Úgy tűnik, ha 7 előtt kel a gyerek akkor 10nél tovább nem bírja a délelőttöt. Ma már fél 7-kor kiabálgatott ki az ágyából 10óra 00-kor meg újra aludt. Pedig csak még két órát kellett volna kihúznunk, hisz délben szoktam lefektetni. Ez az alvás-etetés dolog nagyon gyűglődős. Most éppen a jövő hétben bízom. Megyünk Kanizsára egy hétre, anyu beígérte már Babszemnek, hogy rá fogja szoktatni a rendes evésre. Én a zárt külön szobában való alvásban bízom, plusz hogy pihenhetek, olvashatok és az otthoni könyveimet is felvihetem a LibraryThingre.
Persze majd az lesz, hogy Babszem ott úgy fog viselkedni mint a kisangyal, aztán jövünk vissza és minden kezdődik előröl.

Pénteken délután Csepelen jártunk, ugyanis ott szereztük be a videokameránkat. Természetesen hosszú nézelődés után (amit a párom végzett) már novemberben meg volt a célszemély, de kivártunk, főleg anyagilag. Ja és persze márkahűek maradtunk. Most már csak az a gond, hogy teljes felbontásban nem tudjuk nézni a gépünkön. Ahhoz sajnos még kevés, de már a jövőre gondoltunk, azért a HD. A hétvége részben kísérletezésekkel telt hát el, Babszemről már egész sok kis felvétel készült. Úgyhogy még a végén ha kitaláljuk hogyan oldható meg a legjobban, kedves blogolvasók se menekülnek attól, hogy mozgó-hangos filmeket láthassanak Babszemről. Jópofákat persze, mint amikor mondjuk átugrik az apja hasán, vagy kidobálja játékait a fürdőkádból és közben hatalmas ártatlan szemekkel néz.

Szombaton délelőtt míg a fiúk elmentek Firewire kártyát venni én gyorsan kitakarítottam, mert vendégeket hívtunk ebédre. A párom meg is jegyezte, egész megerőltető BKVval kirándulni menni. Newriméket vártuk, akiknek kínai látványkonyhabemutatót ígértünk, s végre az ember is értő közönségnek mutogathatta, mit tanult a tavasszal és milyen apró fogásokkal lehet autentikus kínai ebédet csinálni. Háromnegyed óra alatt, ha előtte úgy másfél órát előkészítéssel tölt az ember. Ugyan korábban felébredt Babszem, mint vártuk, de szerencsére addigra a főzésen már túl voltunk. Ebéd után pedig játszottunk egyet és bizony NYERTEM.

A hétvége másik több napos programja a házi kenyérsütés volt. Pontosítsunk: alföldi kenyér sütése. Nem ám géppel, hanem kézzel, ahogy kell. Persze nem én vagyok ennyire megszállott. Én sütöttem ugyan a héten kenyeret, de a gép megdagasztotta, kelesztette nekem már csak a formába kellett applikálnom és a sütőbe tennem. Az ember azonban csinált a héten kovászt, levadászta az internetről a tuti receptet, szombat este nekiállt hát a kelesztésnek, vasárnap meg közel egy órát dagasztott. Az eredmény egy igazi parasztkenyér lett, savanykás, rozsos, ellenőrzött alapanyagokból s vagy 2 szeletétől jól lehet lakni.

Ezek után vasárnap már csak az Oázisba mentünk, hogy levásároljuk a fenyőnk árát és egy rozmaringgal meg egy minirózsával tértünk haza.

Illusztráció a tegnapi naphoz:

Múlt hétfőn jelezte a húgom, hogy csütörtökön feljön Pestre és találkozna mindkettőnkkel. Ami máris szokatlan volt, mert én még aránylag mozgékony vagyok BKV vonalon, de Délegyháza azért kicsit messze van. Szóval spekuláltam, biztos valami nagy hírt fog közölni a nővérével és húgával. Végül két dologra gondoltam: 1. Adrinak kistestvére lesz 2. Munkahelyet változtat. Szóval az utóbbi jött be (amire már utaltak jelek, hisz mostani főnökével boldogtalan – mellesleg az egész osztály az – és ősszel többször is segítettem neki angolul önéletrajzot írni. Igaz, csütörtökön úgy kezdte a nagy hír közlését, hogy „Elköltözünk. Stockholmba.”

