Még mindig főleg olyan szavak ismétlése folyik, ami neki tetszik. Gyerek egyéniség, sehol a szokásos baba, mama, anya, vau, cica stb. Nála menő az olyasmi, hogy jesszum pepi, motto (motor), Peti, Eszti, uszi (úszás a kádban), tiszta (víz minden), tutti, tuttijó, lámpa, ződ, pios, paszuly (tegnap óta, hogy a nagymamától megtanulta ez a kedvenc szava, egyfolytában rikoltgatja). Gátlástalanul kihasználom, ha már az anyát nem mondja, hogy bármilyen kérdésre képes azt válaszolni, hogy apa. Például olyanokra, hogy “Ki ette meg a joghurtot? Ki dobta le a salátát? Ki pukizott?” stb. A variációk száma végtelen.

Ma délelőtt visszamentünk hát a doktornénihez. Azért az őszi betegségek most már teljesen elkaphatták a gyerekeket, mert ahhoz képest, hogy 2 hete nem volt senki a váróteremben amikor ugyanígy mentünk, most várnunk kellett vagy egy órát. Még bölcsiből ismerős anyukát is láttam, aki mindkét gyerekével és férjével jött. Babszem teljesen jól bírta az egészet. Eleinte csak ücsörgött és nézte a sok gyereket, majd labdázott meg mászkált. Végül megtalálta a bordó körömlakkomat és azt szorongatta. Akkor is, amikor nagyon bátran bement a rendelőbe és csak kicsit sírt, mikor levetkőztettem meg a torkát nézte a doktornéni. Mindenesetre nem ordított és aztán teljesen jól elhallgatott, hagyta a vizsgálatot lefolyni. Egyébként továbbra sincs semmi komoly. Erre a hétre kiírva, nagymama feljött péntekig marad, talán hétfőn újra próbálkozunk a bölcsivel.
Nem tudom mit gondolhattak rólunk a többiek, hogy amíg a legtöbb gyerek valami plüss állatot szokott szorongatni, addig az én fiam egy bordó körömlakkot. Amúgy néha ezzel is alszik el. Mindenesetre a színeket felismeri, mert van összesen 3 egyforma kiszerelésű lakkom (egyik csak körömápoló, de pont annyira nem használom, mint a többit) és határozottan ez a kedvence.
Aztán a délelőtt hátralévő részét az IKEAban töltöttük, körbenéztem gyorsan karácsonyi dekoráció témában. Tényleg gyors volt, mert az emeleten a bútorok közt a sárga bevásárlókocsi tologatása izgalmasabb volt. Aztán megtalálta a gyerek álmai játékát egy kék, műanyag malacpersely személyében és azt ölelgette. Természetesen megvettem neki, de még nem használjuk a funkcióját. Csak ölelgetésre van.

A párom szerint kicsit sokat foglalkoztam anno a Köcsöggel, valami félreértelmezett sértettségből, hogy bár képességei nem olyan jók mint az enyimek, viszont szorgalmasabb és precízebb, ezért előbb kapott nagyobb pénzt és kienvezést. Ez kb az alatt a 4 év alatt, amíg nem találkoztunk, elmúlt. Csak közben távollétem két éve alatt a belső arányok megváltoztak, vannak határvonalak, vannak aki nem beszélnek egymással stb. S én még csak tapogatózom. Most éppen kaptam egy levelet, hogy miért nem szóltam, betegek vagyunk. Holott tegnap reggel telefonáltam, az ügyeletesnek mondtam, legkorábban szerdán tudok menni, addigra lesz nagymama beizzítva. De természetesen ügyfélszolgálatvezető ellenlábasa, Köcsög barátnője volt aki vette az üzenetem, ami részleteiben nem jutott el sehova. De az a helyzet, hogy mást meg sose lehet biztosan telefonon elérni, s bár valóban megtehettem volna, az emilírás a telefon után, mint aki jól végezte a dolgát, kiment a fejemből. Na de ezentúl tuti nem fog. Azt se szabad elfelejtenem, hogy ennyi nő között a munkahelyi fúrás még olyan helyen is, mint a mienk, ahol igazán nincs nagy törtetésre lehetőség, kivédhetetlen. Van a fent és a lent, van az egyik iroda meg a másik, van aki ezzel szimpatizál, van aki azzal… V.-nek a cseh típusú kollegának a legjobb, mert ő férfi, senki se fúrja és lazán felülemelkedik az egészen: rá se bagózik, nem érdekli, aztán meg jön és mindenkit sütivel/csokival/gumicukorral kínál.

