Az első komoly torokfájásos betegséggel nyűglődünk. Babszem nem nagyon akart enni meg inni, mert akkor fájt a torka. Aztán tegnap este már a pocija is, mert éhes volt szegény.
Végül ma már evett egy közel normális adagnak számító húslevest kis hússal és egész sok sárgarépával, sőt utána teát is rendesen ivott. De azért láthatóan nem olyan szép kerek a képe, mint az alábbi fényképen.
Augusztus 19. dátummal kaptam az igazolást a doktornőtől, hogy 24-től, hétfőtől egészséges gyereket vihetek a bölcsibe. Babszemet egész nyáron messzire kerülte mindenféle betegség, nem számítva a túlvakart csípéseket.
Erre szombat hajnalra belázasodott és tegnap még 38,9 is volt a hőmérséklete, végigzokogott egy hűtőfürdőt is. Éjszaka többet költözködtünk mint bármely vándormadár (hol a helyén akart aludni velem, hol egyedül, hol közöttünk az apjával, sőt még WCre is kivitette magát pisilni, s míg szombatra virradóra kétszer is sikerült biliznie, ma hajnalban már nem volt semmi, csak kirándulás a mellékhelységbe). Úgyhogy ma nem mentünk párom keresztanyjának 60, születésnapjára és holnap bölcsibe se viszem a csemetét.
Egyébként tuti a szomszéd gyerekektől kapta el a vírust, ugyanis a kisfiú ott beteg volt korábban és tegnap a kislány anyukája is mondta, hogy Pannikájának kapar a torka. Szóval örülgettem itt, hogy a nagyiéknál is van találka kortársakkal, csak nem vettem figyelembe, hogy Babszem esetleg még nem immunis az alföldi vírusokra.
A harminc harmadik hónapnál az egyik legijesztőbb, hogy már csak 3 hónap és Babszem 3 éves lesz. De a szokásos közhelyet most kihagyom. A nyáron sokat volt tőlünk távol, ami mindannyiunknak részben jó volt de ugyanakkor rossz is. Nagyon hiányoztunk egymásnak, úgyhogy most egy darabig nem fogunk napokra elszakadni. Mindenesetre megnyugtató a tudat, hogy a gyerek bírja kezelni a távollétet, a nagyszülőket és az unokatestvéreket, s egyre inkább hiányzik neki a gyerektársaság. Most, hogy másfél hétig teszvesz néniéknél volt, folyamatosan Esztikét emlegette illetve amióta a szomszéd házhoz is megérkezett az unoka, többször kérte, hogy menjenek át hozzájuk. Néha még a bölcsis társakat is emlegeti.
A szobatisztaság is nagyjából rendben van. Estére még ő kéri a pelenkát, de többnyire reggel szárazon kerül le róla. Vissza tudja nagyon sokáig tartani, illetve ha akarja akkor hamar képes produkálni újabb köröket is a pisilésből. Mostanában már nem mindig vetkőzik le teljesen (eleinte nem szokta magán hagyni a nadrágokat még bokáig letolva se), és ügyesen irányítja a kukiját. A nagydolog az még a kritikus kérdés. Volt már, hogy elvonult és bilire ült, de sokszor még a gatyába engedi el magát. Lemértük és majdnem1 méteres, még mindig hiányzik vagy 5mm hozzá:)
Reggel amikor megérkeztünk, nagy örömmel várt, azóta egyfolytában a golyókkal játszik és még a strandra is el kellett vinni a legújabb játékát.
Annak idején, amikor a Lövőház utcában volt az albérletünk a folyosó első lakásában lakott a büdös bácsi. Ritkán lehetett látni, csak szagolni. De az valami félelmetesen hányingerkeltő volt. Néha, ha a gyomrunk engedte, elfilóztunk azon, vajon mitől ilyen iszonyú a szag? Nincs fürdőszobája, mosdója, WCje és egy vödröt használ? Esetleg műanyag hordót amit sose ürít? Extrémsport volt, hogy a 3. emelet utolsó lépcsőfordulója előtt kellett mély levegőt venni, aztán még 3 ajtóig nem szabadott kiengedni. De ennek már vagy 8 éve. Meg amúgy is, már akkor legalább 60 éves volt az ember, szóval nem lehetett ő az, akit most megtaláltak. Annál büdösebb lett volna.
