Akkor most idéznék a hetiből:
Nem fog unatkozni a héten, mert szeretője, vagy a gyermeke gondoskodnak róla, hogy ön különleges izgalmakat éljen át.
Bejött.
Fogzunk!

Már tart egy ideje Babszemnél a kocsiból elegánsan kihajigálom a játékaimat korszak. Még a nyár elején kezdte. Aztán a Balaton mellett ment a sapkát leszedem a fejemről és kihajítom is. Valószínűleg egy kettős akciónak köszönhetően vesztettük el azt a kulcsos rágcsát, amit még Mirwentől kaptunk. Egy darabig reménykedtem, hogy csak Balatonszerényben hagytuk és majd ha anyuék kiköltöznek a nyaralóból és rendet raknak előkerül valahonnan. De nem történet meg. S emlékszem, amikor kettesben voltunk és elmentünk Üvegtigrist fényképezni, akkor veszettül hajigálózós kedvében volt a Babszem: hol játékot, hol sapkát, hol vizes poharat dobált ki a kocsiból. Így utólag visszagondolva, amikor egyszer visszamentem három lépést a sapkáért, akkor dobhatta ki a kulcsokat, amiket én észre se vettem. Ma meg egy fél pár zokni jutott hasonló sorsra. A másodikat már észrevettem, hogy húzza le és dobja ki a babakocsiból (igaz nem sikerült, visszaesett az ülésre), az elsőt azonban még a 4 sávos, villamossines kereszteződésen való átkelés alatt húzhatta le a lábáról és szórhatta el.

Egyébként anyósjelölt nagyon megdicsért, de nem csak ő, hanem állítólag sokan mások is, mert micsoda merészség, hogy ott mertem maradni 1 hétre (na jó 5 napra) náluk a fiuk nélkül csak az unokával. Igazából egész jól bírtam, főleg mert senki se nagyobb kritikusa a nagyszülőknek, mint a párom, szóval neki azért lehetett dünnyögni erről-arról, sőt ő még túl is tett rajtam néha. Igazán nem szóltam bele hogyan foglalkoznak a gyerekkel, s mivel Babszem jól érezte magát, ráadásul tényleg órákig nem is hiányolt minket (lásd mozik, tévézés, olvasás), nem panaszkodhattam. A nagyszülők persze azt várják, hogy jövőre egyedül lehessen náluk a gyerek.

Nem kapkodom azért én el a gyerek étkeztetését, de úgy voltam vele, hogy nyaralás, meg vidék stb. inkább együk a megszokottat. Amúgy is gond támadt ugye a gyümölccsel, de szerencsére az megoldódni látszik itthon. Ma pedig először kapott húst a fiatalember. Persze csirkemellet, sárgarépával. Gond nélkül megette a kiporciózott adagot. Egyébként kismama legjobb barátja a botmixer. Pépesített zöldségek, felaprított hús, semmi gond. Ma például a maradék csirkemellet szépen az apróra darált/vágott állapotban jégkocka tartóba töltöttem és betettem a fagyasztóba. Kíváncsi vagyok, milyen eredménye lesz, mert ilyet még nem fagyasztottam.
Egyébként néhány kivételtől eltekintve még nem igazán adtam kész bébiételt a Babszemnek. Vettem egyszer egy sütőtök-krumpli keveréket, azt már megette, mert a sütőtököt imádja, de még azon túl, amit anyu kertjében termett nem találkoztam vele piacon, bejött neki az alma-áfonya koktél is, az alma-körte Frutapura azonban nem. Van még egy sütőtök-pulyka a polcon, de azt még tartogatom. Aztán lassan eljuthatunk a Stáhl féle főzzünk együtt a mamának-babának programhoz.

Sikerült még egy mozira is eljutnunk, a Die Hard 4.0 beváltotta az elvárásokat, talán jobban mint az Ocean’s 13. Ha kihagyták volna a vadászpilótás részt, akkor lett volna tökéletes a film. Nem biztos ám, hogy vidéken könnyebb vezetni, mert Nyíregyházán például őrültek járják a városi utakat.