Szombaton volt először, hogy ügyeletbe mentem, már amikor megtudtuk a beosztást lezsíroztuk teszvesz nénivel, hogy feljön. Dolgozda aránylag nyugis volt, záróra előtt bejöttek értem, szóval hazafelé nem kellett BKVznom. Állítólag elég jól elvoltak, bár a nagymama nehezményezte, hogy Babszemet le se lehetett vakarni az apjáról, ő hiába is produkálta magát. Ilyenkor rajta kívül senki se számít. Bár állítólag a délutáni alvás nem volt annyira nyugis, biztos hiányoztam neki, de miután meggyőződött róla, hogy élek és megvagyok (mikor bemasírozott szombaton a gyárba) többet nem is foglalkozott velem egész hét végén. Bezzeg ha fél pillanatra nem látta az apját…
Vasárnap estére azonban megint köhögni kezdett Babszem és ma reggel is azzal ébredt, úgyhogy úgy döntöttem, nem visszük a bölcsibe. Egyelőre én maradok itthon, holnap megint elmegyünk a dokinénihez, hátha megmondja, hogy akkor a gyerek még mindig nem gyógyult ki vagy ez már a második kör. De szerintem még egy hét itthonlét kell a csemetének.

Nem lehet elég korán kezdeni. Íme az Empire ifjú olvasója. Lehet, elküldöm nekik, hátha megszánnak és hozzám vágnak egy előfizetést. A plusz pikantériája még a dolognak, hogy gyeremekem apja becenevét, a Denzelt, Washington után kapta szabadon (vastag ajkúak klánja).

Először is, van könyves miner. Azaz könyves olvasós blogok közös gyűjtőfelülete: könyv.miner.hu.
Aztán meg itt a trailer az egyik kedvenc chicklit könyvemből készült filmhez, a Boltkóros naplójához. Benne nem csak Isla Fisher, de a cuki Hugh Dancy, aki már a Jane Austen könyvklubbosok szívét is megdobogtatta, valamint Rory Gilmor utolsó egyetemi éveinek egyik barátnője, az a fekete csaj, aki színésznőnek készült. Filmbuzik és akciós csajok úgyse fogják megnézni, szerintem rám vár majd a feladat 🙂

Már rég volt ilyen, hogy Babszem ébredés után nagy vidáman könyvet hozott az ágyunkba, hogy olvassa neki az apja (illetve csak meséljen a képekről, mert a Tavaszi böngészőt cipelte ki). Aztán persze később, amikor felöltöztettük leesett neki, hogy ma nem maradhat otthon, nem fog rá senki vigyázni, megyünk a bölcsibe. Úgyhogy indulásnál is sírt, meg amikor odaértünk az intézményhez, akkor is. De mikor eljöttünk, kívülről már nem hallottuk őt.
Egyébként egész jó időben voltunk, be is ugrottam a kisboltba a sarkon, hogy vegyek tejet meg kávéfiltert a céghez (mert azt nem adnak egy ideje spórolásból). Kifizettem szépen, aztán amikor beértem a gyárba és ránéztem a kolleganőmre jutott eszembe, hogy miután eltettem a pénztárcámat, hátamra vettem a zsákomat és eljöttem, a vásárolt dolgokat meg szépen otthagytam a piros kosárban.
Szerencsére visszamenve az az 5 tétel mind ott volt, egy biztonságiőr vigyázta.
Szétszórt-e vagyok.