Szóval pszichiáter húgom külföldön próbál szerencsét. Márciusban utaznak, az egész család, először fél év nyelvtanfolyam, aztán majd jöhet a munka. Én rögtön sok sikert kívántam és jeleztem, mindig úgy gondoltuk, Skandináviában klassz lehet nyaralni, szóval számítunk majd a svéd rokonokra. Plusz kiderül majd, hogy az IKEAs termékek tényleg svéd helységnevek után lettek elnevezve. Mivel személyesen akarta elmondani a hírt a húgunknak is, aki Eszti betegsége miatt nem jött a találkára, korábban hírzárlatot tartottam a blogon. Egyébként ősszel, mikor pár napra Stockholmba mentek akkor döntöttek végleg úgy, hogy máshol próbálják meg a sok éves tanulást kamatoztatni. Remélik, Lobi is talál majd munkát. Ráadásul apuéknak is ezért volt annyira fontos, hogy jó új gépük, internetjük legyen, amit kezelni is tudnak. Úgyhogy virtuális család leszünk, most már tényleg.

Karácsonyra apuék vettek ugye új gépet maguknak, pár hete pedig már internetjük is van. Egész jól szuperálnak, a skype igencsak bejött nekik, naponta beszélgetnek lányaikkal, az unokákkal, kameráznak. Már Babszem is mutogat a laptopra és mondja, hogy “mama”, ha szerinte anyuval kéne társalognunk. Ezen felbuzdulva párom szülei is újból beizzították a hamvában holt kezdeményezésüket (ők az unoka születésére szereztek az addigi modem helyett szélesebb sávú netet, hogy lehessen webkamerázni), csakhogy nekik egyszerűen nem megy a dolog. Először is az MSN-en bénáztak, aztán letöltötték újra a skype-ot meg regisztráltak újabb nevet. Most már csak azt kéne megérteniük, hogy az apósjelölt által fabrikált hangfalrendszer szörnyű, hangos és visszhangzik, valamint ha csak 1 szemből világított olvasólámpa a fény amiben ülnek, akkor halálfej-szerű fehér az arcuk, minden más a sötétben van, úgyhogy még szép, hogy a gyerek nem ismeri fel őket, sőt talán meg is ijed.
Pedig elvileg nekik évek óta van számítógépük, netjük, apósjelölt még néhány ECDL vizsgát is csinált… ennek ellenére csak nem fekszik nekik a számítástechnika. Igaz, alapvető probléma, hogy türelmetlenek és sose olvassák el, amit a program kiír nekik.

Még 4x nem próbáltam, de tegnapelőtt 2×7 tegnap 1×7 percre kötötte le Babszemet az A.-tól kapott link. Persze azóta a fejemben egyfolytában az It’s Shaun the sheep dal megy.

Két dologra jöttem rá: 1. ilyen DVD kell nekem, 2. Ezentúl ha Cartoon Network közelében leszek megtalálható, akkor előtte jól megtanulmányozom, mikor adják a kalandokat.

Úgy volt, hogy ma reggel elviszem tanácsadásra a gyereket, és ott kikérdezem a doktornőt a még mindig tartó köhögésről (az orrfolyás már egész minimális, ma még 1x nem kellett elővennem a zsebkendőt). Erre hajnalra nekem is folyni kezdett az orrom (a páromnak már 2 napja folyik), úgyhogy később indultunk a beteg rendelésre. Gondoltam receptet ott is felírnak (fürdető, popsikrém, testápoló, vacsinak való szentjánoskenyeres táp), de mégse fertőzzük a többi gyereket, és talán nem lesznek sokan a váróban, hogy még valami komolyabbat elkapjunk. Mindegyik bejött. Nem vártunk túl sokat, nem voltak fertőző betegek és kaptunk recepteket is. Igaz, megint nem tudom hány centi és kiló a csemete, de túléljük: magas és nehéz. Babszem egyébként nem szereti a rendelőt. A váróban jól elvan, aztán amikor a vizsgálatra kerül a sor, főleg amint leveszem róla az utolsó ruhadarabot is, ordítani kezd. A doktor néni alig tudta meghallgatni a tüdejét. Azok a korai oltások nagyon mélyen bevésődtek nála.
A váróteremben egy kismamával beszélgettem, akinek 4 hónappal idősebb a fia és teljesen irigyelt, hogy az enyém csak 2x kel fel éjszakánként. Az övé vagy 12x. Úgyhogy tőle se tudtam megkérdezni, hogy lehet rászoktatni a gyereket arra, hogy egyedül aludjon el. Egyébként most ez a hét kérdése: hogy szoktassam rá Babszemet, hogy egyedül aludjon el a kiságyában. Minden megoldás érdekel. Ötleteket, tapasztalatokat szívesen fogadok.

