Mindenkinek az van. Nekem is. Semmi kedvem dolgozni, otthon a hosszú 7vége alatt úgyis vár még rengeteg fordítanivaló.
Meg jönnek anyuék, hogy lomtalanítsunk a mamánál, illetve legyen festés, hogy eladható állapotba kerüljön a lakás. Hugomék szorgalmazzák a dolgot, reménykednek, hogy valami csurran cseppen belőle nekik az építkezéshez. Végülis nekünk is jó lenne, mert akkor kicsit derűsebb kilátásokkal állnék neki a lakásvásárlás projektnek. De ez majd csak május közepétől lesz aktuális, ha leadom a fordítást végre. Akkor meg kell tervezni a szabadságot, lelevelezni Jayne-nel, hogy akkor most megyek vagy nem megyek illetve mindenképp szeretnék menni, kérdés, hogy mennyi időre.
Közben még jön születésnap, névnap. Tegnap hugom felhívott, hogy mégis mit szeretnék, mert a család nála érdeklődik. Adtam néhány tippet. Válasszanak, hadd legyen meglepetés.

Mármint a verseny, most láttam az egész oldalas hirdetést a HVGben, hogy a British Telecom betette hozzánk a lábát.

Huhh. kisebb összeg állt a házhoz, A. megkapta a pénzét és ideadta a részemet, a segítségért. Valami jó kis nyári cuccot kéne venni belőle, mert ahogy elnézem az időt, hipp hopp és mindjárt itt is van.
Ennek az is a jele, hogy ma már arra jöttem be a gyárba, hogy megkezdődött a hercehurca a légkondi körül. Egyesek megfagytak, mások megsültek. Szóval halleluja, megint lesznek kalandok, sértődések és morgások a légkondi miatt.

Mivel most már a valóságsztárokkal nem lehet bulvár lapot eladni, Árpa Attila teljesen jót tett ezeknek a napilapoknak. Sőt még olcsó is, hiszen csak 1x kellett a szerkesztőségnek megvennie a könyvet, mégis minden nap tudnak újabb szenzációval előállni belőle.

Tengap reggel óta valami szörnyen bírja kaparni a torkomat, de ennél többet nem tesz, csupán néha száraz köhögésre ingerel. Mindezt csak úgy bírom csillapítani, ha iszok. Szóval tegnap bőven megvolt a napi vízbevitelem (Bonaquanak is van barackos ásványvize, enyhébb buborékokkal, jobban eltalált arányokkal mint a Kristályvíznek). Állítólag éjszaka is köhögtem rendesen, persze nem ébredtem rá fel, ugyanis a vizespoharam még teli volt reggel. A víz nagy részétől sikerült megszabadulnom, szerintem főleg a ma reggeli izzadás formájában. Jöhet az újabb nap, újabb adaggal, mert még mindig száraz a torkom.

Amikor SZS felmondott, Boss néni azt mondta neki, hogy egyelőre nem akar senkit felvenni a helyére. Ehhez képest jelent meg ugye másnap a hirdetés, ami tök meglepő volt, főleg az érintettnek. Május 1-ig várták a jelentkezéseket. Ajjaj, gondoltam, a ciki már csak az lesz, ha csupán Köcsög lesz ott az elbeszélgetéseken, mint konzulens. De ma szólt Boss néni Mentoromnak, hogy legyen ott ő is ezeken a beszélgetéseken. Szóval van esély, hogy valami normális embert veszünk fel. Éjjen.
Most sietek haza, mert szerdán le kell adnom két cikket.