Tegnap este beszéltünk skype-on a fiunkkal. Kezében egy papírlap volt, kérdeztem, talán rajzolt valamit? Mint kiderült nem, hanem kinyomtatta a 25 golyós golyóvezetőt, amit elküldtünk a nagyszülőknek e-mailben. Ugyanis a hétvégén azzal nyúzta őket, hogy menjenek Mikkamakkába vagy valami játszóparkba, ahol ilyen játék van. Annyira beleszeretett ebbe Kanizsán (már voltak erre mutató jelek, a bölcsőde utolsó heteiben többször mentem úgy érte, hogy elmélyülten játszott a hasonlókkal). Mondjuk Nyíregyházán és környékén nem találtak a nagyszülők megfelelő helyet, de azért játszótéren, állatkertben voltak, bár annyira nem kötötte le Babszemet a dolog, mert mindenhol csak a golyókat akarta.
Közben pedig a papírt lobogtatva folyamatosan azt mondogatta, hogy apa megtalálta és megveszi és viszi neki majd a játékot csütörtökön. Függetlenül attól, hogy én kerestem meg a neten, rendeltem meg és megyek majd érte ma. Próbáltam beszúrni, hogy anya veszi, de oda se bagózott, csak apát szajkózta.
Elmondanám, hogy erre az apakultuszra nem kicsit vagyok féltékeny. A párom meg persze csak röhög azon, hogy a "Ki a főnök?" kérdésre azt válaszolja áhítattal Babszem, hogy Apa.
A múlt hetem azzal telt el, hogy kiolvastam Gregory Maguire: Wicked című regényét. Angolul és megint csak megbizonyosodtam arról, hogy fantasyt nagyon nehéz nekem idegen nyelven olvasni. Kényelmes vagyok annyira, hogy szeretem, ha nálam okosabbak már járnak előttem és megmagyarítják a kitalált világokat, s nekem nem kell annyit szótárazni, s gyorsabban megy a betűfalás. Mennyivel egyszerűbb bestsellereket, romantikus regényeket angolul olvasni. Azt hiszem maradok ennél a felállásnál. Egyébként csak másfél hónapot kellett volna várni, mert szeptember 20 után jelenik meg magyarul is a regény.
Amúgy a könyv klassz, szerettem a témáját és a megvalósítását. Utána még egy csomót keresgéltem a neten, próbáltam a musical változatba is belehallgatni, arról is megtudni valamivel többet. Tetszik, hogy Maguire az Óz filmből, könyvből és a hétköznapokból gyúrta össze a főszereplő, a Gonosz Nyugati Boszorkány alakját. Elphaba zöld, ahogy a filmben ábrázolták, Dorothyval való találkozása azonban a könyvben leírt koreográfiát követi. Azt pedig, hogy a főszereplő a regényben az Állatok (a regény történetében állatok és Állatok vannak, utóbbiak beszélni és gondolkodni tudnak) felszabadításáért küzd az író tuti onnan vette, hogy Margaret Hamilton, aki a boszorkányt játszotta az Oz a nagy varázsló című filmben egész életében állati jogi aktivista volt.
Tegnap elmentünk vásárolgatni. Először is már egy ideje kitaláltuk, hogy az alattunk lakó mintájára kifessük a folyosónkat. Mégiscsak szebb lesz sárgán, mint a sötétszürke fal. Úgyhogy elsősorban ehhez vettünk festéket. Az akciót mindenképp akkor akarjuk megejteni, amikor Babszem itthon van, mert ő is élvezni fogja, hogy festhet. Aztán meg kinéztük ugye, hogy kb. milyen ágyat szeretnénk venni a gyereknek. De csak az interneten, mint ahogy a bele passzoló matracok után is csak ott keresgéltünk. S hát ezeket bizony élőben is látni kell. Úgyhogy a nagy bútorboltokat jártuk és ráfeküdtünk egy csomó matracra. Kiderült, hogy az eredetileg kinézett ágy nem olyan magas, mint gondoltuk, hogy nem feltétlenül Cardo matracot kell venni a gyereknek, viszont magunknak még mindig azt vennénk, igaz most már kicsit több extrával.
