Ma reggel a bölcsődében a gondozónő megkérdezte, nem tudnám-e megoldani, hogy jövő kedden nem viszem be Babszemet. Először azt hittem, azért kéri, mert nem lesz ott, annak idején emlegette, hogy őszi szünetkor biztos vesz ki szabit, hogy a fiával, aki most kezdte a sulit otthon maradjon. Át is futott rajtam, hogy nem is nagy gond, mert anyuék itt lesznek a környéken, hisz csütörtök éjjel érkeznek a húgomék Stockholmból 5 napra, s nem mennek haza Csácsba, csak itt maradnak Pest/Délegyháza vonzáskörzetében. De aztán folytatta, hogy akkor éppen megfigyelés lesz és nem akar belebonyolódni abba, hogy miért és hogyan eszik a kisfiam.
Ez eléggé mellbevágott. Mert nem értem, hogy lenne ez az ő gondja, hisz egyértelműen nem tehet arról, még mindig nem hajlandó Babszem úgy enni ahogy az ő korában elvárható lenne. Úgy kezelik az én drága okos, szép gyerekemet, mintha fogyatékos lenne. Mindössze azért, mert egy apróságban nem olyan mint az átlag. Kicsit megzuhantam, kell-e ennél több az amúgy is fennálló lelkiismeretfurdalás mellé, ami megvan, mert valahol érzem, hogy én rontottam el valamit és azért nem harapdál a csemete. Holott a gondozónők kívánságára, akik szerint lehet, valami anatómiai oka van a nem rágásnak, nagy darabok le nem nyelésének, beszéltem a doktor néninkkel is, aki azt mondta, hogy ki fogja nőni ezt Babszem, volt már ilyennel dolga, de ha mégse, később ha már fejlettebb értelmileg el lehet vinni specialistához.
Persze azt fogom mondani az otthon maradásra, hogy a dolog megoldható hiszen itt lesznek a nagyszülők, de remélem érthető lesz, hogy ez csak a mostra vonatkozik.

A párom szerint meg szokjak csak hozzá, hogy az én édes drága aranyos szemem fényét nem mindenki látja annak.

Szombaton és tegnap nálunk járt Beau, akitől megrendeltük saját elképzeléseink alapján Babszem ajtajára a képet. Hisz mindig úgy terveztük, hogy a gyerekszoba felől ne valami sima ajtót nézegessen a csemete, ha az be van zárva, hanem valami mókásat, kedveset, s egyénit, ami másnak nincs. Úgyhogy párom régi munkatársi kapcsolatokat kihasználva talált olyan elvetemült, viszont tehetséges embert, aki vállalta, hogy az ember a mi iránymutatásainkat követve tervez nekünk egy gyerekszobába való fali képet, amit aztán kénytelen lesz egy rétegelt lemezre felfesteni. Szombaton hát elkezdte és tegnap befejezte Beau az ajtónk kifestését.
Mivel a szoba kicsi, túl nagy látószögű obink meg nincs, igazából a teljes ajtót nem is tudtuk lefényképezni. Még van rajta gomba és kis hal a tóban valamint lába a kutyának (eredeti rajz).
Mindenesetre Babszem is elégedettségét fejezte ki, tegnap több ölelést is kapott a művész, valamint ma amikor hazaértünk határozottan hiányolta, hogy senki se festeget a szobájában.

Tegnap, mikor bejelentkeztem kozmetikushoz és miután egy fodrász csaj mondta, hogy “adok egy kozmetikust” lelkes férfihang válaszolt a kérdéseimre. Főleg, hogy igen, még mindig csinálnak náluk pasztázást és beírt ma reggelre. Na gondoltam, lesz erről egy érdekes posztom, mert srácnál mint kozmetikusnál ilyen intim helyzetben még nem voltam (nem nőnemű kozmetikusnál amúgy se). De aztán nem tudok mit írni, mert lány vett kezelésbe. Úgyhogy Telly Savallas szevasz.