Végülis a héten eddig még nem volt bölcsődében a csemete. Még vártam kicsit, hogy gyógyuljon a köhögése-orrfolyása. Hétfőn még én maradtam vele itthon, nagyon jókedvű volt egész nap^*, még a cipővásárlást is jól bírta. Ugyanis szétrúgta az őszi cipőjét és bár már megvettük a csizmát, az még nem is volt a lábán, a nagy tavaszban. S bár először azt hittem, megússzuk tavaszig nem kell új cipő, mégis muszáj volt venni egyet. Kicsit paranoiás vagyok cipő és ruha témában. Kinéztem már például az overállt is neki, de nem merem addig megvenni amíg tényleg nagy zima nem lesz, ugyanis mi van, ha kifizetem érte a sok pénzt és soha nem tudja majd felvenni, mert idén annyi volt a tél, ami szeptemberben jutott nekünk.
Aztán hétfő délután jött anyu és két napig ő vigyázott Babszemre, én meg elmentem dolgozni. Természetesen nagyon jól elvoltak. A gyerek neki nem hisztizett, megette a gyümölcsöt és délután is szépen elaludt. Mondjuk kedden anyu, aki szintén úgy tett, mintha lefeküdt volna vele a szobájában, csak éppen háttal fordult neki a kanapén, hallotta, hogy még molyol kicsit az ágyában, aztán elég hamar nyugodt szuszogásra válott Babszem. Mire a mama felkelt, hogy betakarja, de a kiságy meg üres volt. Babszem ugyanis kiment a nagyszobába, felmászott a fotelbe, hasra vágta magát a szoptatós párnáján, fenekét kinyomta és ott húzta a lóbőrt.
De holnap hétköznap lesz megint, reggel indulunk a kolhozba.

^*Leszámítva amikor azon vitatkozunk, hogy mégis merre vezessen utunk a séták, motorozások alkalmával. Képes kivágni a hisztit nyílt színen, ha olyan kedve van, még a földre is lefekszik. Én egy darabig nyugodtan várok, meg mondom neki, hogy miért is menjünk merre (pl. csúcsforgalomban ne motorzzunk 6 sávos út mellett), aztán egy idő után feladom és beteszem a babakocsiba, vagy ha éppen nincs kéznél, felkapom és viszem kicsit.

Este eszembe jutott, hogy meg se említettem, de utánanéztem, hogy tavaly, meg előtte se írtam róla. Pedig tegnap volt az évfordulónk. Ráadásul idén nagy Egy évtizede randiztunk először, néghozzá ezt néztük meg:

Annak idején nagyon tetszett, A-nál a hűtőre függesztett papír, ahol is rögtönzött szótárként felírogatta a fia mit mond és az mit is jelent normál magyar nyelven. Természetesen megfeledkeztem az egészről, nekünk most nincs ilyen. Pedig Babszem egyre többet dumál. Bár sokszor még mindig teljesen érthetetlen amit beszél (még nem jöttünk rá, mi akar lenni a “kapajjá” amit én leginkább kapáljál-nak hallok), főleg ha folyamatosan nyomja a szövegelést. De most már mondja, hogy Hupó (Hupikék törpikék), Hamite (Hami teletömi magát) – ha éppen ezt akarja nézni. Aztán apacukából apuci majd apa lett már. Múltkor kimondta azt is, hogy papa. De ismétel hosszú szavakat is, mint mellkas. Saját magára azzal hivatkozik, hogy “te is“.
Majd megpróbálom összeszedni, miket mond, hogy tényleg meg legyen. Az ember annyi mindent tervez, hogy megcsinál és a végén a napi dolgok mellett elmaradnak az ilyen kis különleges apróságok.
Melyik az a szó tehát amit eddig még nem mondott ki? Anya.

