El is felejtettem, hogy ma munkanapja van a pórnépnek. Ezért aztán nagy vidáman hívtam fel a hugomat telefonon, mert az SMS írás nem az erősségem, de megszakadt a vonal, merthogy nincs pénzem a kártyán. Akkor vezetékesről hívtam a hugomat mire mondta, hogy most még javában munkanap van ám, s aszerint mennek a tarifák. Égés 😀

Vasárnapra van jegyünk, megyünk meglessük a filmet, előkészítésként persze szerda este még egyszer végignéztük a Két torony extrát. Mindenki azt mondja, hogy nagyon nagyon… és az előzmények után nem hiszem, hogy el lehet rontani, s már most félreteszem a pénzem, hogy novemberben a Király visszatérnek az extra változatát is hazavihessem. De én csak itt ujjongok.
BeeJudy, aki idősebb lehet nálam, talán három évvel egy 12 éves BabyBee anyja az elmúlt egy hónapban teljesen úgy viselkedett mint egy 13 éves gyerek. Másról se bírt beszélni mint a Király visszatérről, meg Viggo Mortensenről, letöltötte, kinyomtatta a Két torony szövegkönyvét angolul, s míg nézi a rippelt magyar filmet (még nem az extrát, csak a mozis változatot), párhuzamosan szótározgatja a forgatókönyvet. A héten a legtöbb reggelét, ahogy láttam azzal kezdte, hogy megnézte 2x a ROTK trailerét. A vasárnapi Tolkien nap nem tetszett neki, pedig úgy készült rá, főleg mikor felröppent a hír, hogy esetleg Viggo is itt lesz. Hétfő óta azon izgult, hogy tud-e majd jegyet venni, mert Angyalkával meg GyéVével mennek szombaton megnézni a filmet. Miután megvette a jegyet, mindenkinek többször elmesélte, hogy előtte meg utána sorbaállók is csak erre a filmre váltottak jegyet és hogy már a fél mozi megtelt, mert csak a 14 soros teremben a 7. sorba volt középre jegy. Ma pedig hatalmasakat sóhajtozott, hogy már csak egyet kell aludni, és holnap végre mehet moziba… Komolyan, mint a fiúbandákért csápoló, visongó, könnyező lányok. Tényleg csak a könnyeket nem láttam még, de talán lesz az is, ha megnézi a filmet.

Délelőttömet a szokásos könyvtár, antikvárium nézelődés töltötte ki. Persze nem teljesen, ahhoz kicsit rossz az idő. Úgyhogy a kelleténél hamarabb értem be dolgozni. Leültem, hogy akkor még van időm szépen végigolvasgatni a blogokat, írni, mielőtt nekiállnék a teendőimnek, mert úgysincs semmi igazán komoly feladatom. Erre csörög a telefonom, a kedves az. Még otthonról, mondom neki, hogy beértem, visszahívom. Kiderült, hogy nem tudott elindulni, mert nem találja a kulcsát, erős a gyanú, hogy én tehettem el, nézzek körül. S valóban a kulcsa nálam volt, én meg ugye elindultam otthonról és rendesen rázártam a bejárati ajtót. Úgyhogy visszaöltöztem és indultam haza, hogy kiszabadítsam a páromat. Szuperwoman. 😀

Tegnap a dokinéni azt mondta, hogy helyesen kezeltem magamat, szerencsém is van, mert csak egy izommeghúzódás áll az egész mögött. Mára már szinte kicseréltek. Sőt hétfőre bejelentkeztem életem első hivatásos masszázsára is. Izgi.

Jah másodikán feltűnt, hogy most már a Magyar Nemzet is olvasható a metróállomáson. Népszabadság kezdeményezését átvéve. Bár ők még csak egy oldalt tesznek ki s nem ott, ahol mi szoktunk felszállni a metróra, mert ott maradt a Népszabi, úgyhogy továbbra se fogom tudni olvasni az írásaikat. Nagyon sajnálom. Nem.