Végül még szaunázni is voltunk, este pedig vasalás közben megnéztem az Ausztráliát. Ami igazán nekem való film. Egyébként is, amiben Hugh Jackman van, az többnyire nekem való.
Közben gyermekünk a nagyiéknál éppen állatkerben volt, bár vidámparkba indultak, de mint kiderült Nyíregyházán már nincs vidámpark. Közben kezd egyre jobb viszonyban lenni a kutyával is, már lehetnek mind a ketten egyszerre kint az udvaron. Na és persze nagyon vár minket, tudja, hogy 20-án megyünk.
Ismét eljött az a nap, amikor megérkezik az IKEA katalógus. Már délután benn a belvárosban láttam, hogy hordják ki őket, nagyon bátran a feltúrt Október 6. utcán, s itthon is benne volt a postaládánkba egy. Mivel az elmúlt években mindig megkaptuk, hogy sokat jártunk az áruházba, vásárolgattunk kisebb-nagyobb dolgokat (elsősorban nem a bútoraikat szeretjük, hanem a kiegészítőket, meg most éppen az ágyneműjeiket), feltűnt pár dolog. Az új katalógusból hiányoznak az új, meghökkentő designnal rendelkező termékek. Mintha kicsit kevesebb lenne az újdonság: legalábbis a minket most érdeklő dolgokban (Babszemnek szeretnénk új ágyat, már nem igazán szeret a kiságyában aludni). Valamint kimaradtak a tavaly még nagyon menőnek beharangozott dolgok, például a kis-helyen-az-előszobában-is-laptopozhatsz-a -cipősszekrény-tetején féle megoldások. Na és a sok műanyag cucc és a túl élénk színek is kezdenek tünedezni. S igen a globalizáció jegyében a húgomék stockholmi lakásának majd minden bútora, kiegészítője ismerős volt, ha nemaz IKEÁból, akkor a JYSKből.
Az egy dolog, hogy Babszem sokáig szeretett játszani a Lego vonatjával, ami elemmel működött. Kedvence volt, hogy a vonatot elindította, az bement a sarokba a franciaágy alá, ő meg utána ment. Egy időben mindenhová vinnünk kellett a vonatot (bonat) magunkkal. Aztán ez elmaradt, viszont jött a Thomas mánia. A mesék, könyvből. Néha látott pár filmet is, de az annyira nem kötötte le.
Majd ugye elvittük vonattal mozizni. Aztán amikor júliusban Tiszavasváriban volt, vonatozott kicsit két állomás között. Majd a múlt héten anyuék elvitték őket Kaszópusztára a kisvasúthoz. Az is tetszett neki. Aztán meg ugye készítettük fel, hogy vonattal utazik a nagyival Tiszavasváriba.
Tegnap azonban annyira mégse volt elragadtatva a vonatúttól. Nem tiltakozott, nekünk még örömmel integetett, de nem rohangászott a kocsiban, inkább csak a nagyi ölében ücsörgött, beszélt, mesét olvastatott, játszott, de még inkább a pisit is visszatartotta és csak leszállás után intézte el a kisdolgát, mert nagyon nem tetszett neki a mozgó wc. Pedig IC-vel utaztak, külön helyjeggyel stb. mégis a vonatszeretet megmarad talán a mese és a mozdonyok címén.
Mondjuk mi is megbeszéltük, hogy de jó, hogy egy ideje nem járunk a vasúttal. Először is volt egy affér a Keleti parkolójában buszokkal, amelyek 5 helyet elfoglaltak, nem volt megállni hely, az ember végül leparkolt, nem érdekelve őt, hogy akkor most a lengyel turisták ki tudnak-e állni vagy se, de eléggé felhúzta magát ezen. Aztán meg 4x kellett megmutatni a jegyünket, amíg átértünk a peron egyik oldaláról a másikra a vonathoz. Természetesen 15 percet késett végül az IC.