Reggelenként még mindig többnyire mi vagyunk az utolsók akik beadjuk a csemetét a csoportba. Ennek megfelelően kb. én vagyok az utolsó aki érte is megy Babszemnek. Háromnegyed 4 és 4 között szoktam odaérni és akkor már a kicsikkel vannak összevonva, s ritkán van ott másik csemete az ő csoportjából. Néha kényelmetlenül érzem emiatt magam, pedig nem néznek rám csúnyán, csak látom, utána pár perccel milyen vidáman lép le öltözni a mi gondozónőnk. Holott ilyenkor ő is 9-re vagy 10-re jár. Nem is értem, mások hogy csinálják, ha dolgoznak, előbb viszik haza a csemetét. Persze vannak nagymamák, bébiszitterek és apukák is, akik esetleg váltanak. Kíváncsi vagyok, nálunk jövő kedden lesz először, hogy a párom egyedül megy majd Babszemért.
Reggel még mindig együtt visszük. Míg én elpakolom a gyerek ruháit (kinti, benti, hazamenős, a kimosottak visszatétele a szekrénybe stb.), leparkolom a babakocsit (ó igen, 4 percnyire lakva, csak ezzel tudjuk tartani a szintidőnket, mert hiába minden nem szokott sikerülni, hogy 3/4 8 előtt útra keljünk:), addig az apja átöltözteti (mostanában azért leredukáltam, hogy csak cipőt kelljen cserélni mert eleve abban a nadrágban viszem, ami a benti játszósa). Minap megjegyezte Enikő anyukája (akivel együtt kezdtük a beszoktatást), hogy „Én még nem láttam pasit ilyen gyorsan gyereket átöltöztetni”. Ma megláthattam, miért. A férje jött kislányukért, aki apával aztán mindent eljátszott, mire sikerült legalább feltenni a pelenkázóra. S mire egy cipőt levettek, a gyerek már az ablakban mászkált öltözködés helyett. Nem vártam meg a végeredményt, de gondolom előbb utóbb azért hazajutottak. Ja nálunk persze az öltözés közbeni haccacárét nekem tartogatja Babszem.

Már egy ideje megvan ugye a szuper kameránk, már kiválasztottuk a jó kis videomegosztó helyet, végre van 4 magos gép ami elviseli az editálást is. De a párom még mindig ismerkedik csak a megfelelő videoszerkesztő szoftverrel. Ez tegnap éjfélre készült végül el, de sokáig tartott míg tömörítette a Vimeo, szóval csak ma posztolom.
Vasárnapi szelíd motoros:

Ha minden jól megy, ezek után még több ilyet kaphat akár akajra, akár nem az olvasóközönségem 🙂

Nyáron teljesen elképedtem, hogy nem kaptam olyan övet sehol, ami tartotta volna is a nadrágjaimat a derekamon. Mindenütt csak dekorációs célra használatos típusokat árultak. Akkor aztán párom nagymamájával bevetettem a nadrágjaimat inkább. Csakhogy a helyzet tovább fokozódott és a következő fogyásnál megint ott voltam, ahol a part szakad: nadrágok csúsztak le rólam. Pont mielőtt mentem munkába. Aztán kicsit örülgettem, hogy a régi szoknyák meg egy gatya már/még rám jött, gondoltam ezzel kihúzom egy darabig. De azért nem ártana pár kurrensebb darab. Vasárnap családilag elvillamosoztunk hát az Árkádba, azon célből hogy nekem nadrágot, páromnak meg cipőt nézzünk. Csak pár órára akartunk menni, Babszem is jött gyalog (illetve cipeltette magát), BKVztunk (már 7végi sofőrök se vagyunk, most hogy mindkettőnknek van bérlete is). Végül az ember beleszeretett egy cipőbe, csakhogy a méretében már nem volt. Én meg nem találtam nadrágot, bár határozottan örültem, hogy 2 számmal kisebbet kellett próbálnom, mint legutóbb.
Viszont vettem övet! Mert most az őszi kollekcióban a CandAban az is akadt, pont amilyenre vágytam és M-eset kellett vennem, ugyanis az L-es legbentebbi lyuka is lecsúszott a derekamról, nem is beszélve az XL-esről. Mindig tudtam, hogy a CundA kicsit kegyesebb a konfekció méretekkel, de azért ezek a dolgok határozottan kellemesen leptek meg. Úgyhogy megint tudom hordani a régi farmerokat, nadrágokat.