Oda kell figyelnem arra, hogy előbb gondolkodjak, aztán mozduljak. Kicsit darabosan megy a fordulás, de már tegnap délután óta felkelek, ágyban is meg tudok fordulni, ülök, állok és csak néha érzem, hogy valami azért még nem kóser. Dokihoz nem mentem el, mert még nem volt, amikor hétfőn arra jártam, inkább hazavánszorogtam és anyukámtól kértem tanácsot, bár aztán rámutatott ő is, hogy inkább az évek óta porckorongsérvvel küzdő sógoromat kéne faggatni. Mindenesetre izomlazítót vettem be, kenegettem a derekamat sportkrémmel és feküdtem, meg olvastam. Tegnap estére már nehezen ment a dolog, a nagy pihenés. Ilyet nem kérünk. Mostantól nagyon vigyázok.

Most pedig lelépek, persze csak nagyon lassan, mert a menés az, ami a legkellemetlenebb. Útbaejtem a céges dokit. Hátha mond valamit, de legalábbis megnyugtat, hogy csak meghúztam valamit, becsípődött stb. Mert ülni azt egész jól tudok, bizonyos helyzetekben, csak felállni ne kéne meg mászkálni. Otthon pedig bebújok az ágyamba, napolom a mára tervezett takarítást és leápolom a derekamat. Még mondja azt valaki, hogy jól indult ez az év. Képentörlöm.

Ma reggel majdnem nem bírtam kijönni a WCről. Egészen addig ment minden, mint máskor, aztán hirtelen mikor felálltam és visszahajoltam, hogy lecsukjam a wctetőt úgy maradtam, derékszögben. Két óra kellett hozzá, hogy összeszedjem magam annyira, hogy be tudjak jönni dolgozni. Mert a fekvés se volt az igazi. Most kemény széken ülök, és ha nem mozgok hirtelen, jól bírom. Tudom, figyelmeztetés, vigyázzak, vigyázzak. Ha jobb lesz, megint megyek tornára, megint fogyózom és odafigyelek, mert amit ma reggel éreztem, ami szerintem az arcomra is oda volt írva, az az igazi őspánik volt.
Egyébként a legnagyobb félelmem, hogy a szemem világát veszítem el és nem tudok majd olvasni. Brr.
Méghogy új év, új munkaév. Soha soha többet ilyet ne, ha kérhetem. Ígérem jó kislány leszek.

Azt hiszem, egész jól jártunk mi petárdaügyileg. Végigolvasva a blogokat ugyanis majd mindenkinek a Szilveszteréből ez a leglényegesebb mozzanat, ami megmaradt. Na persze nálunk is már harmincegyedikén délutántól lehetett hallani a ropogást, és a metrón is okos fiatalok dobálóztak vele, bele a nem működő középső mozgólépcsőbe meg hasonlók, a biztonsági őrök pedig fülük botját se mozgatták mert szabad… Szóval unokatesómék bulija bent volt ugyan a belvárosban, de udvari a lakás és az ablakok a belső, nagyon belső udvarra néztek, úgyhogy valami távoli ropogást Éjfél magasságában hallottunk, de ennyi.
Jah, meg hogy nem legyek máris nagyon letörve a blogteljesítményem miatt, megajándékoztam magamat egy díjjal.
Mert megérdemlem.

Idén se fogadtam meg semmit. Mert minek, úgyse tartom be, ahhoz lusta vagyok. Hiába határozgatok el dolgokat, olyan ritkán viszem úgy véghez ahogy eltervezem, vagy ahogy illene, hogy az egésznek semmi értelme sincs. Valamint az elmúlt évet se foglaltam össze. Mert annyi minden nem történt. Vagy mégis? Utána kell olvasni, aztán majd meglátjuk. De nem érdemes reménykedni egy összefoglalóban sem, mert szerintem ahhoz is lusta vagyok.