Raktárosmackónk szintén nem látott már vagy két hete, ma megjegyezte, milyen nyúzottnak tűnök, mintha megnyúlt volna az arcom. Pedig nem is. Sőt jókedvem van. Igaz, elfelejtettem mérlegre állni, pedig hátha az is jót tett volna, de a reggelem kicsit zizisen indult, majdnem levertem a lámpát és a tej is kiömlött a padlóra, de aztán leküzdöttem az egészet, s amikor a metrón nem voltak sokan, le tudtam ülni és olvasni, akkor már tudtam, hogy minden rendben lesz.
Voltam tornászni is. Lent volt a csaj a kislányával, aki ugye 33 és fél hétre született, de most már három hónapos és egészséges mint a makk. Meg szép is. Ezt most megint csak azért írtam le, mert ilyenkor szoktam gyerekszülésről álmodni, mármint ha ezzel a nővel találkozom a klubban.

Az a jó nálunk a gyárban, hogy míg megtartják az ünnepnapokat, a helyettük államilag kiutalt ledolgozandó szombatokat nagyvoalúan elengedik a dolgozóknak. Így aztán reggel hosszabb vita után, hogy most hétköznap van e vagy sem, kaptam kávét az ágyba. Merthogy a naptárban szombat szerepel, s nekem hétvégéken jár az ágybakávé. Viszont a mozit megszívtuk, ugyanis egy kisebb középiskolányi diák és tanáraik szemfülesebbek voltak. Így nem bírtuk kivárni a sort a pattogatott kukoricáért, valamint csak a második sor szélére kaptunk jegyet. Még szerencse, hogy Johnny english magyarul beszélt.

Csajok, siessetek, ma még féláron beváltják a DMben a szempillaspirálokat (viszed a régit, bármilyet, az újat pedig feleáron kapod). Én vettem kettőt is, Maybelline-t és Max Factort updételtem hasonló típusra.

Amikor múlt szombaton hazamentem, a nagyobbik hugom első dolga volt, hogy kikapta a kezemből a mobilt és megkönnyezte, merthogy neki ilyenje volt, de valószínűleg végleg bekrepált és újat kell vennie, valamint mindenféléket átállítgatott rajta, többek között a kijelzőjét meg felhangosította. Mondtam neki, hogy ettől még nem lesz több hívásom. Szerinte ott van az alapvető baj, hogy nem sok embernek adtam még meg a mobilszámomat. Na ezen gyorsan javítottam még aznap délután és jópár családtagnak szóltam, hogy van mobilom. Maximum néha küldenek majd “vicces SMSeket”.
Egyébként teljesen jellemző, hogy hétfő estétől szerdáig nem kaptam se hívást, se üzenetet, bezzeg tegnap, amikor átruháztam a készüléket a páromra, mondva, hogy én úgyis otthon leszek és vezetékesen elérhető, jött SMS (A. keresett, aszitte eltűntem) meg telefonok. De hát a kedves is egész nap kikapcsolva tartotta a készüléket, ugyanis csupán egy embernek adta meg a számot végszükség esetére (hogyha az illető lemondja a találkozót el tudják egymást érni), és még amiatt is parázott. Miután megvolt a találka, rögtön kikapcsolta a ketyerét. Persze a telefon ma délelőtt merült le (vasárnapi feltöltés után, szóval ebből is látszik, hogy mennyire sokat használom) és a kedves hiába próbált elérni rajta. Szóval eddig eléggé gyászos pályafutásom a mobillal. Amikor be van kapcsolva meg feltöltve, akkor senki nem keres, bezzeg amint kikapcsolom vagy lemerülök, hirtelen mindenkinek az eszébe jut, hogy a ketyerén keresztül próbáljon elérni engem.
Még az Utolsó Mobilnélküli Mohikánnak is. 😀

Ajjaj, kaptam levelet, hogy ha lehet egy héttel korábban adjam le a munkát. Jajj jajj. Aztán persze, miután összeszedtem magamat és elolvastam még egyszer kiderült, hogy még mindig május 12 a határidő csak a szerződést kéne korábban aláírni és visszaadni a nyersanyagot. Mély levegő, megnyugodtam. Huhh, nem borul a beosztás, az még mindig működhet.