Mozi után elindultunk visszafelé. A Pláza parkolójából való kikanyarodásnál az előttünk lévő  Matiz elé a szomszéd sávból bepofátlankodott egy Seat, akinek a sofőrje elfelejthette, hogy nem is jobbra, hanem inkább balra akart kanyarodni. A következő lámpánál a Matiz miatt kellett késlekednünk, a sofőrje ugyanis jól odamondogatott a tolakodó Seatosnak. Hajtunk tovább, előttünk a kis szürke autó, jót röhögtünk rajta, milyen pukkancs. A jobb sávból aztán a lámpa előtt komolyabb indexelés nélkül egy Toledo ment át előttünk és kötött ki aztán a bal sávban, befurakodva a Matizos elé, aki még mindig arra tartott mint mi. Csakhogy piros volt. Mindenki megállt. A Matizból meg kiszállt a sofőr, odament a Toledóshoz és beolvasott neki. Tátott szájjal néztük, mert a kis szürke autóban még 3-an utaztak, a pasi családja. Felesége arcát a kezébe temette, a két tizenéves gyerek a hátsó ülésről meg a nyakát nyújtogatta, hogy mégis mit csinál az apjuk.

Szóval nem csak pesten vannak őrültek az úton. Igaz ezt sejthettem volna már akkor, amikor az első autós-fegyveres fenyegetőzés szemtanúja voltam a 90-es években Szegeden, ahol a sértett kipattant az autójából odament a másik kocsihoz aki meg merte előzni és egy pisztolynak látszó dologgal hadonászott. Mindeközben mi testnevelés címén futottunk éppen a parkban.

A 9 hónapos tegnap itthon kitűnően viselkedett. Leginkább az kötötte le, hogy rájött, hogyan tud közlekedni a maga módján. Nem egyszerű művelet, de kezdi nagyon jól használni, s meglepő távolságokat tesz meg. Fekvésből indul, felül, aztán előre lemegy négykézlábra (igaz ilyenkor még nem igazi a négykézláb, mert az egyik térdén még félig rajt a feneke, hasból tudja magát 4 kézlábra felnyomni), a kezével megy előre párat, majd hasra érkezik, ott felnyomja párszor magát igazi térdelésbe, és kezdődik az egész elölről. Mindez addig megy, míg oda nem ér valahova. Néha pont ahova indult, mondjuk a fikusz cserepéhez. Elég fárasztó módszernek tűnik, de Babszem nagyon élvezi, hisz önállóan változtat helyet. Azt hiszem ennek köszönhető, hogy amitől tartottam, hogy majd hisztizni fog, mert hiányolja a nagyszülők 24/7 seggnyalását, nem történt meg. Mert ott azért ekkora távolságokat nem tehetett meg, valami mindig közbejött.

Szóval visszatértünk a hétköznapokba. Kipihenten, legalábbis én, elkényeztetetten, ami a Babszemet illeti. Majd kiderül, mennyire sikerült a nagyszülőknek aláásni a gyereknevelést. A visszaút húzós volt, mert 20-án az éppen 9. hónapját betöltő gyerek nem akart aludni. Úgyhogy hátraültem és végigénekeltem neki az utat. Ráadásul megvannak a kedvencei, mert hiába próbáltam újítani a megszokott repertoáron, keservesen sírni kezdett, ha nem a Kárókatonát énekeltem, vagy a Bóbitát, Pinty és pontyot, meg a Padlást. Egyébként meg ahogy beértünk Pestre, elhallgatott, onnan már volt mit nézelődnie.
Az éjszaka nyugtalanul telt, de legalább negyed 8 után ébredt és gyümölcsöt is többet evett, mint Tiszavasváriban. Az eső miatt kicsit nehezített a pálya, mert elmaradt a délelőtti séta. Remélem, délutánra már kimeheteünk a 4 fal közül.

Azért itt nincs nagy változatosság ami az életet jelenti, maximum arról tunék beszámolni, hogy mennyit alszik meg mennyit nem a gyerek, voltam-e vezetni stb. Úgyhogy jöjjön végre egy elkapott kacsacsőrű emlős pillanat:

 

Amióta itt vagyunk Tiszavasváriban, Babszem egyre lanyhuló lelkesedést mutat a gyümölcsevészet iránt. Eleinte még nem volt probléma, de az elmúlt napokban kimondottal elutasított bármilyen gyümölcsöt. Pár kanál után jön a hiszti. Pedig próbálkoztam különböző időpontokkal, gyümölcsvariációkkal, kedvencekkel, régebben evettekkel, sőt még kész gyümölcspépekkel is. De eddig semmi se használt. Úgy látszik, a helyi levegő ennek valamiért nem kedvez. A főzelék szerencsére nem gond, az lecsúszik, bármikor, bármi. Talán mert meleg. Lehet, hogy legközelebb még egy kis langyos gyümölccsel próbálkozom, aztán marad az utolsó remény, hogy majd otthon minden (evés, alvás, napirend) visszatér a megszokott kerékvágásba.

