Nah írtam egy postot arról, hogy mostanában a Freeweb miatt nem igazán megy a blogolás. Lassan töltődik be hol a blog, hol a szerkesztő felület (csökken a látogatottságom is, jajj!), erre persze a szolgáltatóm meg is ette a bejegyzést. Semmi nyoma. De akkor se költözöm el. Mert a domain nevem is ide szól.

Ma reggel amolyan főpróba volt, mert éppen nincs egyetlen nagymama se (anyósjelölt szombaton ment el, anyu koradélután jön), az ember meg elment pénzt keresni, úgyhogy kettesben indítottuk a napot. Azok után, hogy tegnap este (bocs ma hajnalban) negyed 2 felé aludt be a Babszem, a vártnál jobban sikerült éjszakánk volt, ugyanis nem kelt fel enni, s csak háromnegyed 7kor kezdett mocorogni. Szóval volt kaja, öltözés, és én is betettem mosnivalót, elmosogattam, felmostam, beágyaztam, már csak a zuhany van vissza, s a gyerek még mindig tök jól elnézelődik az ágyában. Most már ha középre is teszem, kinyújtott kezével le tudja csapni az ágyvédő mögé bedugott kisegér csörgős fejét, ami kilóg a peremen, s bár a boksz még nagyon esetleges, jópofa hallani a csilingelést néha-néha.
Egyébként megállapítottuk, hogy az esti síró maraton valószínűleg a feszültségtől meg a fáradtságtól van. Ugyanis az első két hét jó gyereke a múlt héten kicsit rendetlenkedni kezdett, majdnem minden délután-este nyüszizik, nem lehet letenni, felvenni, elringatni, mert ficereg és csak ideig-óráig köti le bármi is (végül többnyire cumival a szájában hason nyugszik meg és ha szerencsénk van, bealszik). Pedig tisztába van téve, sőt a hasa is tele. Néha annyira bele tudja lovallni magát, hogy kivörösödik a feje és ordít rendesen. Aztán meg nagy teknős-tekintettel néz rám és nem érti miért is nézem szúrósan. De még mindig jól állunk, azt hiszem, mert ez a pár óra elmegy, csak mindenképp meg akartam örökíteni, nem akarom, hogy elfelejtsük, s később hasonló cipőben járó barátoknak, rokonoknak, ismerősöknek stb. azt meséljük, hogy nekünk angyali gyerekünk volt, soha semmi baj nem volt vele, s ezzel bennük keltsünk kisebbségi érzést, pláne pánikot, hogy valami baj van az ő gyerekükkel.

Ő és a zöld egér:

Nagyon haladó lettem. Ugyebár nem tartoztam azok közé, akiknek már a kezdet kezdetén volt mobiljuk, ráadásul összenőttek, fél másodperc alatt írnak 160 karakteres SMSt, kihasználják a készülékük összes funkcióját stb. Első ajándékba kapott telefon és kártya után a páromnak vettünk először éppen akciós, olcsó telefont(azt is csak azért, hogy az álláskeresés alatt elérhető legyen bárhol bármikor), aztán rá pár hónapra én is beruháztam egy hasonlóra. Továbbra is szigorúan kártyásan és telefonálásra használva, az SMS még mindig lassan alakul. Aztán egy ideje kezdtem nézegetni, hogy szeretnék egy olyan telefont, amin lehet rádiót hallgatni (nem feltétlenül kell az mp3 vagy a kamera, ahhoz van jobb eszközünk), s mostanában erősen bújtam az akciós hirdetéseket. S akkor jött egy, amiben benne van minden, amit szeretnék. A párom azt mondta, lehet a karácsonyi ajándékom, csak el kell mennem és megvenni. S ez ma reggel megtörtént. Sikerült, hogy a Babszem pont 10-re megreggelizett, utána mindig nyugis legalább 3 órát, hát elrobogtam az Árkádba és boldog tulajdonosa lettem egy Nokiának. Most már nekem is éppen aktuálisan egészen menő kategóriás készülékem van, amit jobbra-balra hirdetnek. Ezzel az idei karácsonyi ajándékaink le is vannak rendezve, hisz az ember már megkapta november 20-án az övét.