Stockholm után amúgy levittük Babszemet Kanizsára anyuékhoz, ahol egy hetet maradt. Nélkülünk mondjuk csak 5 napot, mert vasárnap eljöttünk és pénteken mentünk vissza. Unokatestvérei ott voltak, úgyhogy igazán jó dolga volt. Ráadásul ráérzett a játszóházak ízére. Hétvégén nekünk is 3x kellett Kölyökparkba vinni, mert ott volt golyóvezetős asztal, amivel sokat bír játszani. Mondjuk a végére azért már összeszedte ahhoz is a bátorságát, hogy felmásszon dolgokra, ugráljon és csúszdázzon, de vissza-visszatért a golyókhoz. Fenn is ragadt az egyik trapézon, mert hiába intette az apja is, hogy ne menjen oda fel, meg előző nap az Eszti is ott bőgött és le kellett hozni. Na ezt eljátszotta ő is.
Most otthon van, holnap vonattal utazik a nagymamához, ahova a hosszú hétvégén követjük, s utána bizony ismét jöhetnek a rendes hétköznapok, azaz vissza a bölcsibe.
Tegnap este végre megnéztük a Nem kellesz eléggét. Vagyis inkább csak én néztem, a párom feltűnően olvasott és hangosan fanyalgott, hogy mennyit bénáznak benne a csajok. Én megörültem, amikor a Some kind of wonderful-t idézgették benne, mert nekem az volt a kedvenc John Hughes filmem. Először egy Bravo-ban volt benne képregényként a sztori, ami nagyon szimpatikus volt. Főleg a főszereplők tetsztettek: a fiús Watts és az igazi nő Amanda. A srácért (Eric Stolz játszotta) kevésbé voltam oda, viszont Mary Stuart Masterson meg Lea Thompson nagy kedvenceim lettek. Szerintem mire itthon is játszották a filmet Valami kis szerelem címmel már sikerült nemcsak alámondásos videón de talán már az ORF1-en is többször megnézni. Meg azóta biztos nem kötne le.
Filmezés után még körbenéztem a blogokon. Akkor láttam, hogy elhunyt a rendező John Hughes. Az embernek úgy tudtam legjobban elmagyarázni, hogy a Dogmában miatta kötött ki Jay és Silent Bob a Wisconsin állam beli McHenryben.
Szóval tényleg igazán jó tinifilmek voltak mögötte, és még a Home Alone is megbocsátható… RIP.
Aránylag sok képet csináltunk Stockholmban, s nem feltétlenül mindig a legjobbakat válogattam ki ide a beszámolót illusztrálni. A válogatott album fenn van a picasan.
Stockholmi élmények egy pillantásra:
Tegnap találkoztunk párom unokatestvérének lányával, aki feljött Pestre látogatóba. Ő a Twilightot hozta magával, a filmet, hogy nézze meg a keresztanyja, meg már persze szinte kívülről fújja a könyvet, ír is hozzá hasonló regényt, könyvesboltban bevásárolta a folytatásokat, a hozzá hasonló köteteket. Bár mondtam, szerintem az Inni és élni hagyni bármennyire is jó, nem 12 éveseknek való.
Persze legalább olvas, meg ír, ami ahhoz képest, hogy családjában ez annyira nem divat, sőt, igazán dicsérendő. Tudomásul kell venni: a vámpírok a tiniket is meghódították.
Július 26. vasárnap
Erre a napra a bevásárlást tartogattuk. Ajándékokat kerestünk, plázában voltunk. Amúgy is rossz idő volt, szóval behúzódtunk a Gallerian-be. Jártam könyvesboltban persze, megnéztem miket olvasnak a svédek és mennyiért (éppen papírkötésű akció volt, 3-1 fizet 4-t vihet:). A listákon persze ott is Twilight volt, meg Henning Mankel természetesen kedvet kaptam a skandináv krimik olvasásához, úgyhogy legközelebb nem fogom elutasítani amikor kadarm megkínál velük.
Babszemnek minden nap kellett fagylaltot és/vagy nyalókát venni, mikor hol jártunk. A Gallerianban fagyit evett, kétszer is. Meg ebédre kávés tortát. De ő legalább időben megkapta, mert mi vagy egy fél órát vártunk a gyors olaszos büfénél a ráksalátára és a lasagnára. Azt hittem, külföldiként inkább emlékeznek a kérésünkre, mint ha sima svédek lennénk, de nem. Ez egyébként nem az első ilyen eset volt Stockholmban.