Még csütörtök délután, mikor megérkezett teszvesz néni (aki nem bírt magával, jött, hogy ápolhassa egy szem unokáját, akivel inább játszani és motorozni kellett menni), elmentem pár órára az Arénába. Gondoltam körülnézek, hogy milyen ruhát/cipőt/csizmát vásároljak magamnak, úgyis mint ruhatár-felújítás. A végén végül egy darab mobilékszert vettem, azt is az új rózsaszín pendrive-omhoz, mert sose találtam meg a táskámba. Igazából nem érzem nekem valónak amit most lehet vásárolni. Persze világ életemben ambivalens viszonyom volt a divathoz és stílushoz. Mert ami tetszett, az nem feltétlenül állt jól (ez persze sose tartott vissza), amiben meg jól éreztem magam az többnyire nem divatos, csinos. A csinos ruhákban meg tudtam nagyon mellé fogni (erre gyakran a párom döbbentett rá, amikor lelkendezve parádéztam előtte valamiben, ő meg leszólta). Vagy ha mégse, akkor totál rosszul éreztem benne magamat. De majd mindig volt valami halvány elképzelésem, hogy mi az amit szeretnék. Most még az sincs. Vagyis jó lenne egy új csizma, azokat tényleg próbáltam, de nem találtam a nekem valót. Ezt a részt még nem adom fel. Szóval Arénából mobilékszerrel tértem haza, meg azzal a felfedezéssel, hogy koktélruhát, kisestélyit (meg nagyot is) tudnék venni többet is, ami tetszett, meg jól állt, csak épp soha nem venném fel sehova, mert nem járok koktélozni, na meg hogy a 42-es méret simán rám jön, sőt, a H&Mben még egy 40-es szoknyába is belefértem.
Ehhez képest persze pénteken a belvárosban elköltöttem egy jó adag pénzt könyvekre. Muszáj volt beruháznom az új Hornbyra is, elvégre olvasmányélményeiről szól, meg érdekel, egy profi hogy olvas, mit és milyen naplót vezet róla (mégha ez nem is az a szokványos olvasónapló, ahogy mi gondoljuk).

Szóval nyílt titok, hogy imádom a blogos továbbadós játékokat, de nem túl népszerűként ritkán kapok felkérést. Akkor meg örülök, mint majom a farkának. Ahogy ezt most is tettem, mikor Amadea írta, hogy majd felkér ilyenre. Aztán miután beélesítette a maga részét, meg sokat törtem a fejemet, hogy mégis mit írhatnék még meg ami nem szerepelt a blogban az elmúlt 6 és fél évben. De azért csak sikerült összeszednem 7 dolgot, amiről még nem volt szó (annyira).

1. Hadilábon állok a családi költségvetéssel. Néha nem tudom, hova megy el a pénzem.
2. Elvárnám, hogy a saját gondjaimat mások oldják meg.
3. Szeretem, hogy fiatalabbnak néznek mint amennyi vagyok (36). De mint olvastam a múltkor, a kerekebb nők fiatalabbnak néznek ki.
4. Súlyom sokat ingadozik. Legjobban Amerika előtt néztem ki, 99-ben, előtte volt nagy szerelmi bánat aztán friss új szerelem. Az USAban aztán 3.5 hónap alatt híztam sokat és nem tudtam leadni. Majd gyerekszülés után határozottan kövér voltam másfél évig (negatív csúcsok). Most már inkább molett vagyok (42-es méret).
5. Nem vagyok egy társasági ember, nem tudok könnyedén ismerkedni, szórakoztató lenni élőben. Főleg első látásra.
6. Könyvtárban dolgozom.
7. Zeneileg alulképzett vagyok, mainstream forever. Egy kezemen össze tudom számolni, hány koncerten voltam életemben. Abból az egyik pl. D.J. Bobo volt. Mentségemre: egy fillérembe nem került, csak 10 perc ácsorgásra az esőben, mert VIPként jutottunk be, hála akkori lakótársnőmnek.