Én is azok között voltam, akik ellenezték, úgy gondoltam anélkül is menni fog minden. De azért, mivel írták a felkészülős csomagok listájába, beszereztem egy párat, csak azért, hogy mégis legyen. Aztán olvasgatni kezdtem a Suttogó titkait és bár úgy vagyok vele, mint a védőnővel, hogy mond egy csomó mindent, aztán az ember végiggondolja és vagy elfogadja vagy nem, s a józan eszére hallgat, a könyv cumis hozzáállása tetszett (meg a napirendre szoktatás). Mégpedig, hogy nem tiltja és veti el a cumit, sőt bizonyos helyzetekben javasolja, főleg az elején, mert úgy véli 3 hónaposan már el lehet hagyni. Egyelőre nálunk is úgy tűnik, hogy amióta a múlt héten egyik éjszaka anyu gyorsan lefertőtlenítette és benyomta Babszem szájába, kezdjük kitapasztalni, hogy és mikor érdemes használni. Tényleg egyébként csak a tejcsarnokon nyammogna, így a cumit részesíti előnyben, de miután véget ért a szopási ingerencia, kiköpi és simán elalszik anélkül. Később úgyis jön az ujja, ami mindig kéznél lesz:) Persze a napirend kialakítása még messze van.

Az elmúlt pár napban az esti elalvás jelentett igazán gondot. Nehezen ment. Éjszaka érdekesmód nincs gond, többnyire hajszálnyival korábban felébredek, mint Babszem, de lehet, hogy van valami kezdő nyögése, amit meghallok és erre pattan ki a szemem. Mire ő jobban kezd ébredezni, elő tudok készülni az etetéshez. Olyankor felveszem, kaja, felesleg kiengedése, majd vissza az ágyába és pici mozgolódás után alszik tovább. Semmi faxni. Hiába van azonban a sztriptíz, fürdetés, öltöztetés, etetés műsor lefekvés előtt, nem sikerül igazán kimerülnie. Igényli még egy kicsit a társaságot, akár csak azt, hogy ott álljon mellette az ember. Aztán amikor úgy tűnik, hogy na, most talán már elalszik, kimennék a szobából, akkor persze újrakezdi, figyelemért nyöszörög. Ez néha fél óráig is eltarthat. Tegnap is közel egy óra telt el az etetés és az elalvás között. Igaz, hogy utána 4 órát aludt, megkajált és reggelig ismét húzta a lóbőrt, de azért ezen az ügyön még dolgoznunk kell.

Mivel megint közeleg az ünnep és ez abból is látszik, hogy a keresőszavaim között újból tekintélyes mennyiségben vannak jelen a Karácsonyi mondóka, csíz a csupasz körtefán stb kifejezések, íme megkönnyíteném mindenki helyzetét. Ismét összefoglalnám, hol található a vers. Magyarul és Angolul is, a versblogon.
Akik pedig mindenáron a Wham féle Last Christmas szöveget keresték, de csak ezt a sztorit találták, azok kedvéért ma felírtam a dalt, szintén a versblogba.