Estefelé pedig körbesétáltuk a környéket, kicsit túlmentünk a lakótelepen, a környék kertes házait nézegettük meg és láttunk nyuszikat a kertekben. Meg találtunk újabb játszóteret. És meg kellett állapítanunk, hogy azért a stockholmiak annyira nincsenek otthon a kertművelésben, mint mondjuk az angolok. A pázsit elhanyagoltnak tűnt és a konyhakertekben is volt egész sok gaz.
Július 27. hétfő
Úgy gondoltuk, Babszem még abszolút kicsi mindenféle múzeumhoz, bár a húgomék ódákat zengtek arról, hogy mennyire gyerekbarátok a kiállítások, de úgy gondoltuk 4-5 éves korig nem nagyon érdemes próbálkozni. Ezért aztán alapból kihagytuk a Vasa-t is, mert nem hittünk abban, hogy egy XVII. századi szépen restaurált hajó igazán lekötné. Ami azonban mindeképp szerepelt a terveink között, az a Skansen volt. Európa legrégibb skanzene, a XIX. század végétől gyűjtött házakkal, nagy park, szabadban kószáló állatok és barna medve, rénszarvas, jávorszarvas, meg persze játszóterek. Itt azért nagyot nem lehet tévedni. Ráadásul hajóval mentünk odafelé.Ami eléggé tele volt, de a többség nem is a Skansenbe ment, hanem a vidámparkba, ami szintén a Djugarden-en található.
Mondjuk sok autentikus svéd vidéki házat megnézni nem tudtunk, mert Babszem például leragadt a haranglábnál, a dodgemezés nagyon tetszett neki, alig akart kiszállni a kisautóból, de mire az állatokhoz értünk, már kicsit elfáradt. A skansen amúgy beváltotta a hozzá fűzött reményeket: festői környezet (elvégre a Djugarden valamikor a királyi vadaspark volt), jópofa attrakciók (még akkor is ha csak 1t próbáltunk ki), szépen rendbe rakott parasztházak és még jó időnk is volt. Az egyik oldalsó kijárat mellett ebédeltünk egy kávézóban:
Visszafelé nem hajóval, hanem busszal mentünk, belekerültünk az első és egyetlen forgalmi dugóba is a belváros felé. Babszem pedig hazafelé egyszercsak két mondat között elaludt. Este, hogy fenntartsuk a nyárias svéd hangulatot, megnéztük a Mamma miát:)
Július 28. kedd
Úgy gondoltuk, hogy a búcsúvacsora majd a mi lelkünkön fog száradni ezért elmentünk az egyik piacra, húst venni. Először úgy gondoltuk, hogy majd szerzünk valami jó kis rénszarvas húst és abból sütünk steak-et finom salátával. Csakhogy nem készültünk fel: fogalmunk se volt, hogy mondják a szarvashúst (kiegyeztünk volna jávorban is:) svédül, azaz mit nézzünk a pultoknál, mi van kiírva. Mivel a legtöbb húsfajta amúgy ismerős volt, csak éppen másképp darabolják mint nálunk, ismeretlent maximum halban láttunk, levontuk a következtetést: ezen a piacon nincs rénszarvas. Végül ökörhúst vettünk, amit az ember délután jó lassú tűzön befűszerezve órákon át sütött. Odaúton még fontos feladatom volt: videóra rögzíteni, hogyan viselkedik Babszem a stockholmi tömegközlekedésen.
Délután szabadprogramot kaptam, a fiúk otthon maradtak ebéd után aludni, meg főzni a vacsorát én pedig elmehettem shoppingolni: megvettem a maradék ajándékokat, elnézelődtem a ruhaboltokban, stockholmban végre megértettem, tényleg lehet nyári viselet a szoknya+leggings, néztem Babszemnek vízhatlan felszerelést és persze még nagy könyvesboltban is jártam.
Másnap reggel pedig hazahozott minket a gép.