Végülis házibulizni voltunk, Láthatatlan Unokatesómék hívtak minket még valamikor december elején. Szolíd dolog volt, Activity eskával spékelve. Ugyanis egyelőre ez az egyik olyan társasjáték, amit mindenki ismer és mindenféle társaságban lehet játszani. Csakhogy nem volt játékunk, úgyhogy mindenki felírt nyolc cetlire kifejezéseket, mondatokat, híres embereket stb, majd ezek közös dobozba kerültek, s kockadobással lett eldöntve, hogy melyik csapat rejtvényhúzás előtt milyen feladatot kell, hogy végrehajtson.
Természetesen a játék nem volt tökéletes, mert aki felismerte, hogy a saját feladványát kell kitalálnia, annak gyorsan ment a megfejtés.
Na meg a brazilok kicsit másképp magyarázták a lelkiismeretfurdalást és a bejárónőt. Ez utóbbi esetében ugyanis a srác azt írta a papírjára, hogy beugrolány. Először mi azt hittük, ez azt jelenti, hogy valami színházi személy, ugyanis Brazíliában majdnem mindenki játszott már szappanoperában, például Láthatatlan Unokatesóm Brazilja A homok titkaiban volt gyerekszínész (Tonyót játszotta, állítólag). Ám amikor ez a másik brazil gyerek elkezdte magyarázni, körülírni a dolgot, kiderült, hogy a bejárónőre gondolt. S felháborodott, hogy mi magyarul miért hívjuk bejárónőnek még akkor is, ha csak egy fiatal lány.
Az Újévi ebédet is unokatesóméknál költöttük el, lencse volt meg ropogós malacpecsenye.

Idén a legidegesítőbb ajándékot a nagybátyám produkálta Dórinak. Arra hivatkozva, hogy annó is ő volt az, aki nekem majd a hugaimnak a szülőbosszantó sípot, dobot nádihegedűt vette, nem hajlandó szakítani a hagyománnyal. Csak éppen a korral haladt. Mert manapság már az elemes idegesítő kikapcsolhatatlan hangosjátékok a menők.
De ő még anyuék rénszarvasán is túlment, aminek meg kell nyomni a kezét és akkor a “Santa Clause is coming to town” című nótát énekli (amit az egész család már tavaly Mikulásról ismer, mert akkor egy plüss télapó hasát kellett szorongatni, s akkor jajdult fel ezen a dallamon).
Nagybátyám ugyanis fotócellás éneklő karácsonyfát vett Dórinak. A fa, ami úgy 50 centi magas, meg műanyag és van szeme, meg szája, úgy működik, hogy látóterében kell ugye valami mozdulatot tenni, mire elkezd jobbra-balra hajlongani, gülüszemei felett a szemöldökét rázogatni(szemöldöke persze stílusosan egy-egy fenyőág), tátogni (nagy piros Muppet bábos ajkak) és a “Jingle Bells”t énekelni. Anyu először attól tartott, hogy a kiscsaj meg fog ijedni ettől a mozgó fától, ami eléggé szürreális, szó se róla, de nem. Sőt! Természetesen Dóri állandóan előtte ugrált és ha a dalnak vége szakadt, akkor rákiabált a fenyőre, hogy “Még egyszer!”, s mivel mindezt heves fejbólogatással kísérte, az újra meg újra rázendített.
A szülők még nem is látták a fát, vagy tudnak róla. Biztos nekik is nagy élmény lesz. Nagybátyám pedig biztos nem fog dícséretet kapni.
Egyébként az egyetlen vígasztaló az egészben az, hogy az elem lemerül!

A karácsony maradék része otthon. Bár visszajövetelem óta a kedves állandóan azzal vígasztal, hogy nőtt a pocakom. Pedig mondom neki, hogy nem, bizonyítva van. Csak a betegsége alatt alig figyelt oda dolgokra és most kinyitotta a szemét és megdöbbent. Hah. Úgyis lesz újév és megint rendesen fogok járni tornázni meg a szokásos fogyókúraprojekt is beindul, addig meg tessék békén hagyni a pocakomat.