Két hete, szombaton egy nappal azután, hogy hazahoztuk Babszemet a kórházból, a párom elment apuval, hogy megnézzék, kapható-e még az álomfotel. Ugyanis a fiatalember születésekor a dédszülőktől kapott pénzmagot erre akartuk fordítani, hiszen ez is a gyerek érdekeit szolgálja, ugyanis kiváló szoptatósfotel lehet belőle. Nos, volt még 1db belőle raktáron meg a kiállított, ajánlották, hogy ha egy héttel később, bronzvasárnap vesszük meg, akkor van még rá kedvezmény is, de ha meg elfogy, 3 hónap, amíg rendelnek újat. Mivel nagyon be voltunk már izgulva rá, azt mondtam a páromnak, vegye meg a raktárit. Még aznap délutánra vállalták a kiszállítást is. A fotel megérkezett, a szállítók elmentek, kicsomagolás közben azonban kiderült, hogy a jobb karfáján megsérült a szövet (kiszakadt). Azonnal telefonáltunk a reklamációra, akik rögzítették a panaszunkat, jelezték, hogy december 4-én fognak majd kollegák jönni és felülvizsgálni a helyzetet. Addig használjuk nyugodtan. Biztos ami biztos alapon azért csináltunk mi is fényképeket róla. Azóta szépen ki is lett használva a fotel, főleg etetésre és olvasásra. Igazából teljes családunk belefér. Hétfőn itt voltak a kárfelmérők, megállapították, hogy tárolás vagy szállítás közben történhetett a baleset, s ma felhívták az igazi fejesek a páromat, hogy 20000 forintot kapunk kápéban és megpróbálnak szerezni egy szövetdarabot, hogy akár mi itthon is megjavíthassuk a szakadást.
A bejegyzés tárgya:

Mindenfelé olvasható hát, hogy újabb blogbaba született. Igazi celebritás csaj 🙂 Erőt egészséget mindenkinek 🙂

Tegnap, talán mert front volt, Babszem nem igazán volt a helyzet magaslatán. Délelőtt még úgy viselkedett, mint máskor, sőt a levegőztetést és a hozzákészülődést (öltözködés! sapka feltétele!) teljes nyugiban fogadta. Sőt, amikor beállított a védőnő, akkor aludt éppen az ajtóba állított babakocsiban. Meg lettünk dícsérve, hogy szépen gyarapszunk, igaz ettől még hallottunk jó pár buta tanácsot is. Például nem tetszett neki a levegőztetés, holott a múlt héten ő ajánlotta, hogy fokozatosan nekiállhatunk, meg hogy 6 hetesen már akár át is aludhatja az éjszakát a baba, ha mondjuk úgy a 4. hét körül hozzászoktatjuk, hogy éjszaka az apja kel fel hozzá és csak visszasimogatja álomba stb. Van néhány dolog most már, ami az egyik fülemen be, a másikon ki. Na de aztán a nap hátralévő részében Babszem alig aludt, csak épphogy 10-20 percekre ájult el. Aztán délutánra még egy hasfájás is befigyelt, s megnyugtatni se lehetett. Kicsit kétségbe voltam esve, hogy most mit csináljak, hogy nyugtassam meg. Aztán fürdés és vacsora után végül beájult a kissrác, ekkor már volt majdnem 11 óra. Aztán csak reggel 6 előtt ébredt fel, evett és negyed tízig még aludt. Szóval azért kipihente magát, s úgy érzem most visszakaptam a tegnapi front után a mintababámat.
Íme Babszem, amint Kabos Lászlót játszik:

Tudom ám, hogy nem lesz mindig ennyire arany életem, hogy akár minden nap tudok írni a blogba, meg képeket feltenni, levelezgetni, beszélgetni. De egyelőre a nagymamák itt sertepertélnek körülöttem, és többnyire a kisujjamat se kell mozdítani. A mút héten anyu volt itt, most pedig tesz-vesz néni főzi az ebédet éppen. Persze azért közben én is igyekszem ezt-azt csinálni, de mivel egy csomóan mondták, hogy hagyjam magam kényeztetni eleinte, nem tiltakozom. Nem vagyok az a típus 🙂 Bár a két nagymama közti különbséghez hozzá kell szokni.
Tegnap este megtörtént a második Kázmér vs. Huba meccs. A kisember néha tényleg leboxolta a tigrist, igaz sokáig nem bírta a látványát, még megijeszti egy ilyen nagy plüss vadállat:

Warning: csak erős gyomrúaknak!