Július 24. péntek
Péntek reggel tehát menetrenddel, térképekkel, telefonszámokkal (húgomé, Lobié) felvértezve elindultunk várost nézni. Eredetileg úgy terveztük, hogy babakocsit is viszünk. Húgomék ugyanis mondták, hogy gyereknek és aki őt tolja annak a tömegközlekedés ingyenes. Kértek is nekünk egy kocsit, amit aztán nem használtunk, mert úgy döntöttünk hogy több gond lenne vele: Babszem a tömegközlekedésre való felszállástól eltekintve nem nagyon ülne benne. A sajátunk is már hónapok óta összecsukva hever a teraszon.
Szerencsére a közlekedés nagyon jól ki van táblázva. A buszmegállóban volt térkép, ahol a környék összes járata fel volt tüntetve, csatlakozásokkal, a Metrón is egyszerűen lehet megtalálni, merre menjünk. Csupán figyelni kell a feliratokat. Ugyanis a kimondott szavak még véletlenül se egyeznek azzal, mint ahogy le vannak írva a papírra. Én legalábbis arra a következtetésre jutottam, hogy míg svédül egész jól tudok olvasni (fel lehet ismerni a szavakat), addig a kiejtett hangok köszönő viszonyban sincsenek a leírtakkal.
Úgy döntöttünk, hogy az óvárosba megyünk, Gamla Stan-ra de nem ott szállunk le a metróról, hanem eggyel korábban és majd a kikötőben gyalogolva nézzük meg az épületeket. Közben többször próbáltam lefényképezni a Királyi palotát de nem fért be egy képbe és különben is elég ronda kocka épület.
A Királyi palota után a Király kertjét is megnéztük, amelynek szélén az Operaház áll, de itt már erősen fáradt a csemete, meg ebédidő is volt, ezért úgy döntöttünk valami ennivaló után nézünk. Amúgy a kertet elrontja, hogy a végén egy TGI Friday's áll (kígyózó sorok voltak még ebben az időben is a bejáratánál). Tipikus skandináv étteremlánc. Amúgy gyorsétteremben ettünk, de nem mentünk el az utca túloldalán lévő McDonaldsba, hanem svéd megfelelőjében, a Maxban. Ahol a választék kicsit kisebb volt, mint az amerikai nagytestvérben, s az ember szerint a sajtburgerjük se az igazi, viszont kb 8 féle szósz közül lehetett választani, hogy mibe szertném mártogatni a sültkrumplimat. Ja és nem a kalóriákat számlálják a tálcák alján lévő papíron, hanem a kaja elkészítéséhez szükséges levegőbe kibocsátott szennyeződést.
Mivel Babszemnek még szüksége volt alvásra, hazamentünk hát. Igaz, a gyerek nem akart elaludni, úgyhogy csatlakoztunk Lobiékhoz és elmentünk húgom elé busszal, voltunk még élelmiszerboltban és persze a játszótéren.
Július 25. szombat
Felvirradt a hajókirándulás napja. Nagyon rutinosan szálltunk le a metróról Slussennél, ahol az előző nap is (ezt a lóhere mintájú többszintes csomópontot 1935-ben adták át, s azóta csak az aszfaltot cserélték rajta, átépíteni se kellett még akkor se, amikor 67-ben a svédek áttértek a jobbkezes közlekedésre). A hajónk a kikötő másik oldaláról indult, s mire odaértünk már eléggé tele volt. Nem előtte kellett megvenni a jegyet, hanem felszálltunk és miután elindult a hajó a belső pénztárnál kellett beszerezni és leszállásnál átadni a matróznak a papírt, hogy jogosan utaztunk velük.
Waxholmba mentünk, ami úgy 50 perces útra Délre van Stockholmtól. Igazi tengerparti kisváros, nagyon hangulatos: kis utcák, fa épületek, aprócska exkluzív boltok.
Van egy vára is, aminek vicces a története. Erődítmény lett volna, hogy védje a Balti tenger felől a svédeket. Aztán felújították a XIX. század végére, hogy jó erős falú vár legyen. Közben azonban a fegyvergyártás annyit fejlődött, hogy mire a próbalövéseket megcsinálták, kiderült, hogy hagyományos ágyúgolyóknak ellenáll ugyan a fal, de az újabbakat szépen átengedi, ahogy kell. Úgyhogy védelmi funkciója ezennel megszűnt. Ennek ellenére még a hadsereg kezében marad a XIX. század elejéig és nemrég lett teljesen átengedve a pórnépnek.
