idén szerencsére annyira nem volt hideg az ősz. Délelőtt szépen felmelegedtek a dolgok. Délután nem is figyeltem, mert olyankor még grátisz napfürdőben is vannak a szobák. Aztán amikor a szokásos délutáni sétánkról hazaértünk (könyvtár, apával való találkozás a villamosmegállóban) már hidegek voltak a fűtőtestek. És este is csak egy kicsit langyultak be. Meg reggel is. Nagyon remélem, összeszedik magukat, mert az állandóan a földön mászkáló Babszemnek az nem igazán tesz jót, ha hideg a parketta.

Van abban valami vidám, amikor ilyeneket tereget ki az ember a folyosóra:

Szombat délután Láthatatlan Unokatesómékhoz voltunk hivatalosan. Ugyanolyan teadélutánt akart csinálni, mint a tavalyi volt, de most a húgomék nem tudtak eljönni. Így viszont a fiúk voltak túlsúlyban a gyerekek közt, 3:1 volt javukra az arány. Mivel azonban mind elég különböző életkorú gyerekek voltak, így egymással nem igazán tudtak játszani. De Babszem azért feltalálta magát, rögtön szétdúlta a vasúti síneket, amit előtte felhordtak a szőnyegre. Persze kicsit későn értünk oda, mert épp indulás előtt dobta be Babszem a nagy délutáni szunyát, ráadásul nem tudtam, hogy a Kálvin tér le van zárva, úgyhogy hirtelen improvizálva kellett alternatív utat keresnem a Horváth Mihály tértől (ahol realizálódott bennem a dolog, hála egy táblának) a Fillér utcáig. De megoldottam. Persze amikor hazaérve meséltem a páromnak, hogy milyen jól ment a közlekedés, ő nem hitte el, mert ha mellettem ül, amikor vezetek mindig elkövetek valami bakit (mondjuk sokszor csak esztétikai hibát talál, pl. hogy „fejem” a kormányt).
Egyébként meg lazaságból kell példát vennem Láthatatlan Unokatesómtól. Ő aztán nem izgult soha olyasmin, amiken én. Fia egy éves koráig csak szopott? Még ma is inkább pépesen eszi a gyümölcsöt? Későn kezdett beszélni? Még mindig nehezen érthető amit mondd? Na és? Kit érdekel? Mindenkinek megvan a saját tempója, még nincs lekésve ő se semmiről.
Alapjában klassz hétvége volt, sétáltunk, aludtunk, pihentünk, Babszem jókat aludt, napközben és este is (mára virradóra csak 1x kelt fel), élvezte az apja jelenlétét (szombat reggel azzal kezdte, hogy örömében jól megkarmolta az ember orrát). S ma már végre melegednek a fűtőtestek is.

Milyen sokat számít a csomagolás:

Hiába mondja a párom, meg tudom az agyam mélyén, hogy felesleges, én akkor is hasonlítgatom Babszemet a vele egykorú gyerekekhez (márpedig sok vele egykorú van, plusz még emlékszem az unokatestvérekre is), méricskélem, hogy miket tud, meg miket nem. S néha bizony elkámpicsorodom, hogy ez vagy az még nem megy nála. Mint például a szilárd kaják, hogy még nem áll fel, hogy nem mond kis szavakat stb. S természetesen ez nem az ő hibája, hanem az enyém, mert én nem vagyok jó anya. Mert addig, amíg csak tisztába kellett tenni, meg mellre rakni, nem volt semmi gond, az ment, de nem hiába van csak dísznek a pedagógus diplomám én amúgy gyerekanalfabéta vagyok, nem tudok jól jásztani, foglalkozni vele, nem tudom fejleszteni a képességeit stb. Szegény egyébként jó képességekkel megáldott édes kis Babszem szar anyát fogott ki. És akkor ne beszéljünk még arról, mi másért vagyok elégedetlen magammal. Megkésett babyblues vagy mi ez itt?