Holnap délelőtt vigyázni fogok a kiscsajra, míg a hugom elzarándokol a bankba kölcsön ügyekben tárgyalni. Meg lehetne tölteni egy blogot Dóri dolgaival, még arról is lehetne oldalakat írni, hogy otthon, Húsvét alatt miket csinált. De hiába képes már most családi legenda alapsztorikba illő dolgokra a törpe, ez a blog mégse róla szól. 😀
Azt hiszem, ha lesz gyerekem, fogok neki valami blogszerűt, naplót írni, valószínlűleg elektronikus formában. Persze nem feltétlenül a nagyvilágnak, elég lesz, ha csak itthon meglesz, hogy a család később visszanézegethesse, vagy majd a csemete szörnyülködhessen rajta, ha nagy lesz.
Anno ezt akartam ajánlani A.-nak is, mikor elindítottam a blogom, ajánlottam neki is a formát, hogy nemcsak a fiáról, de az egész szerencsétlen házasságáról is kiírogathatná a búját, baját. De aztán szerencsére rendbejött enélkül is és most teljesen hepi.
Holnapra kialszom ezt az egész gyerekséget. Hacsak megint nem álmodok valami hasonlót.

Azt hittem, hogy majd nem bírok magammal és besettenkedem vagy a gyárba vagy valami internet kávézóba, hogy megnézzem, hiányzok e valakinek a nagyvilágban, hogy elolvasgassam a napi blogadagomat, kiküldjem a nagyvilágba a gondolataimat. De nem tettem.
Reggelente felkeltem, elmentem tornázni, utána nem kellett sietni, kényelmesen lezuhanyoztam, hazafelé többnyire bevásároltam, itthon esetleg még molyoltam valamit, aztán nekiálltam dolgozni. Ebéd, esetleg egy kis játék szakította meg a munkát. Jó volt. El tudnék így éldegélni. Persze egy idő után biztos szükségem lenne a netre, de most még nem mutatkoztak rajtam az elvonási tünetek. Szerintem gyorsabban is gépelek 😀
Ráadásul még szerencsém is volt, mert éppen nem talált itthon engem a főbérlő, amikor felhívott, hogy rákérdezzen, akkor most kell-e enekünk a lakás. A párom elintézte, lebeszélte a dolgot a tulajjal, hogy mivel ő nem akar engedni az árból, nekünk meg ennyi pénzünk sose lesz, hát mind a ketten keresünk, ő vevőt, mi meg lakást, de nem kell izgulni, ha itt az idő, akkor majd szól. Remélem is, mert most még május 12-ig, a deadline-ig nem nagyon van semmi másra időm. Aztán majd ráérek lakást nézni, nyaralást tervezni, még több munkát vállalni.

Azt álmodtam, hogy terhes vagyok. De még nagyon az elején volt és úgy döntöttem, egyelőre nem szólok róla a gyárban, mert amilyen terhességi hullám vett erőt rajtunk, ha megtudják még képesek és idő előtt kiteszik a szűrömet. Voltak azonmban olyan kollegák, akik gyanakodtak, rákérdeztek és én volt akinek tagadtam, volt akinek azt mondtam, igen.

A könyvtárban megtaláltam Virginia Woolf rövidített naplóját (A moment’s liberty, the shorter diary of Virginia Woolf). Elvileg 30 kötetre rúg a naplója, mert 1915-től, nem sokkal halála előttig írt szinte minden nap. Még nem álltam neki, de belepillantva szinte hallom Nicole Kidman hangját, a fejemben ő olvassa fel nekem a naplórészleteket. Egész jó a hangmemóriám.
Talán ha most élne, Mrs. Woolf is blogolna, mint mondjuk Neil Gaiman.