Nagyon a lelkemre kötötték, hogy figyeljem, Babszem, mint kisfiú sugárban pisiljen, mert az jelzi, hogy rendben van nála minden. Ehhez képest tisztába tételkor még sose sikerült elkapni őt akcióban. Nagydolog már volt, sugárban is, de kicsi még nem, vagyis 1x láttam még a kórházban az egyik esti fürdetés alkalmával. Na de tegnap este megtört a jég, fürdés előtt. Megállapíthattuk, hogy jól működik a baba. Ezt ma reggelre annyira fejlesztette, hogy sikerült saját magát szó szerint a feje búbjáig beteríteni, úgyhogy teljes garnitúra cserére és törölgetésre szorult a kisember.

Ami a szülés után következett november 20-24 között történt:

Az első éjszaka nem volt túl kellemes és pihentető, háton fekve sok mindent nem csinálhat az ember. Azért sikerült kidolgoznom egy biztos szisztémát arra, hogyan tudok inni, legalább az ment segítség nélkül, csupán arra kellett megkérnem az éjszakás nővért, ha felém járt, hogy töltse tele a poharamat. Másnap reggel felkelés előtt kértem egy fájdalomcsillapító injekciót, de még így is durva volt felülni, pláne felállni. Ebben ki is merült a teljesítményem. Csak ücsörögtem az ágyam szélén még a nagyvizit alatt is, mondtam, addig hagyják csak benn a katétert, amíg biztonságosan ki nem tudok menni a Wcre. Késő délelőtt hozták be Kázmért, hogy próbáljam meg szoptatni, ami elég katasztrofálisan sikerült. A sebem miatt fekve egyik oldalon se ment igazán a dolog, ráadásul nagy falatnak bizonyult a mellbimbóm a gyereknek. Javasolták hát a bimbóvédőt, ami szerencsére volt az egyik csomagban, amit a húgomtól kaptam. Úgyhogy amikor a párom jött az anyukájával már hozta is, és azzal, meg ülve egész jól működött, első körben a dolog. Nem mintha lett volna tejem, de a Babszem legalább már szopogatott. Délután nagy forgalom volt nálunk, jöttek anyuék meg a húgom az Esztivel. Szerencsére egyedül voltam a kétágyas szobában, így a sok ember senkit se zavart. Kázmért se, mert azért inkább aludt, mint fent volt, leszámítva a néhány szerencsétlen szoptatásra tett kísérletet. Ahhoz képest, hogy alig pár órásan milyen klasszul itta meg a cukros vizet, most kicsit lassú volt a tanulása. Persze lehet a császárral magyarázni, hogy én nem kaphattam keblemre pár percesen a gyereket, de a műtétre nem akarok semmit kenni. Azt hiszem, hogy ha valakinek azt mondják, nem lenne biztonságos a baba szempontjából a hüvelyi szülés, nem kétséges, hogy inkább azt mondja, rendben, vágjanak. Én legalábbis így tettem. A vendégek nagy része aztán elment, párom és anyukája még este visszajöttek, együtt megnéztük a fürdetést. S mivel még csak alig 24 órásak voltunk, ráadásul a szoptatás se ment igazán, fájt még a sebem, szóval nem sokat kellett győzködni a csecsemősöket, hogy anyuka megérdemel egy nyugis éjszakát, ők pedig lássák el a babát, beleegyeztem, hogy kapjon cukros vizet, mert ők maguktól nem adnak. Éjszaka kaptam szobatársat, aki anyukájával meg a párjával érkezett, spontán szülés után. Félálomban kiderítettük, hogy jééé, mi ismerjük egymást, még az első terheléses vércukor vizsgálaton futottunk össze és amíg vártunk beszélgettünk. Másnap reggel aztán kiderült, hogy ő spontán szült, a végén vákuummal, meg egy orvos a hasára is feküdt, hogy segítsen, fájt a gátsebe és az aranyere is kijött. Ezért aztán kijelentette, hogy márpedig Még egy gyereket nem akarok, s ezt a későbbi napokon is hangsúlyozta. Szóval két véglet egy szobában. Napközben Kázmér többnyire velem volt, délelőtt jött apja, anyósjelölt és Cicáék, délután meg A., estefelé pedig Newrim Ebbel. Nekik nagyon jó kisfiú arcát mutatta a kölök, aludt, mint a bunda. Előtte éppen azzal töltöttünk el egy jó órát az emberrel, hogy csak néztük, ahogy alszik és gyönyörködtünk benne. Ezt a kórházban nagyon jól lehetett végezni. A mobil kosaras kis kocsit ugyanis oda lehetett húzni az ágy mellé, s mivel a kórházban azt ajánlották, oldalt fektessük a babát, hát így klasszul rá lehetett látni az arcára és bámulni, milyen pofákat vág. Tényleg órákig ment a dolog. Néha az ágyamba vettem magam mellé, s összebújva aludtunk, vagy szintén csak lestem őt. Egyébként mint a legtöbb kisbaba, Kázmér is jó volt a kórházban. Hiszen volt mit kipihennie. Szerda éjszaka már úgy kértem a csecsemősöktől, hogy ha felébred és enni szeretne, akkor hozzák ki a babát és megszoptatom. Ez merész vállalkozás volt, főleg mert nehezen ment azért még az etetés, ezért aztán volt pár álmatlan órám. Azt kell mondani, hogy a kórházban kevesebbet pihentem, mint itthon, ahol Babszem eddig egyszer vagy maximum kétszer ébredt fel (az is csak két napja fordult elő) etetésre. Aztán csütörtökön reggel nagyvizitkor kimondták, hogy én másnap már mehetek haza, ha a gyerekorvos is úgy akarja. Csütörtökre már egész nyugis napunk volt, csak délután jöttek vendégeink, a nagybátyámék. A párom ráadásul szerda-csütörtök elintézett szinte minden papírmunkát. Lett a babának anyakönyve, lakcímkártyája, TB kártyája, sőt még a munkahelyemen is járt, ahol leadott mindent a családi pótlékhoz, fizetéshez, anyasági támogatáshoz. Még jó, hogy felkészültek voltunk bürokráciából. A szobatársam vagy 100x megkérdezte, hogy milyen sorrendben is kell kikérni a papírokat, de igazából addig semmit se tehettek, amíg a házassági anyakönyvi kivonatuk meg nem érkezett, mert az bizony még a vidéki önkormányzatnál volt. Az éjszaka előtt csináltam egy olyan partizánakciót, hogy beültem a fejőgéphez és bizony sikerült egész kajányit kitermelnem. Ez azért volt jó, mert ezzel az adaggal felszerelkezve hagyhattam a babát a csecsemősöknél éjszaka, ők egyszer simán megetették belőle nekem pedig sikerült vagy 5 órát aludnom egyfolytában. Ezek után a hajnali már igazán laza menet volt. Péntek reggel megvizsgálta a babát a gyerekorvos és mindent rendben valónak talált, azaz mehettünk haza. Úgy látszott, hétvégére torlódnak fel a kismamák, ugyanis míg anyuékra vártam, már ott toporogtak a nővérek, hogy áthúznák az ágyamat, ugyanis a szülőszobán két kismama is helyre vár.