Leszámítva, hogy a párom még mindig rendesen beteg, sőt tegnap is az volt, jól sikerült. Az ebéd, amit én alkottam siker volt, a vacsorát közösen állítottuk össze anyósjelölttel. Ő volt a húsokért a felelős, én a borlevest csináltam (életemben először, s bár nem egészen úgy mint anyu, mert két receptet dolgoztam össze, hogy minél kevesebb gond legyen, de azért finomra sikerüljön) meg egy nagyadag tésztasalátát (ami aztán akkora lett, hogy még ma is azt fogjuk enni Cicáéknál az ebéden köretnek, sőt szerintem ők még talán vacsizni is abból fognak). Hatra hívtuk a vendégeket, s negyed hétre kész is voltunk terítéssel mindennel, s mivel Cicáék csak 7 körül indultak még közel egy órát elücsörögtünk a feldíszített kis fenyőnk mellett, ami alá már be lettek pakolva az ajándékok. Igazából a legkevesebb a piából fogyott. Egy üveg barackos Voila megmaradt és sörből is csak két üveggel ittak meg. A legnagyobb siker anyósjelölt tortája aratta. Neki ugyanis 24-én van a szülinapja. Állítólag minden évben ilyenkor Vienettát szokta enni. Mi azonban még hétfőn rendeltünk egy kis csokis zsúrtortát neki. Először még én akartam sütni valamit, de a párom lebeszélt, ne kísérletezgessek új recepttel, mert aztán mindent elrontok és rossz lesz a kedvem miatta. Úgyhogy tüzijátékos torta lett az eredmény. Meg meghatott könnyek.
Mikor háromnegyed kilenckor felhívtam anyuékat ott még híre hamva se volt a vacsorának, nagy volt az izgalom, mert a hugomék alig érkeztek meg, de lehet, hogy vissza kell menniük mert gáz van az építkezésnél, a Dóri már nagyon nyűgös volt, s bár neki már megjött a Jézuska, még nem bújt ágyba. Úgyhogy nem lehetett valami fényes a hangulat. Igazi Mézga család. Azért furdalt a lelkiismeret, mert ha otthon lettem volna talán le tudtam volna venni valami gondot anyu válláról, amit persze a hugaim is megtehettek volna, de mégis én éreztem rosszul magam attól, hogy nem utaztam haza, hanem itt ünnepeltem a párommal.
Azért mindenesetre rendesen elfáradtam, az egész napos készülődés, még úgy is, hogy azért volt idő délutáni pihenésre és minden a terv szerint ment (nem úgy mint otthon lett volna). A bibi az egészben a kedves betegsége. Ami keserves éjszaka után még ma is tart. Talán majd otthon kipiheni magát. Reméljük a legjobbakat.

A párom csak nem lett jobban még mindig, úgyhogy reggel még gyógyszertárban is voltam, hogy vegyek még ezt meg azt. Közben elcsábultam egy Cinema erejéig is. Pedig nem kellett volna. Annak idején, amikor elindult, megvolt minden darab, mert végre egy lap, amiben populárisabb filmekkel, cikkekkel is foglalkoztak. Akkoriban még nem volt internet, csupán péntek esténként az ORF2-n a Trailer, ahol az Ausztriában bemutatott friss filmeket ajánlgatta Frank, na meg ha Németországban járt a nagybátyám hordta a BRAVO-kat (bizony még az se volt itthon), s onnan lehetett a legfrissebb filmvilág újdonságokról tudomást szerezni. Aztán Angliában beleszerettem az Empirebe és azóta, hogy itthon is hozzájutok, nem veszek magyar lapokat, na meg persze azóta van internet is. Nagy néha elolvasom őket a könyvtárban, esetleg.
De ez a mostani Cinema 895 forintért vérgáz. 27 oldal a Király visszatérről meg a film és dévédéajánlók. Ennyi. Nem több. Csíra nyeremények, szörnyű beszámoló a forgatásról (igaz, legalább a képek jók, mert már lapoztam bele olyan Cinemába is, ahol iszonyú minősége volt a fotóknak, mindenhol homály és szellemkép), mindezt 3-ad kézből. Kikerült az újság a Wc-be, talán ott még ráfanyalodom. Esetleg a Jóbarátok naptárat kiteszem, de ennyi. Maradok továbbra is lelkes Empire fan. A magyar filmes újságírás (legalábbis a nyomtatott, mert online már akadnak normális helyek) meg… és most finom leszek és nőies és nem mondok semmit. Na jó, lehet, hogy összehasonlításként még egy Vox-szal is meg kéne próbálkoznom, mert a Filmvilág úgyse ugyanaz a kategória. Na majd talán holnap a hazaúton.
Jah, most pedig kellemes ünnepeket! Irány a konyha!