Eleinte úgy tűnt, Babszemet nem is érdekli a vár, megelékszik azzal, hogy lenn a kikötőben kavicsokat dobál, de aztán sikerült rávenni, hogy be is jöjjön, meg felmentünk a toronyba, ebédelgettünk az udvaron és a végén még a fiatalember is fényképezgetett. Talált egy modellt is:
Egyébként Stockholmtól délre a tengerparton valami csodás kis villák, nyaralók voltak, ott aztán el lehetne lakni. Amúgy Waxholmban égtünk le, mert egész nap 25 fok és napsütés volt, kis széllel. Úgyhogy innentől állandó poén forrása volt, hogy mi kreolként megyünk haza és ha megszakadunk, akkor se fogják nekünk elhinni, hogy Svédországban nyaraltunk és nem a Bahamákon.
Biztos, hogy a génekben vannak előre telepített dolgok, amik függetlenek mindenféle családi örökségtől és az, hogy a lányok egyből tudják, mit kell kezdeni a babákkal a fiúk meg elsőre rácuppannak az autókra, nem lehet véletlen. Én eddig simán abban a tudatban éltem, hogy gyermekem mentes a direkt fiús dolgoktól, de legalábbis semmi őrület nem ragadta még el. Többszöri nekifutásra szeretett bele a mozdonyos mesébe, igaz, azóta az összes meglévő történetet kívülről fújja, ám amióta elkezdte figyelgetni a buszokon lévő hirdetéseket (laptopos, nem laptopos, kis laptopos, nagy laptopos) kinyílt a szeme az autókra is. Már itthon kérdezgette, hogy melyik autó milyen, de Stockholmban vagy két nap alatt megtanult mindent. Még azt is tudta, hogy milyen autók szoktak a húgomék előtt parkolni és reggel amikor kijöttünk a lépcsőházból, elsorolta, hogy mi hiányzik. A buszmegálló felé még volt egy kis utca parkoló autókkal ahol szintén feltűnt, ha valamelyik Volvo nem állt a helyén. Úgyhogy messziről megmondja a kocsikról az embléma alapján, hogy milyen márka. A Toyoták bármelyike mondjuk Toyota Corolla, függetlenül attól, hogy tudja, nekünk Carinánk van. Ugyanígya Lada az Lada Samara, az Opel az csak Opel Astra, s még hozzá teszi, hogy olyan van a Feri papának, illetve, hogy Opel sosem kop el. A Lexust Jesszusnak ejti és ha valamit nem ismer még, arra azt mondja, Saab. Mert ugye főleg Stockholmban szivacsolta magába autós tudását.
Eszméletlen, hogy milyen rövid idő alatt mennyi minden fér a kis fejébe és azt mennyire helyesen tudja alkalmazni.
Július 22. szerda
Azon izgultunk, hogy vajon hajlandó lesz-e felszállni Babszem a repülőre, mert már amióta megvettük a jegyeket, mondogattuk neki, hogy ugye utazunk Stockholmba, repülővel, de buszra se mindig akar felszállni, inkább csak nézegeti őket. Ám ezzel szerencsére nem volt gond. Valamint azzal se, hogy más gyerekét visszük magunkkal külföldre. Úgyhogy a sok papírra nem volt szükség, még a kinyomtatott travel document-re se. Az útleveleink alapján megtaláltak minket, aztán a csaj csomót variált, hogy 4-en egy sorba kerüljünk. Ennek eleinte örültünk, aztán amikor felszálltunk a gépre kiderült, hogy az utolsó sorban ülünk, rögtön a wc előtt és még ablakunk sincs, de előttünk is még 4 sor a szárnyra néz.