Ez már az 56. hónap amit a blogomon megkezdek. Rengeteg idő, s mennyi minden történt. Ezért aztán bár fontolgattam, hogy csináljak esetleg külön naplót mind a terhességnek, mind az eredményének, úgy döntöttem, nem teszem. Mert mi értelme? Az életem része, a napjaimé (és az éjszakáké :)), felvágás a külön kismamablog, babablog, mert mi együtt tesszük ki azt, ami fontos. Ezért aztán maradunk itt, ebben a formában, csak éppen sokkal több képpel és cuccos pelenkával. Egy helyen lesz minden amiről eddig is szó volt megspékelve a kisfiam dolgaival. Ráadásul olyan jó visszaolvasni azt ami történt és bár igyekszem az offline babanaplóba is beírni ami a Babszemmel történik, azért itt tágabb teret adok magunknak és nem csak a rideg számok, hanem a körítés is olvasható. Az olvasónapló meg a versblog azért más, mert az hobbi és eléggé elkülönülnek a hétköznapoktól ahhoz, hogy külön lapot érdemeljenek, ne ide legyenek beömlesztve, mert az megint más közönségnek szól, más időknek. Ez meg itt én vagyok. Énblog, gyerekkel megfejelve. Már nem harisnya, hanem valami újabb kategória. Kismama és kispapablog. Úgyhogy hasonlókra kell felkészülni legalább kétnaponta:

Tegnap végignéztünk anyuval 3 zsáknyi gyerekruhát, amik a családban körbe-körbe járó cuccokból hozzánk került. Szerencsére a másod unokatestvéremék jobban el vannak látva fiúgyerekkel, mint a mi családunk. Sikerült jópofa nadrágokat és pulcsikat guberálni hát, igazán fiús színekben (kék, zöld, drapp, barna). Mosás után ma vasalás és csak a legkisebb, az elkövetkező 1 hónapban hordható cuccokkal megtelt a komód fiókja. Egy nagy adag ment a polcokra, egy másik mosásának még neki se álltunk, mert azok majd csak tavasszal lesznek aktuálisak. Úgyhogy meg kell állapítani, a gyereknek máris nagyobb a ruhatára, mint a mienk. Ha térfogatra nem is, de darabszámra tuti.

Warning: Vigyázat, hosszú lesz, ráadásul szülési részletekkel!

A rossz éjszaka után kórházi protokoll szerint fél 6-tól 9-ig nem lehetett igazán kimozdulni a szobából, mert lázmérés, éjszakai ügyeletek átadása, kisvizit, nagyvizit, ráadásul későn hozták a reggelit is. A sok doki megbeszélte, hogy mit csináljanak velem, előírták a napi programot: NST, Oxytocin teszt, hogy megnézzék, tudok-e fájásokat produkálni, mert ha igen, akkor van esélye a szülés megindításának, monduj kedd este, vagy szerdán. A későn érkezett reggeli miatt (tejeskávé, 2 zsemle, vaj, méz) épp csak megittam a kávémat mikor jöttek szólni, hogy mehetek NST-re a szülőszobába. Gyorsan csapot-papot otthagyva el is mentem hát. A szülészet egyébként nagyon pöpecül néz ki, pár éve újították fel, a vajúdószobák mindenfélével fel vannak szerelve (kád, labda, tévé, CD-lejátszó, bordásfal stb.), hogy attól függően kinek milyen kívánságai vannak, s az alternatív szülés biztosítva legyen.
Az NST normális volt még mindig, aztán elkezdték adagolni infúzióban az Oxytocint, de még mindig nem mutattam fájásokat. Babszem szívhangját megint nagyon nehezen lehetett hallani, ezért aztán állandóan mellettem volt az egyik szülésznő vagy a szülésznőtanuló, hogy az érzékelőt szorítsa a hasamra, vagy éppen kövesse a hangot, ha elmozdult volna. Ha elzsibbadt a keze, cseréltünk, addig én fogtam a műszert. Mivel vagy két órán át kellett így lennünk, ez nagy segítség volt. Közben azonban ahogy emelték az Oxytocin adagot, s méhösszehúzódás továbbra se volt, valami más történt. A baba szívhangja erősen rendellenessé vált, nagyon lezuhant, és sima infúzióval kellett rendbe hozni. A délelőtt eltelt ezzel, meg a dokim aggódott, hívott másik szakértőt is, hogy szerinte is az-e amit ő lát. Ráadásul még mindig teljesen zárt volt a méhszáj és nagyon nem szállt még le a baba, a magzatvíz viszont szerencsére tiszta volt. Akár 2 nappal, akár 1 héttel hordtam is túl ezt a babát, ez semmiképpen se jó jel, mondta. Délutánra még egy OTT tesztet táblázott be, aztán azt mondta, ha azon se látszik semmi pozitívum, akkor műtét lesz. Ezért aztán azt javasolta, hogy ebédet ne egyek, csak mértékkel igyak, mert ha délután se reagálunk jobban, akkor bizony császár lesz. A reggelimet ekkor már lőhettem, ráadásul a zsömlék is megkeményedtek, az ebédemet meg nem kértem, hiszen már fél 1 volt ekkor. Kettő körül jött értem a szülésznőtanuló és javasolta, hogy pakoljak össze, csak az értékeimet vigyem magammal a szülészetre, a cuccaimat majd átviszik az újszülött osztályra, ha mégis történne valami a délután folyamán. A délutáni Oxytocin hatására már mutatkoztak fájások, viszont ahogy emelték az adagot, a szívhang ismét csak drámaian zuhanni kezdett. Ezt pedig a dokik úgy értelmezték, hogy se megindított szülésnél, se spontán nem fog jól reagálni a baba a vajúdásra, azaz a legjobb lesz, ha császároznak. Tehát kezdtek előkészíteni a műtétre.