Az oldalazás már nagyon megy, bútorok mentén. Elsősorban ágy, aztán már körbekerüli a fotelt is, 1 v. 2 kézzel segítve, na meg a legjobb az, mikor erkélyajtónál feláll, aztán ellépdel a nagyszobai szekrény mellett, közben hosszasan magyaráz a tükörképének és néha csókolóznak. A konyhaszekrény mellett is szokott oldalazni, meg a fürdőszobában a kádnál és persze az ágyában.
A nagy családi hétvége után pedig néha kiköveteli, hogy fogjam a kezét és úgy menjünk. Ugyanis a bulin párom keresztanyja megjártatta így, aztán teszvesz néni is “ha a Marika néninek szabad akkor nekem is” felkiáltással ugyanezt csinálta. Pedig megbeszéltük, hogy ilyet ne, had induljon el a saját tempójában a gyerek, amikor ő akar. De hát a Marika nénire én nem szólhatok. Teszvesz néni okfejtésére kiakadtunk, de aztán legyintettünk, mert úgyse tehetünk semmit. Tudom, hogy a húgaim is hiába kérték ugyanezt anyuéktól, ők mindig megjáratták az unokákat. Már nekem is mondták, ha megyünk hozzájuk, Babszem se lesz kivétel. De felvilágosítottam őket, le vannak maradva, ugyanis a másik nagyszülő már korábban fittyet hányt a szülői kérésre és akciózott.

Pénteken végül az üzletkötő jött ide, megkötöttük hát jól a biztosítást Babszemre. Vagyis a jövőjére. Szóval úgy 20 év múlva elég jól fog állni a gyerek anyagilag. Ha akar elmehet külföldre is tanulni. Mondtam is neki, miközben ott mászkált körülöttünk (mert persze mire a srác megérkezett a gyerek már ébren volt), hogy az ő jövőjéről van szó, nem érek rá számítógépezni vele, de elmehet majd a Harvardra. A repülőjegyet tudjuk fizetni, az üzletkötő szerint annál azért többet. Jó, mondtam, akkor az első év még kijön a pénzből, aztán muszáj lesz valam helyi McDonadlsban dolgoznia, hogy fedezni tudja a további tanulmányait. Ugye tök jól viselkedett vendég előtt a gyerek, ki is használtam, etettem vele gyorsan főzeléket meg gyümölcsöt, a srác meg tök oda volt, hogy ő is szeretne már csemetét, csak nincs ideje a nevelésére. Mondtam neki, hogy ha van partner, nem gond, apa kultusz úgyis kialakul. Akárcsak nálunk.
Hétvégén le se lehet vakarni Babszemet az apjáról. De annyira, hogy még az összebújásunkat is képes szétválasztani. Nem viseli el azt se, ha hárman vagyunk az ölelésben. Plusz tegnap este a fürdőszobából se lehetett kirobbantani, amíg az apja fürdött. Ott állt a kád mellett végig és dumált, meg kicsit pancsolt. De inkább a jelenlét számított.
Illusztráció:

Hétvégénként reggel fáziskésésben vagyunk Babszemhez képest. Főleg ha mondjuk előző este inkább 1 órakor feküdtünk le, mint korábban. A gyerek már egy órája fenn van, teper fel és alá a szobákban, felmászik az ágyra, ránk, körbemegy ott is, majd lemászik és kezdi előről, mi meg csak épp nyitogatjuk a szemünket. Egész jól viseli, hogy kómásak a szülei, azért van már amikor kimegy a konyhaajtó elé jelezni, hogy most jön a következő napirendi pont, a reggeli, amit ő páholyból néz végig, mert enni azt még mindig nem hajlandó velünk, pedig próbálkozom.