Anyuék vittek ki a reptérre minket, még felszállás előtt megkajáltunk, mert 1-kor indult a gép, Norwegiannel repültünk, a helytől eltekintve korrekt volt az egész. Babszem főleg azt nem bírta, hogy be kellett kapcsolni az öveket fel és leszálláskor. Akkor volt egy kis harc. Amúgy végül a két gyerek között ült a párom én meg külön a másik oldalon, mert ő volt az, aki eleinte mesét olvasott. Majd hagytuk, hogy Babszem kicsit fel és alá rohangásszon az üléssorok közt, mert úgy döntöttünk, inkább ez, mint hogy hisztizzen a székében. Azt hiszem a töbségnek nem is volt kifogása ez ellen, egyedül csak annak a pasasnak, akire a gyerekem valamiért rákattant, odament hozzá, vigyorgott neki 1000-rel és simogatta. Talán mert ugyanolyan barna szeme és rövid haja volt, mint az apjának…
Lobi várt minket Arlandán, onnan 40 perc alatt értünk hozzájuk, közben mindkét gyerek elaludt az autóban. Kaja után elmentünk körbejártuk a lakótelepet, legalábbis Östberga azon részét, ami hozzájuk közel van. Húgomék háza 3 emeletes, 10 lakásos, két éve épült, van benne egy 13 személyes lift. Az erkélyeken nyári bútorok, szerintem csak azokon az ablakokon voltak függönyök, amelyek mögött külföldiek laktak, mert a svédeknek bőven elég a reluxa. A lépcsőházban az üzenőfalra ki volt téve két fénykép, hogy valakik a szemetet rossz helyre tették: Shcoking! Papírt a háztartási hulladékba! Streetart a játszótéren:
Július 23. csütörtök
Először azt terveztük, hogy elmegyünk a tengerpartra. De nem volt reggel olyan idő. Jó, gondoltuk, akkor majd délután. Délelőtt tehát csak lementünk a játszótérre. Csakhogy a fiúk akkorát aludtak ebéd után, hogy már nem volt értelme elindulnunk. Úgyhogy maradt megint a környék és a játszótér, ahol kiderült, hogy a fiatalok kedvenc elfoglaltsága a hintázás valamint a csúszda.
Szerencsére Adrinak volt motorja, szóval tudott ezzel közlekedni ott is Babszem (ld. a fenti képen). A motor egyébként Stockholmban nem ismerős, jól meg is nézték a gyereket. A nagy játszótéren (mert kb. 2 sor ház között is volt néhány mászóka, kisház, csúszda) egyébként volt több színes kis bungalló, amit ki-kinyitottak és lehetett mindenféle játékokat kölcsönözni (labdát, biciklit, teniszt, gyephokit stb.). A nagy csúszdáról a gyerek főleg csak velünk együtt volt hajlandó lecsúszni, úgyhogy koptattuk mi is a nadrágunk fenekét. Az első két napon tehát még sokat nem láttunk Stockholmból.
Szóval megérkeztünk, lesz majd rendes beszámoló is, esetleg képekkel, úgyhogy most csak a szokásos utazásos top tíz.
Tudom, nem tökéletes, csak valami aktuálisat szerettem volna ide:
Tudom, hogy ilyenkor már annyira nem szokás, csak a fél éveket jegyezni, de hát Babszem akkor is ma lett 32 hónapos. S nagyon bírom, hogy a freeblognál beállíthatom mintha pont akkor írtam volna a bejegyzést, amikora hóforduló volt. Holott akkor éppen pakoltunk be a kocsiba, a telefonom csipogott (az első naptárbejegyzésem minden hó huszadikat 16 óra 12 perc volt: Kázmér hóforduló) és én megölelgettem a kis manót, aki a nyomomban volt.
Aki pelus nélkül utazott velünk Pestre és egész úton be nem állt a szája. Már messziről észrevette, hogy jön egy busz és akkor nézni kellett, hogy laptopos-e. Szerencsére 2 nagy laptopos hirdetéses buszt is láttunk szóval a főváros méltón fogadta a gyereket. Mikor hazaértünk, Babszem beszaladt a szobájába és azt mondta: Már olyan régen jártam itt.
Alig várjuk, hogy elkezdődjön a miért korszak. Biztos nagyon izgalmas és szülőket végtelenül frusztráló kérdéseket fog feltenni.
Közben kinőtt egy csomó ruhát, pólót, nadrágot, cipőt, biztos meghaladta az egy métert, szóval már lehet 104-es ruhákat venni neki. Holnapután pedig repülőre ül, életében először.