Tovább pedig adnám (persze 7nek, ahogy kell): Mirwen, Isolde, Teodora, Vica, Mrs. Shirley, Murci, Olga. Hátha valaki el is kapja:)

Mikor legutóbb Kadarmnál jártam feltankolni könyvekkel beszélgettünk arról, hogy kezdek a könyves blogomban kevésbé nice girlként viselkedni. Tényleg jóval keményebben osztályozok, vannak könyvek, amik felhúztak (Jane Austen naplóját alig hevertem ki), sőt olyan kötetek is, amiket nem olvastam el idén, pedig eddig mindig rendesen befejeztem amit elkezdtem. Aztán ma megtaláltam ezt a felbőszült rajongói hozzászólást az Éjsötét szeretőről írt kritikámmal kapcsolatban:

Én most áltam neki elolvasni a kritikát de bevallom nem ér annyit , hogy végégolvassam mert csak felbosszant az ilyen bödületes baromság Ezt mind annak küldöm aki a kritikát irta ha valaki ismeri nyugodtan küldje tovább neki ! Emiatt a könyv miatt szerettem meg a vámpirokat /a könyvben szereplőket/ !Aki ilyen kritikát tud/csak/ irni az próbáljon egy olyan könyvet irni aminak igy várják a folytatását mint ennek a történetnek és akkor majd mi is eldönthetjük, hogy csak a szája nagy vagy többet is tud? ! az irigykedésen kivül !!!!!????

Hirtelen Rory Gilmorenak éreztem magam, amikor ír egy vitriolos cikket a tonna balerináról, ami a szerkesztőnek nagyon tetszik, a kifigurázott csaj viszont vendettát akar. Rory is alapvetően aranyos kislány (vagyis akkor még az volt) és először próbálkozik visszakozni, aztán rájön, hogy de hát ez az ő stílusa, neki ennél kell maradnia.
Először én is arra gondoltam, hogy jól bejelentkezem a fórumra és majd kiosztom azt, aki írta, de rájöttem, ez olyan óvodás dolog. Mondjuk eleve az ő érvei is azok (főleg az írjon jobbat, ha csak fikázni tud fordulat), pedig ha elolvasta volna végig kiderül, hogy részemről nem utálom a romantikus, sőt vámpíros regényeket, csak éppen e körül nem értem a felhajtást, mert szerintem nincs benne semmi különleges.
De inkább hagyom az egészet, s be kell végre látnom, hogy nem felelhetek meg mindenkinek mindenben, úgyhogy inkább örülök annak, hogy végre van saját véleményem, s ki is merek állni a mellett. Most már csak a stílusomon kéne javítani.

Vasárnap volt még egy családi összejövetel, ugyanis kimentünk nagybátyámékhoz Rákosborzasztóra. Anyuék már ott voltak és vártuk a húgaimat, akik a lányokkal Bábszínházban voltak a Hófehérkén. Mi Babszemmel még nem mertünk vállalkozni ilyen kalandra. De ők is elég leharcolva jöttek meg, mint mondták a három csajjal nem volt egyszerű az út, mert ha éppen nem veszekedtek, akkor az imént látott Kukát utánozták, aki félkegyelműként csak nyökögött a színpadon szerepe szerint. Kérdezték is, hogy vajon mi hárman is ilyen rosszak voltunk, ha együtt ültünk a Skoda120L (korábban Trabant) hátsó ülésein és utaztunk valahova? Nagybátyám szerint nem, mi jól nevelt gyerekek voltunk. Amúgy is, ő valahányszor együtt van a család meg a bátyja pár unokája mindig kijelenti, hogy nincs erre felkészülve, nem bánja, hogy a gyerekei még nem alapítottak családot, még vagy 10 évig nem szeretne nagypapa lenni. Aztán a Babszem-féle széktologatás, lányok babán veszekedése elől inkább bemenekült a párommal számítógépet szerelni.
Neje pedig nem győzte dicsérni Babszemet, hogy milyen szép, aranyos meg okos és hogy mennyire hasonlít a fiára amikor ő is ennyi idős volt. Anyu szerint azonban csak a szőke haj és a hosszúkás fejforma a közös nevező, mert Babszem egyáltalán nem visel Lobós vonásokat, ráadásul unokatestvérem is inkább az anyukájára hasonlít, nem a nagybátyámra.