Tényleg elképesztő, hogy most jutottunk el oda, a gyerek szó szerint napról napra fejlődik, s csinál valami új dolgot. Felnyomogatja magát térdelésbe, de még túl szélesen támaszkodik ahhoz, hogy elinduljon. Viszont fekvésből fekül. Nagyon cselesen oldalra fordul, aztán felnyomja magát. Meg ülésből szépen négykézlábra ereszkedik, lefekszik. Szóval most már lehet szépen hagyni ücsörögni, mert a védőnő azt mondta, hogy amíg magától nem ül fel, addig ne nagyon hagyjuk támasz nélkül. De Babszem ezt megoldotta, úgyhogy ücsöröghet kedvére. Séta közben meg, mert itt azért nincs nagy variációs lehetőség, az utak ugyanarra vezetnek állandóan figyeli, hogy jönnek-e őt köszönteni a kutyák, ha nem, akkor kihajol a kocsiból és keresi őket. Gügyögni nem gügyög, vagyis nem felismerhető hangokat ad, de sokat beszél ennek ellenére, meg kiabál, sikoltozik. Na és morog. S továbbra is vigyorog és vidám, jókedélyű. Htvégén teljesen levette a dédnagymamát a lábáról, aki még le is ült hozzá a földre, pedig ilyet sose csinált az unokáival. Ha megint jó idő lesz, előszedjük neki újra a medencét:

 

Megáll az eszem, most már miket lehet tickerrel megoldani:

Innentől van akkor az, hogy egyedül maradtam anyósjelöltéknél. A párom tegnap délután visszautazott Peste, még a kocsi is itt van, hogy használjuk, gyakoroljak, meg különben is, apósjelölt elhanyagolt rossz fékkel rendelkező 13 éves Swiftjébe Babszem nem ülhet bele.
Az éjszaka ennek megfelelően alakult. Babszem szépen időben elaludt, aztán 1-től másfél órán kresztül küzdött, hogy elkerülje az álomvilág. Mindent megpróbáltam, még magam mellé is vettem az ágyba, hátha ott összejön a dolog, sőt, előszedtem a cumiját is, de semmi hatása nem volt rá az egésznek. Valószínűleg megérezte, hogy nincs itt az apja.
Innentől kezdve még jobban el fogják kényeztetni a nagyszülők, már látom, akik igazán remekül tudják produkáltatni a gyereket. Gyorsan tanítgatják olyasmire, hogy morogjon arra a kérdésre “Na és hogy morog a nagypapa?” és persze morog is. A tapsolás nagyon jól megy már felszólításra, különböző dalokra (Süti-süti, Ha jó a kedved stb.), okos fejet mutogat, ha olyan kedve van még integet is kérésre. Anyósjelölt mindenbe belelát valamit, például a h- hangba, hogy “most már próbálkozik kimondani, hogy Háp-háp“.
De sebaj, reggel le lehet passzolni a gyereket, lehet aludni tovább, keresztbe nem kell raknom egy szalmaszálat, igaz, néha kicsit küzdeni kell azért, hogy had foglalkozhassak kicsit Babszemmel, mert a nagyszülők szerint ez a két hét csak az övék. Viszont a gyerek megsértődik, ha napközben legalább 1 órát nem lehet el zavartalanul velem.

Vidéken az a jó, hogy lehet a szabadban is laptopozni:

