Tegnap láttam a könyvesboltban, hogy megint kiadták az Aranyesõt. Most már legalább tudom, hogy a fõszereplõt Burián Ágnesnek hívják. Tetszett amit maga Janikovszky Éva írt hozzá fülszövegnek. “Ennek a könyvnek ez a negyedik kiadása. Elõször 1962-ben jelent meg, azóta több mint százötvenezer példányban fogyott el. Amikor értesültem arról, hogy új kiadást tervez a Móra Kiadó, természetesen újra elolvastam a több mint negyven éves írást. S ahogy elmerültem Burián Ágnes – már-már általam is elfeledett – történetébe, egyszerre rádöbbentem: én a mai olvasó szemével nézve tulajdonképpen történelmi regényt tartok a kezemben. Pedig, amikor írtam, még “mai tárgyú” volt. Negyven év nagy idõ. Mennyi minden változott azóta körülöttünk. Az akkori Budapesten még villamos járt a Rákóczi úton, másutt volt a HÉV végállomása, nem épült még meg a metró, kevés családnak volt autója, televíziója, nem ismertük a videót, a komputert, az internetet, a mobiltelefont, nem jártunk diszkóba, és a fiatalok nem küldözgettek egymásnak SMS-eket. De vajon belül is mások voltunk? Másképp szerettünk, örültünk, bánkódtunk, szégyenkeztünk, lázadoztunk, csalódtunk, álmodoztunk? Másképp kerestünk barátokat, másképp éreztünk féltékenységet, szánalmat, megbánást? Mindezt a mai olvasónak kell eldöntenie. Aki elolvasta Burián Ágnes tizenkilenc éves pesti lány történetét, talán kicsit más szemmel nézi majd a mai idõsebb generációt. Talán meglátja saját nagyszüleiben vagy az utcán szembejövõ hatvanas nénikben a hajdani szõke, barna, fekete lányokat, akik éppen úgy voltak fiatalok, mint most õ. S talán kicsit magára ismer bennük. Ennek örülnék.” Janikovszky Éva