Húgomék tegnap utaztak vissza Stockholmba, miután bevásárolgattak, többek között persze borokat, meg pezsgőt is vittek magukkal. Anyuék felugrottak kicsit megnézni a beteg unokájukat, aki igazából leszámítva, hogy reggel az orvosnál sírt nagyon jó kedvű volt egész nap. Ma reggel is 8 körül kelt, miután keresztbe-kasul befeküdte az ágyunkat, apja már elment dolgozni. Az orrfolyása egyre sűrűsödik, köhögni is kevesebbet köhög és még a kiütések is visszavonulóban. Azért holnap-holnapután feljön teszvesz néni, mert kicsit szeretné megápolgatni a beteget, persze pont nem nagyon lesz mit ápolni rajta, de legalább mehetek majd kicsit városba, vásárolgatni.
Egyébként egy hónap munka után pont jól esik megint egy kicsit kettesben itthon lenni. Igazából nagyon sokat fejlődött Babszem, hála a bölcsődének. Hétvégénként nehéz ezt látni, mert akkor rá van gyógyulva az apjára, meg persze hiányzom, ha nem vagyok én is, alig mozdul mellőlünk, de most látni, minőségileg másképp viselkedik, játszik. Más dolgok érdeklik, mint korábban.

Leszámítva a szeptemberi 4 napot, amikor Babszem megfázott, igazából nem volt beteg, pedig körülötte hullottak a bölcsisek. Mindenki csodálkozott is ezen. Én meg éppen a múlt héten nézegettem, hogy akkor vajon mennyi szabim maradt túl azon a 10 napon, amit csúsztatásként, gyerekbetegségekre meghagytam, mert úgy tűnt, hogy valami el lett számolva a bérszámfejtésen. Mára mindenesetre már előre kivettem egy napot, hogy ha bármi is van, azért teljesíthessük a bölcsisek kérését. Hétvégén azonban kiütések jelentek meg, folyt az orra és tegnap már a bölcsiben is nagyon köhögött alvás alatt. Úgyhogy reggel elmentünk azért a doktor nénihez. Kiderült, hogy bizony nem ételtől vagy ruhától, melegtől pöttyösödik Babszem, hanem elkapott egy bölcsis vírust. A hurutos rész jó esetben elmúlik egy hét alatt, a kiütések maradhatnak tovább is.
Úgyhogy máris kihasználhatok 4 napot is a csúsztatásból.
Egyébként csemete jól van, jókedvű, Hupikék törpikéket néz.

Húgomék 23-án éjszaka jöttek meg Stockholmból. A hosszú hétvége egyik nagy programja az volt, hogy megtartjuk anyu 60. születésnapját is, itt fenn Pesten és környékén, mert erre a rövid időre a svédek nem akarták beutazni a fél országot, hanem ide csoportosították a programjukat, csak Lobi utazott haza anyukájához Csácsba. Szombatra volt hát tervezve a buli, elvileg meglepetés anyunak, csak annyit tudott, jönnek apuval Délegyházára, ahol ott lesz a család. De vendéglőbe mentünk, a Sziget panzió éttermében volt ebéd meg gyertyás torta. Anyu eléggé oda volt, hogy együtt a család az összes (3db) lánya és unokája (4db). Az étteremben szerencsére csak mi voltunk, ezért elnézték, hogy Babszem beltéren motorozott (mostanában össze van vele nőve), gyerekek szaladgáltak, hangoskodtak. Aztán volt torta is, egy régi fényképpel a tetején. Lobo család 80-as évek elejéről^*, Keszthelyen (ami ha nem tudnánk nem derül ki a képből:)

Eszti aztán folyamatosan kommentálta, hogy „Anya most eszem a fejed. Most leharaptam a lábadat”. Mivel volt úgy, hogy a két jelenlévő apuka (párom és sógorom) volt kinn a gyerekekkel a játszótéren, jólesett tényleg csak úgy 5-ösben beszélgetni emlékekről, nyugiban, megszakítás nélkül, mint a régi szép időben mikor még csak ez az egy család volt az univerzum közepe, nem mindenféle aprónépek. Utána még elmentünk Délegyházára is, hogy pezsgőzgessünk, apu is koccinthasson velünk, aztán elég későn értünk haza ahhoz, hogy Babszem úgy beájuljon, hogy észre se vegyük az óraállítást.