A párommal már 2 után közöltem, hogy jobb, ha elindul a munkahelyéről, pláne hogy még haza is kellett mennie, ugyanis vasárnap este az őssejt csomagunkat még nem hoztuk be magunkkal a kórházba, számítva arra, hogy lesz rá bőven idő, ha elkezdődik a vajúdás. Az ember már negyednégykor megérkezett, hozta a csomagot, amit odaadtunk a dokinak, majd fogta a kezemet, míg jöttek sorba bemutatkozni a műtétben segítők (asszisztensnő, aneszteziológus), meg aláírogattam a papírokat, hogy elmagyarázták mi lesz velem és én beleegyeztem. Innentől kezdve valami halálos nyugalom szállt meg, kicsit kívülállóként néztem, hogy mi is történik velem, körülöttem. Jah, és teljesen megbíztam a profinak tűnő csapatban.
Először is minden tiszteletem a műtősfiúé, aki koránt sem habkönnyű testemet (kb. 15-16kg pluszt szedtem fel a terhesség alatt), egymaga emelgette, cipelte egyik ágyról a másikra. Az aneszteziológusok is nagyon rendesen magyarázgatták, hogy mit miért tesznek, az epidurális érzéstelenítést meg sem éreztem, majd végig mondták, hogy hol tartanak a dokik a mellem alatt felhúzott zöld függönyön túl. Javasolták, ha jobbra fordulok, akkor egy vakablak tükröződésében követhetem, mi történik magam is, de én inkább balra tartottam a fejemet.
Aztán jött, hogy “Látom a fejét. 16. 12” és kint volt a baba, akiből csak egy sötét, vörös és lila csíkot láttam, amint a szülésznőtanuló kirohant vele a műtőből. Az aneszteziológus megnyugtatott, tényleg fiú, látta ő is a lába közét. A dokik csak egymással kommunikáltak, őket nem zavartam.
Én úgy éreztem, csak 5 perc telt el, miután megszületett a fiam, s a szülésznőtanuló visszahozta felöltöztetve, lemosva. Hallottam már messziről a hangját, de amikor odaértek a fejemhez és megszólaltam, elhallgatott, nagyon odafigyelt a bemutatkozásomra. Összehúzott szemű kis mazsola volt, nagyon ráncos homlokkal, de sima pofival. Csak pár percig lehettünk így együtt, aztán kivitték őt a műtőből, engem meg még vagy fél óráig toldoztak-foltoztak. Amikor kitoltak, máris készültek a következő műtétre, mert velem párhuzamosan egy magas vérnyomásos kismamát is császároztak.
Visszavittek hát a szülőszobába, ahol az első amit láttam az volt, hogy a kispapa nagyon profin tartja kezében a babát, közben pedig fél kézzel letelefonálta már a családot, hogy megérkezett a Babszem. Ő látta még lilán-véresen is, aztán miután behozták nekem a műtőbe a szülésznők megmutatták hogyan kell tartania és a kezébe nyomták. Szóval a kispapa is egész hamar és sokat lehetett kettesben a gyerekkel. Mivel én csak fadarabként feküdtem az ágyon, ő manőverezett, hogy közelről is szemügyre vehessem a fiúcskát, hol a kezében, hol meg a gurulós kosárban, amit a kórház adott.
Egy órát lehettünk hármasban, a kis családdal, amikor megérkeztek anyuék, akik elindultak Kanizsáról, amikor 2 felé telefonáltam, hogy lehet, műtét lesz. A szüleim teljesen odavoltak a kissrácért, hisz annyira szép, formás gyerek volt (na igen, a császár előnye), ráadásul még egyetlen unoka esetében se fogdoshatták meg alig másfél órásan. Én csak feküdtem és néztem őket, hasamon a babzsákkal és élveztem, hogy lassan érezni kezdem a lábaimat. Közben cukros vizet kellett itatni Kázmérral, mert ugye semmi izgalom nem érte, az adrenalin szintje és a cukra nagyon alacsony maradt (az első nap fényképein látható a szoptatás). Igazán ügyesen ivott és böfögött is utána, ezért aztán harmadik adagra és szúrásra már kiderült, hogy minden rendben van. Erre persze az utolsó cukros vizet szinte azonnal vissza is bukta a gyerek.
Közel ötórányi megfigyelés után el kellett válnunk egymástól, engem átvittek az újszülött osztályra, a babát pedig éjszakára a csecsemősök vették magukhoz. A párom segített beköltözni a szobámba, kipakolta a cuccomat a szekrénybe, odakészített egy jó adag innivalót az ágyamhoz én meg még mindig csak fekhettem és kaptam fájdalomcsillapítót, hogy éjszaka azért aludni tudjak valamennyit. Aztán magamra maradtam egyedül a kétágyas szobában az első éjszakára anyaként.