Most már tuti, hogy a galambok nem a folyosón akarnak fészket építeni. Hanem a kamra (ami gardróbként üzemel) abalkában. Ugyanis hétfőn, amikor megjöttünk a Balcsiról fent kuksolt egy galamb az ablakmélyedésben. Másnap délutánra pedig megint volt egy összetört tojás a folyosón. Mivel azóta le lettek szórva a faágak, feltakarítva a tojás, talán a madaraknak is leesett, hogy nem a legtutibb helyet választották a családalapításra.

Eltelt. Mivel anyu elsősorban az unokájával volt elfoglalva az elmúlt két hétben, nem volt sok kaja és nem sikerült halálra zabálni magunkat.
Volt családi születésnap is, méghozzá anyai nagymamám hugáé, aki 80 éves volt. Szegényke tavaly megtartotta a 79et, szintén nagy családi körben, mert nem számított rá, hogy megéri a kerek számot, ugyanis mind a két nővére meghalt 79 évesen. De most itt volt, három dédunokával, a negyedik pedig augsztusra várható. Haláliak voltak a kismanók, ahogy keresték az ajándékaikat a kertben, mert a születésnap természetesen a hivatalos ünneppel került egy kalap alá.
Jah nagyon szép lett a fürdőszoba, amit anyuék az átalakítás utolsó mozzanataként két hete fejeztek be.
Most már csak az a gond, hogy egyszerűen nem érzem otthonomnak azt a lakást. Persze mindez még tavaly tavasszal kezdődött, mikor az első felújítási rohamban a szobámat felszámolták. Könyveimet bedobozolták, levitték a garázsba, a bútorok egy része a hugaim szobájába került, az ex szobám pedig anyuék hálója lett. Aztán a konyhabútor lett kicserélve, most pedig itt a fürdő. Úgyhogy még olyan egyszerű dolgokat is csak harmadszorra találtam meg, mint a hajszárító.
Húsvét hétfőn negyed nyolckor jött a nagybátyám, a régi jó szokás szerint. Aztán összepakoltunk és kimentünk a Balatonra. Isteni idő volt, sikerült egy kis színt is összeszedni.
Ma gondoltam rá, hogy live postolok, elvégre bementem a gyárba, mert SZS búcsúbulijáról nem maradhattam le. Főleg mert fincsi vörösbor is volt, Villányból. De aztán csak megnéztem gyorsan a leveleimet és úgy döntöttem, majd itthon írogatok, s az egészet felküldöm az éterbe pénteken. Leszarom a statisztikákat. Kicsit bizonyítgatom, hogy azért elsősorban a saját kedvemért irogatok.

Úgy tervezetük, hogy Húsvéti mozizás keretében megnézzük Mr. Beant mint titkosügynököt, de nem játszák otthon. Anno nagy kedvencem volt a Barclaycard-os reklám, amelyben szintén botcsinálta ügynököt játszott Rowan Atkinson, akit mindig a lenézett segédje segített ki a végén, persze a hitelkártyájával. Elvileg erre az alakra alapozták e mostani aktakukacból előlépett zseb James Bondot is. Igazán belátható, hogy Rowan Atkinson már Mr. Bean előtt is fergeteges volt, ld. a Not the Nine O’clock News és el ne felejtsünk megemlékezni a zseniális A Fekete viperáról se, amit annyira rossz időpontokban bírtak itthon játszani, csakúgy mint a Pusszantás Drágámat. Komolyan, kéne egy jó kis brit humor csatorna itthon is, vagy nyomhatták volna ezeket a brazil szappanoperák vagy valóságsók helyett Az angoloknak egy raktárnyi van régi humoros sorozatokból. Anno azt hittem, hogy a Monty Python meg a Fawlty Towers sikere után bejön a többi is. De mindig csak újraadják a Csengetett Mylordot meg a Hallo! Hallo!t (múltkor volt végre alkamam 2x is megnézni a végét, elárulom, meglett a Bukott madonna a nagy didikkel :D), pedig ezek még messze nem a legjobbak. Ha valaki ilyen programot, csatornát akar készíteni, kérdezzen csak meg engem, majd én ajánlok neki (Men Behaving Badly, Vicar of Dibley, 2.4 Children etc.).