Bármennyire is jó már a bölcsiben és vidáman megy Babszem, jól érzi magát stb. Azért mégis a legjobb ha otthon lehet a szüleivel. Főleg azt nem akarja, hogy a hétvége véget érjen. Ennek megfelelően tegnap másfél órán át tartott az altatása, és csak este 10-kor aludt el. Hajnalban meg persze felébredt, hogy odafekhessen közénk. Ma reggel kicsit karikásak voltak hát a szemei, de legalább tuti nem fog gondot okozni a délutáni alvás a bölcsiben. Akkor se, ha nem mennek ki az udvarra.

Úgy tűnik ezentúl nem azzal fogom kezdeni a napi postot, hogy mennyi könny folyt reggel elváláskor. Sőt. Ma vidáman bemasírozott a terembe, el a gondozónő mellett is és vigyorogva megállt középen, hogy akkor kezdődhet a buli. Álmomban meg mielőtt beadtam volna rám nézett és mondott valami hosszú egész mondatot, aztán ott hagyott, hogy menjen játszani én meg csak kapkodtam a levegőt, alig tértem magamhoz hogy jé a gyerekem tud beszélni.

Mostanában mindig hullámokban sikerül frissítenem az Olvasónaplómat. Továbbra is rendesen olvasok, csak időm/kedvem nincs azonnal jókislány módjára megírni a recenziókat. Tegnap sikerült három könyvről is írnom, s azóta csak egyre jobban felhúzom magam a Jane Austen naplóján. Nem szabad róla többet olvasnom másoktól, megnézni a kommenteket, javítani az írásomon, mert most is az lett a vége, hogy leszedtem az értékelésemből még egy csillagot.
Megfogadtam még azt is, hogy miután a múlt héten megvettem Babszem 45. könyvét, többet egy darabig (szülinap) nem kap. Erre ma mivel találom szembe magam a Bookline-on? Kortárs mesék akcióval. S ott van rajta egy csomó, ami szerepel a kívánságlistámon (Bárcsak lennék vagány bárány, Csoda és Kósza, Friss tinta, Lámpalány meséi, Őszi böngésző, Pauli, Rumini stb.). Karácsonyra lesz még a gyereknek 50 kötetes a könyvtára.

Hetek óta először Babszem ismét végigaludta az éjszakát. Nem ébredt fel, nem jött közénk, egész hamar aludt el este is, nem rúgta le magáról a takarót (bementem vagy 3x ellenőrizni, mert persze még mindig nincs fűtés) és fél perccel a rádió ébresztése előtt kelt fel. Bár magára öntött fél bögre kakaót azért jó kedve volt reggel is és egyetlen csepp könny nélkül masírozott be a bölcsis csoportba is.

Shaun és rajongója:

Vasárnap Délegyházán voltunk, Dóri 7. szülinapját tartottuk szűk családi körben. Szombaton húgomék lezavarták a gyerekbulit, úgyhogy mi csak ebédre mentünk és anyuék voltak még ott rajtunk kívül. Meg a buli meglepetése egy trambulin, amiből Dórit ki se lehetett robbantani. Miután megtudtuk, hogy felnőttek is használhatják, sőt apu már szombaton ki is próbálta én is bemásztam és jót ugráltam benne. Többször is. Ebéd után főleg azért, hogy a tiramisus torta (ami ma nagy sikert aratott benn a gyárban) ne nyomja a lelkiismeretemet meg a hasamat.
Egyébként nem először ugráltam szét kis híján egy harisnyát. Még bébisintér koromban angliában voltunk egy szülinapon, ahol ugráló várat béreltek egész hétvégére a gyerekeknek és azon a címen, hogy a 2-5 évesek mellé kell egy felügyelő az egész délutánt benn töltöttem és 2 pár harisnyám bánta az akciót. Azóta ezek a gyerekek rendesen felnőttek, Facebook-on lehet követni, melyik este hol buliznak.
Babszem egyébként magát a trambulint annyira nem élvezte, de bejött párszor az tetszett neki, hogy én körbeugráltam, alatta meg mozgott a föld. De főleg az volt kellemes meglepetés, hogy játszottak az Esztivel. Nem volt veszekedés, sőt bementek a lányszobába és elvoltak szép csendben, míg mi befejeztük az ebédet. Persze nem igazán egymással játszottak, csak egymás mellett, de ahhoz képest, hogy a nyáron még a fiamnak kellett vagy másfél nap, míg hozzászokott az Esztihez, most meg azonnal jóban voltak.Ez hatalmas fejlődés. Mit tesz ugye a bölcsi meg a szocializáció.

