A Nagy Könyv kapcsán szavaztam már a honlapon a múlt héten és megkívántam az Abigélt. De a saját könyvem otthon van, a könyvtárban meg nem volt éppen belőle egy darab se, úgyhogy a Mondják meg Zsófikánakot vettem ki és olvastam el a hétvégén a sok pihi és nem nyúlunk a konyhához mellett. Valahogy az Álarcosbál meg a Születésnap mellett ez kimaradt nekem annak idején. Közben pedig ebben a programsorozatban kutakodva, olvasgatva bővítettem a listát azokról a könyvekről, amiket el kéne olvasnom záros határidőn belül. Ma egy adagot be is szereztem a könyvtárból, mikor visszavittem a Jóbarátokat. Úgyhogy engem máris pozitívan befolyásol a dolog.
A Nagy Könyv
Miután 2003-ban Angliában olyan nagy siker volt a BBC kezdeményezése, a The Big Read, amelyben kiválasztották az angolok 100 legkedveltebb könyvét, majd ezt sikerrel ismételték meg az akciót Németországban is, itthon is elindul márciusban az olvasást népszerűsítő mozgalom. Decemberben lesz vége, eredményhirdetéssel együtt. Gondolom nálunk most, hogy már a Gyűrűk ura népszerűsége a filmnek hála kicsit lecsengett, talán nem Tolkien meséje lesz a nyertes, mint ahogy a németeknél meg az angoloknál is.
Egyébként érdemes a két listát hasonlítgatni, biztos, hogy sok minden kiderül miben is különböznek. Az angoloknál szerintem sokkal több volt a gyerekkönyv (nemcsak Harry Potter, de Roald Dahl vagy Jacqueline Wilson is ott a listán), míg a németeknél a bestseller, hisz harmadiknak ott Ken Follett Katedrálisa lett a befutó, rögtön Tolkien meg a Biblia után.
Mindenesetre dícsérendő a kezdeményezés, remélem lesz foganatja is. Azaz irány olvasni!
Egyébként legutóbb mikor a könyvtárban jártam, egy néni odajött hozzám amint éppen az ajánló polcot tanulmányoztam, ahol az új könyvek mellett régi kedvencek, meg a helyi könyvtárosok javaslatai vannak kitéve és megszólított, hogy
“Maga olyan fiatal, olvasta ezt a Gyűrűk urát? Érdemes elolvasni? Jobb mint az a Harry Potter? A negyedik részig jutottam, de már nagyon elegem lett belőle”.
Megnyugtattam, hogy jobb, inkább komolyabb és felnőttebbeknek való. Úgyhogy a néni boldogan fogta hóna alá a három kötetet s megköszönte, hogy most egy darabig lesz mit olvasnia.
Nyeremény
31 dal
Ma kaptam kölcsön Angyalkától, s mivel úgyis könyvtári, a FSZEK meg nyárilag zárva tart, még ráérek elolvasni, ha befejeztem az Internet pszichológiáját. Ami biztos nem fog már sokáig tartani, mert a buszozások alatt (végállomástól végállomásig) mindig van hely, meg idő haladni. Ha pedig elolvastam a Hornby könyvet, elmondhatom, hogy ami magyarul megjelent tőle (s azt hiszem, minden könyve megjelent) azt én olvastam.
Testamentum
A műanyagember linkajánlójában láttam a 100 több szeretetet érdemlő film cikkjének linkjét és végigolvastam, s belebotlottam egy olyan alkotásba, amiről a sztorijára emlékeztem, meg arra, hogy amikor néztem, a végén már csak csendben csorogtak a könnyeim. A film 1983-ban készült, és nálunk a tévében játszották. Egész egyszerűen, mindenféle effektek nélkül bemuatja, hogy milyen hatással lehet egy nukleáris katasztrófa az emberekre, családra, szomszédokra, közösségre, életre. A film egy család haldoklásáról szól. Egyszerű, reális alkotás, semmi nagy dráma, effekt, zenei aláfestés. Csak ülsz, nézed, ahogy az anya sorra varrja a halotti lepleket, miközben ő is egyre sápadtab lesz és fogynak a konzervek. Csak ülsz és nézed és csorognak a könnyek. Megrázó.