A délelőttünket megint bevásárlóközpontban töltöttük. Igaz, most nem is ajándékot néztünk volna, hanem kabátot a kedvesnek. Ami nem volt egyszerű feladat, de sose az, hiszen már hónapok óta keresgélünk. Vagyis én. Mert megkaptam az irányvolnalat, hogy milyen fajtát szeretne, aztán meg nézelődtem, de természetesen pont azt, amit akartam volna, mire odaértünk, elfogyott. De azért így is sikerült venni egy jó meleg kabátot. Mindezt az egész délelőtti kirándulást súlyosbította az, hogy a párom szombat este óta beteg. Vasárnap úgy ahogy sikerült pihennie, de tegnap iskolában volt vizsgákra jelentkezni, horgászajándékot venni apósjelöltnek, ma pedig vizsgázni is ment még a kabátvásárlás után. Remélem azért Karácsonyra rendbe jön. Mert ez lenne az első együtt töltött Szentesténk. Még akkor is, ha anyósjelöltékkel lesz spékelve.
Egyébként meg teljesen elégedett vagyok magammal, mert tegnap kitakarítottam a konyhát. Meglepő felfedezést is tettem, mégpedig, hogy a konyhaablak függönye nem drapp (tényleg beköltözésünk óta az volt!), hanem fehér. Azóta se bírok betelni vele, mert teljesen más hangulata lett így a konyhának. Ma délutánra pedig a lakás többi részével is végeztem. Megvolt a bevásrálás is még tegnap, ma csak kenyeret vettem, este még egy kis kókuszgolyó gyúrás vár rám, aztán nézünk talán Tigris színre lépet. Holnap még kell egy kis friss zöldség, aztán jöjjön aminek jönnie kell.

Teljesen meglepő, hogy idén még így, huszonkettedikén, aranyvasárnap után is a Média Marktban magas tornyokban állnak a turmixgépek és toastsütők. Korábban mindig ezekből fogytak először és maradt a legkevesebb. De idén még mindig voltak, míg a számítógépes részleg néhány marha drága, sulineten keresztül kapható tintasugaras nyomtató kivételével volt teljesen kifosztva. Mi is a sulinet miatt jártunk még egyszer utoljára arra, ugyanis bár december második hetének elején akartuk még beszerezni a hangkártyát, hangfalat, pendirve-okat, már minden beszállító kijelentette, hogy nem tudják teljesíteni a kéréseket. Nevetséges, nem? Inkább eladták a rendes cuccaikat azokat is jóval drágábban, de sulinetexpresszes rendeléseket december 4 után (tényleg az volt kiírva valamelyik netes boltnál, márpedig én jó néhányat megnéztem, telefonálgattam, emileztem, amik közül nem egyre nem is válaszoltak!), tehát a jó kis karácsonyi rohamnál jóval korábban már nem voltak hajlandóak teljesíteni. Fel is háborodtunk ezen rendesen. Úgyhogy nem tudtuk kihasználni a kedves kedvezményét, csupán egy hangkártyát sikerült szerezni. Mert persze még utolsó, bár drágább reményünkben, már a Média Marktban se volt semmi…
Tegnap az ünnepek előkészítése végett még megnéztük a Brian életét is.