Néha jól jönne, ha kaphatnék egy-egy e-mailt vagy msn üzenetet a bölcsiből, hogy mit is csinált Babszem a nap folyamán. Bár ma délután pont az ő gondozónője lesz, szóval tudok majd vele hosszasabban is beszélgetni, mert amikor ő van reggel, nem marad már délutánra, s a csoport másik gondozónője olyan sok mindent nem tud mondani a gyerekről, csak hogy evett-e meg mennyit aludt.

Antibaby naplójában láttam meg, hogy elment Albert Györgyi, s ő annyira megfogta azt, amit én is érzek.

“Tényleg egy hat éves gyerek vagyok, aki hisz a tündérmesékben, és őszintén remélte, hogy ez az egész sztori egyszer majd jó véget ér.
Nem meglepő, ami történt, de nagyon szomorú. Sajnálom.

Ide illik igazán: Nyugodjon békében! “

Amikor először tűnt fel a köztudatomban én pont nem abba a táborba tartoztam, aki fújolta, mert kivételezett élete volt és kiválóan beszélt angolul és tudta, hogy ki kicsoda az első nálunk is közvetített Oscaron. Ráadásul úgy beszélt angolul ahogy én is mindig szerettem volna. Arra gondoltam, hogy igen, én is ilyen nő akarok lenni.
Közben elszaladtak az évek és ő annyi minden mást csinált, a magánélete meg és az elmúlt hetek amiket fél szemmel olvastam a szerepléseiről (mekkora előny, ha az embernek nincs tévéje) … annyira nem érdekeltek. Szintén bíztam abban, hogy mint már olyan sokszor majd összeszedi magát és megint csinál valami fantasztikusat, mint korábban jó párszor. Ez a bravúr most már elmarad.

Miután megvettem a könyvtárban a Pom pom meséit, feltettem a pelenkázó feletti polcra őket, mert még azért úgy ítéltem, hogy nem Babszemnek valók. De mostanában feláll és leveszi a könyveket, lapozgatja, végignézzük, hogy van benne könyvtári pecsét, elmesélem, hogy anya megvette a kötetet, már az övé és nem kell visszavinni a FÉSZEkbe. Mondogattam neki, hogy “Kicsoda Pom pom?” meg “Picúr, megvárhatlak?“. Aztán tegnap elkezdtük olvasni a Szegény Gombóc Artúrt. Mondjuk két oldalig jutottunk csak, de helyesbítenem kellett, hogy “anyád félrevezetett” a kislányt a könyvben nem Picúrnak, hanem Bogyónak hívják. S Gombóc Artúr a rajzfilmben többféle csokit szeretett, mint a könyvben. De hát én inkább a vizuális változatban voltam otthon.

Ma reggel megint csak fogta magát a gyerek és besétált a csoportba, mindenféle hosszasabb könnyes búcsú, ölelgetés nélkül. Kapott két puszit tőlem meg az apjától is, aztán még könnyes szemekkel de bement. Mire kiléptünk az ajtón, már hangja se volt. Délután megint csak annyit mondtak, hogy jó kedve volt, kivéve amikor jött a doktor néni státuszt felmérni náluk. Na az nem tetszett neki. Mondtam, hogy hát igen, az orvosokkal nincs jóban, s mivel erről előre nem tudtunk, nem tudtam felkészíteni rá se őt, se a gondozónőket Babszem viselkedésére. Délután aztán teljesen jól megoldottuk a heti bevásárlást is kettesben. Felvettük az autót, elmenetünk a Spárba, majd felcipeltük a cuccokat, Babszem hozhatta a WC papírt, letettük a kocsit, aztán sétáltunk, motoroztunk pár kört a ház körül. Ma nem akart a játszótérre menni, mert túl sokan voltak. De tényleg, szinte mozdulni se lehetett. Úgy látszik, mindenki igyekszik kihasználni még ezeket a kellemes őszi délutánokat.
Bent meg körvonalazódnak a dolgok, a munkák és feltérképezem a körzet kajáldáit. A Roosevelt téri önkiszolgáló ami egy éve nyílhatott máris nagyon tetszett. Oda még feltétlen visszamegyek. Többször nekifogtam, hogy kitanulom a szipi-szupi sokfunkciós nyomtató-fax-fénymásoló-scanner gépek közül legalább az egyiket, de hiába csináltam lépésről lépésre végig azt, amit a használati útmutatóban írnak, csak nem sikerült bescannelnem amit akartam. Úgyhogy hagytam a fenébe.