Van még néhány film azon a listán, ami tényleg a mi generációnké és ráébredtem, hogy jééé, tényleg, ezt én is ismerem, meg bírtam és valóban meglepő, hogy tényleg milyen kevesen szeretik, kedvelik, pedig van rajtuk mit imádni.
Ennek a Testamentum felfedezésnek most azért örültem, mert abszolút nem emlékeztem a címére, a szereplőkre, csak a már fent említett dolgokra, hogy a tévében volt és én csak bőgtem.
Olvastam
Persze ez nem egészen olyan nyaralás, mint azt a főhősnő, túladagolása után elképzeli. Jó, jó enged szülei nyomásának és elmegy a rehabba, de csak mert valami Betty Fordnak képzeli a helyet, ahol majd úgyis lesz masszázs, szauna és rengeteg híresember. Közben pedig legszívesebben megfojtottam volna, hogy lehet ennyire hülye, miért tagadja, hogy márpedig kábítószerfüggő. Ellenszenves egy hősnő volt, az tuti. Legalábbis az elején. Mert ahogy ráébred, mennyire nem különbözik a rehabon lévő társaitól, ahogy belátja, hogy nem is kis problémája van drogokkal, gyógyszerekkel, alkohollal, egyre inkább átértékelődött a róla alkotott véleményem is. Marian Keyes könyve néhol ugyan szörnyen vicces, de mégis komoly problémáról szól. Persze, nem tökéletes, bele lehet itt ott kötni, de nagyon jól építette fel Rachel karakterét. Lucy Sullivan elbújhat mellette rendesen.
Nem szép nyár
A nap szomorú híre, hogy Elhunyt Janikovszky Éva. Mennyire imádtam. Nemcsak gyerekkönyveit. De ugye ott volt például az Aranyeső is. Azt hiszem, gyorsan be kell szereznem az összes könyvét, hogy Kázmér ne szenvedjen majd hiányától.
Cary Grant
Végülis régi vágyam vált valóra azzal, hogy kicsit többet is megtudhattam egyik kedvenc, klasszikus filmszínészemről, Cary Grantről.
Ráadásul sikerült olyan elfogulatlan és alapos életrajzot elolvasnom, amelyet Graham McCann írt. Eloszlatta a homokossággal kapcsolatos dolgot azzal, és valószínűleg igaza van, hogy Hollywoodban mindenkire ráfogták/ják, hogy homokos (még Hugh Grantra is ráadásul a Divine Brown eset után!). Soha senki nem bizonyította a dolgot. Cary Grantnek öt felesége és jó pár románca volt, többek között Sophia Lorennel, sőt amikor az Amcsi Filmakadémia végre életműdíjat adott neki (sose kapott Oscart előtte, bár párszor jelölték), majdnem nem vette át, mert a ceremónia közelében apasági perbe is keveredett.
De sose tiltakozott a pletykák ellen, soha semmit nem cáfolt. Mindig azt tartotta, hogy az ember magánélete az a sajátja és nem tartozik senki másra.
A párbeszédeket, az idézeteket Granttől olvasva szinte hallottam a hangját, azt a jellegzetes akcentust, ami senki másra nem volt jellemző. (ezért mondom, hogy felesleges szinkronnal nézni, mert a régi filmeket mostanában telejesen elhanyagolva szinkronizálják, mintha valami tucatvideófilmek lennének)
Meglepett amit megtudtam a családjáról, hogy az anyját elmegyógyintézetbe záratták. Egy kilenc éves fiú arra megy haza, hogy az anyja, aki reggel iskolába indította már nincs otthon és senki nem mondja meg neki, hogy miért, s hol van. S csupán apja halála után, amikor ez a kisfiú már éppen befutóban lévő sztár, harmincas évei elején derül ki az igazság… nem csoda, ha sokáig nem bírt bízni a nőkben (egyébként a homoszexualitását is innen akarták eredeztetni). Sőt Grant az 50es években, amikor még gyógyszernek tartották, fogyasztott LSDt is és úgy érezte, hogy jó hatással volt rá, valamint lelki problémáira, többek közt az anyjához fűződő kapcsolatára, a drog.
Nem lettem Cary Grant szakértő, ahhoz az összes filmjét is meg kéne nézni, de azért elégedett vagyok az információkkal, amikkel gazdagodtam.