Hiába már a második éve próbálunk reggel időben elindulni, hogy mindenki odaérjen ahova kell (főleg Babszem a suliba), ez nem mindig jön össze kielégítő módon. Valaki mindig a gyenge láncszem úgyhogy aki utoljára veszi fel a cipőjét, az szokott a bűnbak lenni. S ezt aztán előszeretettel szajkózzák a srácok is, megsértődnek persze, ha ők azok viszont nagy élvezettel kántálják, ha anya vagy apa épp a gyenge láncszem (vagy gyenge lánc, ha Zsebi szavaival élünk).
Múlt héten szerda-csütörtökön az embernek roppant korán kellett kelnie, mert vidékre ment. Szerdán pl. fél hatkor indultak Pestről, úgyhogy nagyon, nagyon hajnalban szólt neki az ébresztő. Ebből következett, hogy egyedül kellett a reggeli menetrendet levezényelni. Úgy gondoltam, hogy ha 10 perccel korábban ébredek és Babszemet ráveszem, hogy a gyors reggeli menüt válassza (csokigolyókat tejjel), akkor simán megoldható a dolog. Mondjuk a fiúk kicsit nyűgösek voltak, mert őket is korábban vertem ki az ágyból, hisz normál esetben amíg én a kicsit leadom az oviban addig a két nagy elmegy a suliig, most viszont nem lehetett párhuzamosan, csak egymás után tenni a dolgokat, tehát előbb ovi aztán az iskola. Viszont sikerült motivációt találni nekik. Azt mondtam, hogy ha gyorsak és ügyesek vagyunk és időben elindulunk, akkor be tudjuk bizonyítani az általános igazságot, hogy apa a gyenge láncszeme a családnak, mert nélküle minden megy, mint a karikacsapás, bezzeg ha ő itt van akkor késve indulunk.
Ezzel sikerült is őket kellően felpezsdítenem, mindenki begyorsult és Zsebi teljesen felvillanyozódott, hogy a bátyja is bekíséri az oviba, a sulihoz érve pedig Babszem meglepődött, hogy éves csúcsot döntöttünk, mert 7:38-ra még sose sikerült odaérni.
Másodszorra már egy kicsit leengedtünk, mert csütörtökön “csak” 7:42-kor dokkoltunk az iskola kapujánál, ami az előző évi rekord volt, de szerintem bebizonyosodott, hogy ki a gyenge láncszem 🙂