Jól kiszámoltam, hogy Babszem délutáni alvása után még simán odaérünk 3-ra a megbeszélésre a biztosító ügynökével. Erre még mindig javában alszik a csemete. De hát ez van, anya tervez, gyerek végez.

Ezzel a bejegyzéssel remélem elérem, hogy felébredjen mert ilyenkor mindig, ha lenyomom az elküld gombot, felsír. Legalábbis eddig ez volt a helyzet…

Azért úgy tűnik, aránylag gyors lefolyású ez a betegség. Tegnap estére már annyira virgonc volt a gyerek, hogy el se akart aludni. Azért az orra még folyik meg köhög és napi 1x haver a porszívóval a többi alkalommal sír. Tegnap mivel délelőtt aludt Babszem, 1 óra után voltunk sétálni. Teljesen meglepett, mennyire kihalt volt minden bolt, mert a szokásos időnkben, 9-10 körül mindig sokan vannak mindenfelé. Sőt az ABCben működött az összes pénztár, sehol se állt persze senki sorba. Ilyet sose láttam, még az ünnepek előtti forgalomban sem. Nem is értem, hol van ebben a ráció.

Egész nyugis éjszakánk volt, rosszabbra számítottam, csupán 1x ébredt fel a manó enni (lehet 2x csak nem emlékszem? mindenesetre ez még a jó kategóriába tartozik). Reggel jókedvűen, rekedten, láztalanul ébredt. Aztán most újra alszik, de had tegye, kell az a gyógyuláshoz. Az biztos, hogy a mára tervezett program (pláza macás-pacás az Arénában leértékelésekre vadászva) elmarad.

U.i. Akit érdekel: Zsolti túlélte az ugrást – leglábbis az ellenkezőjéről nem tudunk 🙂

A hétvégén összeszedett orrfolyás helyzet kicsit tovább romlott. Az éjszakánk nem volt túl nyugodt, s bár én is tisztában vagyok vele, milyen jó az orrszívó porszívó Babszem ettől még nem szereti. Mint ahogy most már a fenékbe hőmérőzést se. Pedig régebben nagyokat vigyorgott míg mértük a lázát. Mert ma estére hőemelkedés is lett. Bár már a tegnap éjjel is gyanús volt, de napközben jóval hisztisebb volt a fiatalúr, aztán délután már köhécselt is és még be is rekedt (bár ehhez szerintem hozzájárulhat az is, hogy a nagyiéknál sikítozással igyekezett magára felhívni a figyelmet, pedig alapból is mindenki őt leste). Ha holnap rosszabbodna az állapota, felhívom a doktornénit, mert rendelésre nem akarnám vinni, nehogy valami még durvábbat összeszedjen. Addig is a házi praktikákban és a kúpban bízunk.

Azt hittem, hogy csak a mi családunknál van az, hogy miután vége van egy vendégségnek, akkor otthon szépen megbeszéljük a többieket. Ki mit viselt, hogy viselkedett, mit mondott, esetleg felvilágosítjuk egymást a pletykákról. Mint kiderült nincs ez másként pároméknál se. A szombati banzájt követő vacsora után megtörtént, ami már rég nem: sírva röhögtem. Ugyanis felidéztük a számunkra legérdekesebb momentumot a délutánból. Méghozzá amikor az ember adrenalin junkie unokatestvére elmesélte, hogy gleccser ugrásra megy. Részletezte a felszerelést, hogy mikor indul, hány órát fog vezetni, milyen fényképezőgéppel fogja megörökíteni azt, hogy dobják le a helikopterről. Ekkor nekem sürgős Babszemezhetnékem akadt, szóval a folytatást nem hallottam, de már eddig is csak döbbenten ültem az asztalnál, megszólalni nem bírtam (meg persze ha ő rákezdi nehéz közbeszólni, mert nemcsak hangosan és gyorsan beszél de egy kicsit nagyot is hall). Aztán este elmesélték a többiek, amiről még lemaradtam: a lavinachipről, amivel ha lavina alá temetődik a srác akkor kell megnyomnia, hogy megtalálják, illetve előadta azt is, hogy két pár kesztyűt fog vinni, mert a bőrkesztyű, amit felvesz az elején az lefagy a száguldás közben, s majd lecseréli akkor a thermora. Itt kezdtek potyogni a könnyeim attól, ahogy a többiek előadták a szöveget, és közben láttam magam előtt a srácot, és hallottam a hangját is. Na meg elképzeltem, ahogy többszáz kilométer per órával száguldozva, miután kilökik egy helikopterből majd kesztyűt cserél.