Úgy tűnik oda tért vissza Hepi Endre, ahonnan indult (legalábbis számunkra). Ma reggel ugyanis őt választották 3. embernek Harsányi Leventéék mellé a Radio 1 Kukorijában. Ugye a reggeli műsoros kálváriánkat tavaly augusztusban ott hagytuk abba, hogy a Roxy csirkéket hallgattuk, de aztán őket is leépítették. Próbálkoztunk mindenfélével, aztán végül legutoljára ismét a radio1-et kezdtük hallgatni. S úgy tűnik nem hiába. Reméljük, hogy Endre olyan lesz, mint régen.

Eddig Babszem kajálási szokásai miatt (kézbevaló ennivalót nem vett a szájába, csak az etetés, abból is a pépes fajták mennek) nem aggódtam túlzottan azért, hogy ha talál mondjuk egy szotyit azt megpróbálja lenyelni. Külonben se könnyű a földről felszedni egy napraforgó magot, elég sokáig tartott, mire megtanulta, azt hogyan kell. Aztán megtartani kézben se egyszerű. Most már túl vagyunk ezen is. Reggel pedig bevette a szájába, megpróbálta lenyelni, majd a reggeli tejjel kihányta. Úgyhogy bár eddig nagy büszkén hangoztattam, Babszem nem vesz minden szir-szar apróságot a szájába azt hiszem innentől nem lehet ennyire könnyedén venni a dolgot.
A jó oldala, hogy talán megváltozik a hozzáállása a kajákhoz is. A hétvégén már egész jól megbarátkozott, legalábbis játék szinten, a kölesgolyóval.

A tavalyi nagy felfedezettemnek, Jennifer Weinernek megjelent a második regénye is magyarul. Ami dícsérendő. De jesszus a borító. Mindjárt kezdhetjük a címmel is, a Little Earthquakes-ből Kismamák pácban lett. Biztos azért, hogy a Poronty olvasói rávessék magukat. De ez még a kisebb gond. Mert a külalak, az felháborító. Annyira gagyi, a pocakos kismama meg a wc-be nyúlkáló gyerek, mindenféle különösebb effekt nélkül egymásra hányva. Egyszerűen nem értem néha a magyar kiadókat (tisztelet a kivételnek, pl. Agave, DeltaVision), mintha senki se dolgozna ott, akinek ízlése lenne és azt mondaná egy ilyen borítótervre, hogy bocsika gyerekek de ez vérgáz, ezzel a csomagolással egy fél darabot nem fogunk eladni a kötetből. Brrrr….

Magunkhoz képest megint egész sűrű hétvégénk volt. Szombaton anyuék jöttek fel, útban Délegyházára nálunk töltötték a napot. Vagyis a felét, mert szokás szerint késésben voltak, ugyanis 2x indultak el otthonról (vissza kellett fordulniuk a fényképezőgépükért) és egy óra múltán is még csak Nagyrécsénél tartottak. De már megszokhattuk, hogy sose tudnak időben elindulni sehova. Babszem örült nekik, főleg, hogy anyuból tudott bolondot csinálni, mert az etetőszékéből elegánsan kidobált cuccokat a mama felszedegette.
Vasárnap délelőtt elmentem fittness terembe, több mint másfél év kihagyás után (ha számolom a kismamatornát akkor még egy év sincsJ, ezért aztán meg is örültem, mikor kiderült, éppen egy Body Balance óra volt, ami nyújtás nagyjából, az pont jó lesz sportosabb életem kezdetéhez. Az is volt, bár voltak gyakorlatok, amikre képtelen voltam. Ma persze azért érzem az izomlázat karban, combban. Ja és még ingyenes nap is volt, szóval csak az ásványvízért kellett fizetnem. Bérletet amúgy se tudok venni egyelőre, mert nem kiszámítható, mikor megyek, úgyhogy majd alkalmanként fizetek, ha megyek.
Délután pedig Délegyházára mentünk, Dóri 6. születésnapját ünnepeltük. Volt sok gyerek. Babszem megint csak inkább távolból szerette figyelni őket, főleg a nagyokat, Esztivel még mindig nem puszi pajtások, pedig a kislány annyira igyekszik. De a srác mégiscsak a mi gyerekünk, legjobban a hintában volt el (ld. a dokumentációt), a füvön nézelődve, meg amikor egyedül kedvére mászhatott, brakeelhetett a nappaliban (háton pörög, lábával irányítva magát).