Persze mivel a múlt hétvégén rendetraktam az asztal rám eső felén, hogy odaférjen a számítógép, s elpakoltam a kis piros albumomat miniLobo képeivel, nem hoztam be magammal, hogy scannelhessek. Pedig ma csak én leszek éjszakáig ügyeletben, mindenki más mingyárt megkapja a felsőbb vezetőség utasítását, hogy tessék azonnal hazamenni.

A mamánál volt rengeteg fénykép, amik közül egy adagot, elsősorban a magamról szólókat eltettem, lehet hogy scannelek belőlük. Anyu mostanában állandóan mondogatja, hogy Dóri rám emlékezteti, én voltam ilyen kis édes aranyos, okos. Csak aztán kinőttem és jóval visszahúzódóbb, s csendesebb, magamnakvalóbb lettem, mint a hugaim. A szüleim véleménye, hogy elegem lett a sok babusgatásból, példaképségből, velem való foglalkozásból és a nagy magányba vonultam vissza, hogy mindezt ledolgozzam. Első gyerek a családban: első unoka, unokahúg, keresztgyerek, stb voltam én. A nagymamám a legeslegnek hívott, mint a legeslegelső. S valóban bárkihez is megyek a rokonságban, tuti, hogy van náluk fénykép arról, hogy sétáltattak, hintáztattak és hasonlók.
Most a Dóriról lesz, és ha jót akar magának, de legalábbis megspórol egy csomó agóniát, akkor később már nem fog rám ütni.

Mivel ma sonkatál volt ebédre (szerencsére kevés sonkával és sok zöldséggel, saltával, s nem ettem hozzá kenyeret, viszont volt lencse, amitől szép leszek) eszembe jutott a Húsvét. Meg az, hogy itt mindjárt sok százezer nő fog felsikoltani, mert én kijelentem, hogy semmi kifogásom a locsolás ellen.
Mondjuk biztos hozzátartozik, hogy azért mert már elég idős vagyok és elég messzi otthontól, hogy csupán családtagok öntözzenek, akiknek a kezibe nyomom a saját parfűmömet (anyuét vagy tesómét, függően attól, éppen melyik illatot kedvelem), valamint szépen odatartom a nyakam vagy a csuklóm és megmutatom, hova kérem. De igazából sose utáltam a locsolást.
Pedig marha trendi, ettől érzi magát felnőttnek az asszonynép, mert elkezdhet kényeskedni a locsolás miatt. Fúj a hajam, fúj a ragadás.
Persze nem voltam elég népszerű ahhoz egyetlen iskolában és életkorban sem, hogy hosszú tömött sorokban várják a fiúk hogy hervadásomat megakadályozzák. Valamint kisvárosi lakosként nem fordult elő az sem, hogy züllött elemek akarjanak pacsulit löttyenteni reám.
Gyermekkorom Húsvét hétfőin vagy a tűzoltó nagybátyám jött hajnalban szolgálatba menet, vagy éppen onnan jövet locsolkodni, mindig valami új verssel, ami vagy gyűjtésből származott, vagy iratott magának egyet, szép hosszút, s mindig mindenhol fel kellett olvasnia, mert nem bírta megjegyezni. Aztán jött Szabolcska, a szomszéd kisfiú. Majd a rokonok és osztálytársak, vegyesen. Utóbbiakat főleg érettségi után volt jó látni, mert még pár évig betartották, hogy a korábban is együtt locsolkodó társaságok felkeresték a lányokat, ilyenkor legalább jókat lehetett beszélgetni, felzárkózni pletykákból.
Szóval locsolás nálam nosztalgia 1000rel.
Most meg úgyis jön egy csomó kisfiú meg rokoncsemete, mert ott lesz Dóri, és hát rá aztán máris vigyázni kell, hogy el ne hervadjon.