Mindenkinek lelkesedtem már, hogy tényleg mennyire jók a netes gasztro blogok. rengeteg új ötletet, receptet, praktikusságot, vagy csak úgy olvasnivalót szereztem már tőlük. Lassan átrendezem a linkjeimet is és talán kikerül egy-két kedvenc is.
Aztán a minap rácsodálkoztam anyósjelölt receptes füzetére és eszembe jutott, hogy nekem már sose lesz ilyenem. Pedig anyunak is van, sőt neki kettő is, ugyanis a húgom egyszer átírta a recepteket neki egy A/4-es spirálfüzetbe, de még mindig meg van a régi is, amit fiatalasszonyként kezdett a 70-es években. Teszvesz néninek is az utóbbi fazon van még meg. Én pedig mennyire irigylem a regiszteres füzetet, amibe bele vannak írva a receptek, csak úgy ahogy jönnek, az egyetlen rendszer a nagyjábóli ABC sorrend. Meg ott vannak betűzve a megfelelő betűkhöz a cetlik, amiken vagy a kolleganő írásával szerepel valami süti vagy pedig egy régi írógéppel készült, indigózott papír van behajtogatva-elmosódva de még mindig ki lehet venni rajta a bolognai spagetti receptjét. S minden ilyen recepthez megvan a történet is, hogy ezt a szendvicskrémet a mittudomén milyen néni hozta el a kirándulásra stb.
Manapság úgy el vagyunk kényeztetve: újság, internet, rengeteg szakácskönyv, CDk, Word doksik stb. mégis ha nekem is lenne egy ilyenem, arra sokkal büszkébb lennék.

Akkor a tegnapi napot feljegyezzük, november 13. óta ismét eljutottam MOZIBA! Ugyan egész nap azt éreztem, Babszem biztos szabotálni fogja a dolgot, mert korán kelt, délelőtt alig aludt, ebéd után nem akart lepihenni, a szilárd kajákból se vitt be annyit amennyit kéne (valahogy teszvesz néninek még mindig nem sikerült elsajátítani a gyermekétkeztetés csínját-bínját, tuti annak idején nem volt ennyire elnéző a páromékkal amikor etetni kellett, de persze ők mintagyerekek voltak, minden ízlett nekik és mindig megették amit kaptak). De aztán mégis sikerült elindulnunk, a gyerek nem sírt, az út aránylag sima volt (bár ez a Nyíregyháza-Tiszavasvári szakasz elég gáz, előzni kb. 2 helyen lehet, ha pedig kifogsz egy lassú járművet azt keményen megszívod), a plázát is megtaláltuk, s ugyan a reklámról lekéstünk, de a filmelőzeteseket még láthattuk. Délután 2-kor persze nem voltak sokan a teremben, de még így is akadt egy mobilos, aki vagy 5 percen át hajtogatta a hívó félnek, hogy “Hivatalos helyen vagyok, nem beszélhetek, majd visszahívlak“. Ami Óceánék harmadik kalandját illeti, szép volt, jó volt, de nem volt benne annyi poén mint az előzőben, még a mormon ikrek is visszafogottan viselkedtek. A sztori jobb volt mint a második körben, de hiányzott az igazi pajkosság. Ja és hogy Ellen Barkin milyen ronda… a csábítási jelenetekben egyszerűen végig azt mondogattam az embernek, hogy odanézz, mennyi ránc, fuj, milyen a melle stb. Engedte, hogy így lefilmezzék? Eléggé lejáratta vele magát. Mozi közben nem jött semmi rossz hír, a hugom műtétje is jól sikerült, gyerek elvolt a nagyszülőkkel, mikor hazaértünk nem megsértődött, hanem örült, hogy újra lát minket és még aludt is egy kicsit miután meguzsonnáztattam.

Megint biztos kell vagy egy hét, mire Babszem igazán megszokja ezt a vidéki életet, s nem fog éjszaka 4-5 alkalommal felébredni. Ráadásul most még a szilárd kajákkal is gond van, kevesebbet eszik és nem bírok rájönni miért. Ha csak az nem a gond, hogy a nagymamája eteti. Pedig annak nem kéne bajnak lennie, elvégre a Balcsin azt a két napot kivéve, amikor egyedül voltunk, mindig anyu adta neki a kaját. Tegnap este ráadásul még az apjára is meg volt sértődve, eljátszotta a “levegőnek nézem a fatert” magánszámát, amikor mindenhova veti a pillantását, csak az előtte tornyosuló 188 centire nem. Mert a párom nem foglalkozott vele tegnap, holott ott mosta és takarította BBt fél méternyire a gyerek játszószőnyegétől. Ugyanakkor meg úgy érzem teszvesz néni is tud rám nézni megbántottan, ha magamhoz veszem a babát és próbálok játszani vele, amikor ő is ott van meg ráér. Legyen igazságos az ember lánya: hagyjuk a nagyszülőket garázdálkodni, akkor a gyerek sértődik meg, hogy elhanyagolják őt a szülők, ha meg a nagyiék vannak kirekesztve akkor duzzognak, hogy de nekik csak ez a 2 hét jut az unokából. Dilemma, dilemma. Azért még szerencse, hogy itt van ezen a héten az ember is, mert a problémákat ő azért mégis csak jobban tudja megmondani a szüleinek, mint én. Remélem ezen a héten kitapasztaljuk, hogy és mi a jó, a jövő hét meg már tényleg nagyon király lesz.