Az ember felkészül, amennyire tud, előre olvasgattam ugyebár a szakirodalmat, a fórumokat, netes oldalakat, hogy mit hogyan kell majd csinálni, ha itthon leszünk szakmai felügyelet nélkül. Aztán meg persze ott voltak a csecsemős nővérek a kórházban, meg a doktornő, akik elmondtak jópár dolgot. Ezek egy része hajszálpontosan ellenkezett azzal, amit eddig tudni véltem. Sebaj, gondoltam, hétfőn jön a védőnő, a hétvégét kibírjuk az eddig megszerzett tudással. S tegnap délelőtt valóban itt járt a védőnő (kicsit meg volt sértődve, hogy a szülés előtt nem adtam neki időpontot, hogy eljöjjön beszélgetni velem a várható eseményekről és a felkészülésről, de annyira nem voltunk jóban:), már előre összeírtuk a kérdéseinket, amikben bizonytalanok voltunk. Monológjában nagy részüket érintette is, amit meg nem, arra rákérdeztünk. S természetesen egy csomó mindent másképp mondott, mint a csecsemősök (hogy pl. a köldökcsonkot csak napi 2x elég lekezelni és kerüljem a hintőporozást, holott a kórházban meg a lelkemre kötötték, hogy minden pelenkázásnál csináljam végig a tortúrát). Úgyhogy ma várom a gyerekorvosunkat, a harmadik szakembert, hogy eloszlassa végre a kétségeinket. Aztán lehet, hogy amellett tartunk ki, amelyik nekünk a legszimpatikusabb.
Egyébként a Babszem éppen ragyogóan viselkedett a védőnő előtt, evett, böfizett, bealudt. A nő meg szinte rá se pillantott, azon a címen, hogy úgyis mindjárt itt a gyerekorvos, aki jól megvizsgálja.

Pont egy hetesen:

Az első hétvégét itthon túléltük. Pár óra múlva egy hetes lesz a Babszem, tisztára hihetetlen. Néha megállok az ágyánál és csak úgy spontán elérzékenyülök, s nem tudom megmagyarázni mitől könnyes a szemem. Azért még mindig sok minden van, amit szokni kell. Például a beszédet, mert én nem vagyok az a szövegelős fajta, de neki kell mondogatni mindent, hogy mit csinálok vele és miért. A párom rám szólt, hogy öltöztetésnél-vetkőztetésnél minden mozdulatot magyarázzak el neki. Aztán fél perc múlva újból hallom, hogy “A jobb zokni óta nem szóltál hozzá!”