Elvileg ma van a nagy nap, kíváncsi vagyok azért, túlélte-e. Ha igen, akkor még úgyis évekig mesélni fog arról, mi hogy történt.

Szerencsésen megjártuk hát a vidéket. Az indulással csak annyi gond volt, hogy kicsit elszámoltam magam, nem készültem el addigra, mire Cica jött segíteni pakolni, viszont még így is 1/4 6-kor a párom munkahelyénél voltunk. Időt ott nyertünk, hogy az autómosásról lebeszéltük magunkat és nem tudtunk keréknyomást se ellenőrizni, mert nem működött a berendezés. Babszem persze nem aludt az úton, de most ott ült mellette Cica, valamint van már Halász Judit CD és még mindig énekelhettünk neki. A szombat a családi banzáj jegyében telt. Találkoztam most már minden rokonnal. Vasárnap elmentünk moziba, megnéztük a Bűbájt, ami tényleg aranyos egy film. Hazaúton már érezni lehetett valamit abból az időből ami pánikba tartotta az egész országot: esett a hó, kásás volt az út, de szinte senki se járt rajta, valamint éljen a téli gumi. Hétfőn a visszaút is eseménytelen volt, mert az autópálya jól járható volt, csak a köd nehezített kicsit, meg az öt ember BBben és még Babszem is aludt, igaz jó kis náthát szedett össze, úgyhogy most hatalmas sírások vannak az orrszívó-porrszívó miatt.

Párom szülei az ünnepek környékén születtek. Teszvesz néni december 24-én, apósjelölt pedig január 2-án. Ráadásul neki most volt a 60. szülinapja és december 1-től nyugdíjasnak is sikerült elmennie. Ezért aztán hatalmas bulira készülnek, ahol ott lesz minden rokon még a párom által “selejt ágnak” hívott nagynénik, unokatestvérek is. Úgyhogy megyünk a hétvégén Tiszavasváriba. Először szombat reggel akartunk indulni, de délben lesz az ebéd, az ember viszont hétfőre vett ki szabadnapot, hogy akkor jövünk vissza, szóval még ma este elindulunk. Vagy délután, lényeg, hogy a munkahelyére megyek a páromért és onnan irány az M3s. Jönnek Cicáék is velünk, szóval teli kocsi lesz, legalább Babszem se fog unatkozni, mert aludni úgyse szokott. Első lépésként ma elmentem hát, hogy kiszabadítsam a hó fogságából BBt. Ugyanis utoljára december 29-én használtuk (miután 28-án végre felkerültek a téli gumik), mikor kimentünk nagybátyámékhoz Rákosborzasztóra wireless rootert installálni. Arra, hogy havas lesz az autó, meg jeget kell kaparni róla, számítottam, de arra, hogy nem tudom kinyitni csak a csomagtartót, mert a zár befagyott, na arra nem. Nekiálltam hát azért letakarítani BBt, mert a kefét meg a jégkaparót ki tudtam ugye szedni. Az idősebb szerelő, aki beengedett a telepre jött a partvisával segíteni, mondván így sose leszek kész. Felvilágosítottam, ráérek, mert az ajtót se tudom kinyitni, hogy beüljek. Erre elment vissza a szerelőműhelybe és hozott egy melegítőt, amivel felforrósította a kulcsot és lám, kinyílt az ajtó. Ezek után már ment minden, mint a karikacsapás.
Azért még lesz izgalom délután, megyek egyedül (vagyis Cica kíséretében) keréknyomást ellenőrizni, tankolni, autót mosni. Aztán lassan elmondhatom, majd mindent átéltem már az autóval ami kellemetlen, szükségszerű és nem jár anyagi, fizikai kárral.