Hozzá lehet szokni, hogy a két nagyszülő szinte lesi a gyerek minden kívánságát. Még nekem kell mondani teszvesz néninek, hogy nyugodtan nyelje le a falatot, mielőtt visszatenné Babszem elé az etetőszékből 8. alkalommal ledobott játékhengert. Nem fog belehalni abba a 2 másodperces késésbe. Főleg hogy előtte már 7x fel-felugrált anyósjelölt és visszapakolta ami a földön landolt.
A napirend egyelőre még nem is nagyon szakadt meg, tegnap ugyan kétszer volt fenn éjjel, de majdnem fél 8-kor kelt, aludt délelőtt meg délután is, szóval már megnéztem a nzíregyházi moziműsort, mikor is tudnánk elmenni Ocean’s 13ra, sőt már a térképen is kinéztem az útvonalat és láttam egy csomó videoklipet is az MTVn. Szóval most ennyire ráérek, s mindezt lelkiismeret furdalás nélkül tehetem.

A tegnapi Hősös bejegyzést továbbgondolva feltettem a  páromnak egy égető kérdést.: Akkor most a gyereknek a Csillagok Háborúját az első résztől kell néznie? Jar-Jar Binks-szel meg minden? Mert abban az esetben ugyan lineárisan meglesz neki a történet, viszont hol marad az Én vagyok az apád és az ikertestvér sokk?
Szerinte a trükkök lesznek sokkkosak neki, amúgy is.
Különben meg csak a IV-V-VI van meg nekünk úgyis DVDn, szóval lehet, hogy eleve eldöntött kérdés az egész:)
Egyébként lejöttünk hát anyósjelöltékhez, két hétig lesz időm filózgatni azon, milyen kulturális nevelésben részesítsem majd Babszemet.

Anyuval a Balatonon beszéltük, hogy mint egy szem fiúunokával kicsit bajban van, mert a lányoknak tudja miket kell venni. Ha lehet legyen minden rózsaszín, Disney hercegnős, Barbies vagy My Little Pony-s, de milyen takarót, törülközőt stb. vegyen. Mondtam, hogy ott van Némó, meg a Verdákok (Dóri azt hitte anno, hogy a Verdák az egyes szám, s mivel a rajzfilm sok autóról szól, hát evidensen Verdákokról szól) stb. Elnézve tegnap is a könyvesbolti kínálatot, meg ma a Bookline újdonságait, a gyerekkönyvek azért teli vannak lányoknak szóló dolgokkal. Hercegkisasszonyok, balerinák, boszorkányok, pónik és egyéb rózsaszín egyedek. Én ugyan nem ezen nőttem fel és nem fogom tudni elkápráztatni majd a gyereket azzal, hogy szinte kívülről tudom A Két Lottit meg van sok csíkos és pöttyös könyvem, de azért akadnak rejtett tartalékaim. Angliának hála nem ismeretlen számomra Thomas a gőzmozdony, meg Péter Nyúl és barátai, Roald Dahl Fantasztikus Mr. Foxa, a Narnia krónikái és már megvan szinte az összes Pixar rajzfilm, na meg Wallace és Gromit is elég uniszex, akad jó pár fantasy is a polcon. Az indiános dolgokat majd az apja fogja neki adagolni, én A Fehér törzsfőnököt olvastam csak és Az utolsó Mohikán is Daniel Day Lewis miatt érdekel még mindig, viszont az akciófilmekben jó vagyok. Tudom úgy etetni Babszemet, hogy közben eljátsszom, amint Luke Skywalker a Halálcsillag ellen indul és próbál bejutni a szerviz alagútba* (egyébként a rádiós párbeszédet anno szintén tudtam kívülről). Szóval nem félek, sőt élvezni fogom, hogy felfedezhetem a traktorok és tűzoltóautók világát, cserébe pedig nem kell álszenteskednem, hogy utálom a rózsaszínt, de a lányom miatt muszáj mindenből a pink.

*Na ez szokott lenni a sarkalatos probléma, ha már az ebéd vége felé járunk, de elég gyakran van velem az Erő