Úgy tűnik visszatérnek a régi típusú bejegyzések, a munkafrontról. De hát hétközben Babszemmel sok időt nem töltök. Reggelente már kevésbé hüppög, ma is könnyekkel a szemében ugyan, de szépen besétált a csoportjába, ment a játékokhoz. Eddig mindig apa kezéből adtuk a gondozónő kezébe, de ma valahogy ezt nem igényelte. Ráadásul amikor elmentünk az ablak alatt fél perccel később, már nem hallottuk a hangját. Délután pedig mindig jókedvűen fogad, nagyokat alszik, az ebéddel sosincs gond, ő megeszik minden zöldséges főzeléket, feltéve ha összetörik/turmixolják neki, uzsonnára meg reggelire azonban keveset eszik, inkább csak iszik, vagy ha van gyümölcspép, joghurt, akkor az lemegy.
Ha nem uzsonnázott, akkor megyünk haza, itthon eszik valamit, majd felkapjuk a motort és/vagy a babakocsit és sétálni megyünk meg a boltba, ha kell. Ami változott, hogy most már szívesebben megy a játszótérre és egész sokáig elvan ott. Korábban épp csak bement, tett 1-2 kört, felült a rugós lovakra, kicsit szórta a kavicsokat, aztán már ment a kapu felé, hogy innen szeretne tovább állni. De mostanában kezd társasági emberré válni, már nem zavarja a többi gyerek. Sőt érdekli, hogy ők mivel és hogy játszanak.
Majd hazatérünk, nézünk Shaunt, várjuk az apját, vacsorázunk, olvasunk aztán lefekszünk. Az egész elnyújtott délutáni program mondjuk azért is van, hogy minél kevesebbet kelljen itthon lenni, mert bizony, még mindig nincs fűtés. Mondjuk az elmúlt napokban jó idő volt, a nap estére fel is melegítette kicsit a szobáinkat, de azért még mindig két paplannal altatom a gyereket. Aki így viszont egész jól megtanulta, hogy a takarót nem rúgja le magáról. Valamint reggelre még mindig a mi ágyunkban köt ki Babszem. De most már ott is nagyon szépen elalszik, velünk párhuzamosan és nem próbálkozik a keresztbe-kasul forgolászással.

Természetesen PC fronton semmi se történt, úgyhogy reggel szépen hónunk alá kaptuk a gépeket, meg a monitorokat és addig csereberélgettük őket, amíg ki nem alakult a rend. Még nagy 17″ Dell monitorral is mászkáltam, kolleganő akart hozni valami talicskát, hogy vigyük le azon a raktárba, de mondtam, ha bírok a 2. emeletre a 13 kilós Babszemmel babakocsistól felmenni, ez igazán meg se kottyan. Végül szépen átdugdostam mindent és működnek a dolgok. V.-re, a cseh típusú kollégára meg csupán azért volt szükség, mert neki van joga, hogy adminisztrátorként skype-ot meg chrome-ot telepítsen a gépekre. Enyém lett a szoba egyik legjobb gépe, hasít és szereztem vadiúj fülhallgatót is.
Aztán megírtam az ITsoknak, hogy melyik leltáriszámú gép hova került. Ők meg visszaírták, hogy bocs, de nagyon el vannak havazva, azért a leltárban átvezették a számokat az én levelem alapján, esetleg a dugdosásokhoz kell-e segítség, mert küldenek valakit (ha-ha-ha). Válaszoltam, hogy kösz, minden működik már a kérdéses PCk egyikéről írtam a levelet. Javasolták a csajok, hogy esetleg kérjem el a fiúk fizetését is, ha már helyettük dolgoztam.