^*Mikor a húgom elküldte a képeket, hogy melyiket választotta a tortára a párom nem ismerte fel rajta aput, mert hogy mennyi haja volt. Mint utóbb kiderült, a sógorom is hasonlóan volt a dologgal. Mi persze kor szerint harmonikában eléggé egyértelműek vagyunk. A Dóri meg el volt hűlve, hogy milyen szörnyű ruhákat viseltünk mi annak idején (be nem scannelt képek között, amiket apu válogatott ki még otthon, titokban, anyu háta megett akadt néhány durva kőmosott farmer-szerkós, C.C. Catch frizurás, hófehér keretes napszemüveges is). De megnyugtatta az anyja, 30 év múlva az ő gyerekei is ugyanúgy cikinek fogják találni azokat az összeállításokat, amiket ő manapság visel (7 éves, saját stílusérzékkel persze) és hihetetlen menőnek gondol.

Első várélmény. Persze felfelé az apjának kellett vinni, aztán alig akarta elhagyni a kapu melletti kis fülkét, majd a bástyákat. De uzsonnáztunk is.

Már hétvége óta mondogattuk Babszemnek, hogy kedden majd nem anya, hanem apa megy érte a bölcsibe. Ugyanis pont összejött, hogy délelőtt kéményseprőre kellett várni (8 és 12 között, ami ugye lehet 8 után 5 perccel vagy éppen 12 előtt 5-tel), délután meg a féléves rendes munkamegbeszélés várt a gyárban is. Úgyhogy megbeszéltem benn, hogy inkább később megyek, de ott tudok lenni végig bármennyi mondanivalója is lesz főnéninek. Reggel bölcsibe leadás után siettem haza, legalább elmosogattam, mostam meg takarítgattam kicsit, aztán mentem dolgozni, többször is felhívva a párom figyelmét arra, hogy a gyerekről ne feledkezzen meg. Persze nem tette, sőt előbb odaért mint én.
Azt mondta, hogy bár örült neki Babszem, azért láthatólag engem várt és később mikor sétáltak meg motoroztak néha spontán elpityeredett, mert hirtelen eszébe juthatott, hogy nem vagyok ott vele.
Ehhez képest mérsékelten volt lelkes mikor beértem őket a parkban ahol játszottak és az est további részében se nagyon foglalkozott velem. Otthon is az kellett neki, hogy az apja hordozza a seggét és foglalkozzon vele.

Az előző fellépése óta tovább fejlődött. Kivettünk ugye két rácsot az ágyából, amit csak néha használ ki-be mászkálásra. Délutáni alvásnál, ha jól ébred, akkor kijön a szobájából, de éjszaka inkább megvárja, hogy bemenjek hozzá. Egy időben attól tartottam, hogy a nagy forgolászásai közepette fejjel előre majd ki talál csúszni azon a lyukon és tettem le vastagabb takarót az ágya mellé. De aztán leszoktam erről. Tegnap nem sokkal azután hogy lefeküdtünk én már félálomban voltam amikor hallottam, hogy felsír. Miközben összeszedtem magam és mentem a szobájába, a párom valami olyat mondott, hogy biztos beverte a fejét. Mire odaértem már csend volt, gyerek az ágy mellett a padlón aludt totál olyan pózban (hasán, keze a feje alatt, lábai maga alá húzva, feneke pucsítva), mint a helyén szokott. Szóval valahogy kiesett azon a kettős rácshiányon. Meg se rezdült, pedig még rá is kérdeztem, hogy “Te meg mit keresel itt?” mikor visszatettem, aludt szépen tovább. Betakargattam, aztán reggelig egy mukk se volt már felőle.