Igazából beköszöntött a nagy szünet. Munka nem lesz január 5-ig, persze ügyelet majd akad. De azt túléljük. Karácsony érdekesnek fog ígérkezni.
Eddig még mindig otthon töltöttem, családi körben a Szent Estét. Idén először nem. A nyárvégi, őszi nagy terv persze az volt, hogy anyuék jönnek majd fel, mert talán nagyobb helyünk, saját lakás lesz, a hugomék befejezik az építkezést és akkor mi látjuk őket vendégül saját kis kuckónkba. Na ez nem jött össze. Hugomék nyakig az építkezésben, ők tegnap este le is vitték már Dórit a nagyszülőkhöz, hogy a kislánynak legyen pihi és karácsony, mert ők teljesen el vannak havazva. Nekünk meg ugye nincs lakásunk.
Mivel azonban tavaly is egész jó volt, hogy anyósjelölték feljöttek, ez idén is megtörténik. Azzal a különbséggel, hogy most én is maradok itt és nem szököm meg előlük, mint tavaly (nem előlük szöktem akkor se, csak hát úgy gondoltam, hogy így kényelmesebb). 24-én este nálunk vacsora, 25-én Cicáéknál ebéd, én aztán megyek haza, meg a Kedves is elutazik a szüleivel.
Azért még van 3 nap bevásárlogatni és kitalálni, hogy csinálok-e sütiket, ha igen, mit na meg hogy mit fogunk főzni. Sőt elhatároztam, hogy függönyt is mosok. Ja és fenyőt is kell szerezni, mert apuék nem tudnak most hozni, s bár úgy volt, ha a nagybátyámnál vágnak ki azt a hugom felhozza mikor Dórit leadja otthon, ez se történt meg. Viszont meghozta anyuék Jézuskájától az első ajándékot, hogy ne kelljen vonattal cipelni. Meg úgy volt, ha nem tetszik a színe, még vissza lehet cserélni.
De tetszett.
Miután megérkezett ma reggel az ajándék, gyorsan fel kellett hívni anyósjelöltéket is, hogy reméljük ők nem ágytakarót vettek nekünk, mert akkor még van 3 napjuk, hogy visszacseréljék.
Azt hiszem, holnap le kéne ülni valahogy és listát csinálni arról, amit még tenni kell. Az ilyen listákat mindig elhatározom, hogy megírom aztán sose teszek semmit.
Vagy ha mégis, akkor tuti elhagyom a papírt.

Tegnap éjszaka azt álmodtam, hogy lebuktam. Egy blogger rájött ki vagyok, polgári nevemet kiírta a blogjában és a vezetéknevemhez belinkelte az Agypakolást, a keresztnevemhez pedig egy képet, amin rajtam kívül még vagy 4 ember szerepelt. Hmm, gondoltam álmomban, ez azért nem olyan gáz, mert így még úgyse ismernek sokan, sőt a képen egész jól nézek ki, szóval hagyjuk az egészet úgy ahogy van.
Egy következő álomképben még azonban GyéVé ült a számítógépe előtt és olvasgatott, méghozzá ezt a szép halványkékhavas lapot láttam a képernyőjén. Pont egy olyan bejegyzés volt előtte nyitva, ahol szó van róla. Felém fordult és azt mondta, hogy “Szerintem ez a csaj valahol BeeJudy egykori munkahelyén dolgozhat, mert olyan dolgokról ír, amiket ő mesélt még nekem”. Erre már csak válaszul hümmögtem, áldottam az életet, hogy GyéVé nem egy észkombájn és elhatároztam, hogy az Agypakolás márpedig elköltözik.
Nem is vagyok paranoiás, ugye?