Azt hittem, hogy tök jól felkészültem reggelre. Még tegnap kinéztem a ruhát, amit felveszek, bepakoltam a táskámat, még a cipőmet is megtisztítottam. Reggel korábban is indultunk, mint szoktunk (a csoportból mi lakunk legközelebb a bölcsihez, 4 percnyire, mégis mi szoktunk legkésőbb odaérni, ráadásul babakocsival megyünk, hogy gyorsabbak legyünk, pedig simán lehetne gyalog is…). Az együtt töltött hétvége után Babszemnek persze kicsit nehezebben ment az elválás, de azért a gondozónőjébe is szívesen panaszkodott.
Tudtam, hogy még bérletet is kell vennem, pénzt eltettem. De amikor elindultunk a bölcsitől a jegypénztár felé, jutott eszembe, hogy a bérletigazolványomat meg otthon hagytam. Úgyhogy mégse mentünk együtt a párommal, pedig a villamoson az Őrsig utazhatunk együtt ezentúl. Bérletvétel után még haza kellett hát szaladnom tehát. De még így is 5 perccel 9 előtt benn voltam.
A helyem megvan, de gépem még nincs, mert bár napok óta kérik az ITseket, hogy akinek a helyére megyek, annak a gépét vigyék át az új asztalához, nekem meg hozzák át azt, ami ott van, ez még nem történt meg. Szerencsére ma még szabin volt, akinek a helyére megyek ezért nem volt nagy gond a gép miatt. De azért én is felhívtam a Segítek Asztalt és azt mondták, jó, de még írjam meg levélben is a gondomat bajomat. Ez lehetett úgy a 4. ilyen kör, mondta Mentorom. Úgyhogy úgy döntöttem, ha holnap reggelig sincs elintézve a dolog, kezembe veszem az egészet és nem érdekel a leltár, ami miatt igazából a szakembereket akartuk megvárni, kicseréljük és átdugdossuk a gépeket. Ha nekem nem megy, még mindig ott van V., a cseh típusú kollega, aki minden ilyenben profi.
Amúgy meg bezsebeltem egy csomó bókot, hogy jól nézek ki, jó a frizurám stb. S azt hiszem, A. is büszke lehet rám, mert ebédet természetesen a Duranban vettem, ahol ugyan felmentek az árak és össze a kenyerek, de a pepperonis meg a juhsajtkrémes szendvicsük még mindig verhetetlen.

Pénteken már kicsit jobban sírt reggel a bölcsibe adva a gyerek, mint a hét többi napján. De hát ahogy azt a párom is mondta, azért 5 nap után ez már nem csoda. Ennek ellenére jól elvolt, sőt nagyot aludt, akárcsak a többi gyerek, késésben is voltak az uzsonnával, szóval várhattam rá amikor mentem érte. Nekem meg közben elszaladt a nap, mert takarítottam. Átpakoltam kicsit a konyhát is, de még nem érzem, hogy racionalizáltam volna a helyzetet. Mindenesetre a tálalóban most már a poharak vannak, nem a sütőporok, vaníliás cukrok, csokireszelékek satöbbik.
Szombaton pedig fodrásznál is voltam, van vörös fejem és emberek közé mehetek a frizurámmal is. Közben megjött nagymama és ő altatta el Babszemet. Mivel azonban nem a kiságyában, hanem a francia ágyunkon, a párom panaszkodott is, hogy így nem tudott játszani a Civ4gyel.
Ma elmentünk, hogy megebédeljünk a környék újranyitott éttermébe, ahol a múltkor olyan jót kajáltunk. Vittük még nagymamát (vagyis ő minket, mert fizetett), meg Cicát is s természetesen amikor másoknak akarunk megmutatni valami klassz helyet, az sose sikerül úgy, mint amikor magunkban vagyunk. Most például 2 óra alatt nem sikerült megebédelnünk. Lassú volt a kiszolgálás. Vagy a konyha vacakolt, ki tudja, mindenesetre Babszem jól elfáradt végül, s én előbb el is jöttem vele, hogy lefektessem aludni. Fontolgattuk, hogy akkor most lemondjuk-e a novemberi szülinapi bulit, mert azt legutóbb nagy lelkesen már lefoglaltuk, annyira elégedettek voltunk. De adunk még egy esélyt. Aztán maximum többet nem nézünk feléjük.