Vasárnap volt még egy családi összejövetel, ugyanis kimentünk nagybátyámékhoz Rákosborzasztóra. Anyuék már ott voltak és vártuk a húgaimat, akik a lányokkal Bábszínházban voltak a Hófehérkén. Mi Babszemmel még nem mertünk vállalkozni ilyen kalandra. De ők is elég leharcolva jöttek meg, mint mondták a három csajjal nem volt egyszerű az út, mert ha éppen nem veszekedtek, akkor az imént látott Kukát utánozták, aki félkegyelműként csak nyökögött a színpadon szerepe szerint. Kérdezték is, hogy vajon mi hárman is ilyen rosszak voltunk, ha együtt ültünk a Skoda120L (korábban Trabant) hátsó ülésein és utaztunk valahova? Nagybátyám szerint nem, mi jól nevelt gyerekek voltunk. Amúgy is, ő valahányszor együtt van a család meg a bátyja pár unokája mindig kijelenti, hogy nincs erre felkészülve, nem bánja, hogy a gyerekei még nem alapítottak családot, még vagy 10 évig nem szeretne nagypapa lenni. Aztán a Babszem-féle széktologatás, lányok babán veszekedése elől inkább bemenekült a párommal számítógépet szerelni.
Neje pedig nem győzte dicsérni Babszemet, hogy milyen szép, aranyos meg okos és hogy mennyire hasonlít a fiára amikor ő is ennyi idős volt. Anyu szerint azonban csak a szőke haj és a hosszúkás fejforma a közös nevező, mert Babszem egyáltalán nem visel Lobós vonásokat, ráadásul unokatestvérem is inkább az anyukájára hasonlít, nem a nagybátyámra.

Húgomék tegnap utaztak vissza Stockholmba, miután bevásárolgattak, többek között persze borokat, meg pezsgőt is vittek magukkal. Anyuék felugrottak kicsit megnézni a beteg unokájukat, aki igazából leszámítva, hogy reggel az orvosnál sírt nagyon jó kedvű volt egész nap. Ma reggel is 8 körül kelt, miután keresztbe-kasul befeküdte az ágyunkat, apja már elment dolgozni. Az orrfolyása egyre sűrűsödik, köhögni is kevesebbet köhög és még a kiütések is visszavonulóban. Azért holnap-holnapután feljön teszvesz néni, mert kicsit szeretné megápolgatni a beteget, persze pont nem nagyon lesz mit ápolni rajta, de legalább mehetek majd kicsit városba, vásárolgatni.
Egyébként egy hónap munka után pont jól esik megint egy kicsit kettesben itthon lenni. Igazából nagyon sokat fejlődött Babszem, hála a bölcsődének. Hétvégénként nehéz ezt látni, mert akkor rá van gyógyulva az apjára, meg persze hiányzom, ha nem vagyok én is, alig mozdul mellőlünk, de most látni, minőségileg másképp viselkedik, játszik. Más dolgok érdeklik, mint korábban.

Leszámítva a szeptemberi 4 napot, amikor Babszem megfázott, igazából nem volt beteg, pedig körülötte hullottak a bölcsisek. Mindenki csodálkozott is ezen. Én meg éppen a múlt héten nézegettem, hogy akkor vajon mennyi szabim maradt túl azon a 10 napon, amit csúsztatásként, gyerekbetegségekre meghagytam, mert úgy tűnt, hogy valami el lett számolva a bérszámfejtésen. Mára mindenesetre már előre kivettem egy napot, hogy ha bármi is van, azért teljesíthessük a bölcsisek kérését. Hétvégén azonban kiütések jelentek meg, folyt az orra és tegnap már a bölcsiben is nagyon köhögött alvás alatt. Úgyhogy reggel elmentünk azért a doktor nénihez. Kiderült, hogy bizony nem ételtől vagy ruhától, melegtől pöttyösödik Babszem, hanem elkapott egy bölcsis vírust. A hurutos rész jó esetben elmúlik egy hét alatt, a kiütések maradhatnak tovább is.
Úgyhogy máris kihasználhatok 4 napot is a csúsztatásból.
Egyébként csemete jól van, jókedvű, Hupikék törpikéket néz.

Húgomék 23-án éjszaka jöttek meg Stockholmból. A hosszú hétvége egyik nagy programja az volt, hogy megtartjuk anyu 60. születésnapját is, itt fenn Pesten és környékén, mert erre a rövid időre a svédek nem akarták beutazni a fél országot, hanem ide csoportosították a programjukat, csak Lobi utazott haza anyukájához Csácsba. Szombatra volt hát tervezve a buli, elvileg meglepetés anyunak, csak annyit tudott, jönnek apuval Délegyházára, ahol ott lesz a család. De vendéglőbe mentünk, a Sziget panzió éttermében volt ebéd meg gyertyás torta. Anyu eléggé oda volt, hogy együtt a család az összes (3db) lánya és unokája (4db). Az étteremben szerencsére csak mi voltunk, ezért elnézték, hogy Babszem beltéren motorozott (mostanában össze van vele nőve), gyerekek szaladgáltak, hangoskodtak. Aztán volt torta is, egy régi fényképpel a tetején. Lobo család 80-as évek elejéről^*, Keszthelyen (ami ha nem tudnánk nem derül ki a képből:)

Eszti aztán folyamatosan kommentálta, hogy „Anya most eszem a fejed. Most leharaptam a lábadat”. Mivel volt úgy, hogy a két jelenlévő apuka (párom és sógorom) volt kinn a gyerekekkel a játszótéren, jólesett tényleg csak úgy 5-ösben beszélgetni emlékekről, nyugiban, megszakítás nélkül, mint a régi szép időben mikor még csak ez az egy család volt az univerzum közepe, nem mindenféle aprónépek. Utána még elmentünk Délegyházára is, hogy pezsgőzgessünk, apu is koccinthasson velünk, aztán elég későn értünk haza ahhoz, hogy Babszem úgy beájuljon, hogy észre se vegyük az óraállítást.

^*Mikor a húgom elküldte a képeket, hogy melyiket választotta a tortára a párom nem ismerte fel rajta aput, mert hogy mennyi haja volt. Mint utóbb kiderült, a sógorom is hasonlóan volt a dologgal. Mi persze kor szerint harmonikában eléggé egyértelműek vagyunk. A Dóri meg el volt hűlve, hogy milyen szörnyű ruhákat viseltünk mi annak idején (be nem scannelt képek között, amiket apu válogatott ki még otthon, titokban, anyu háta megett akadt néhány durva kőmosott farmer-szerkós, C.C. Catch frizurás, hófehér keretes napszemüveges is). De megnyugtatta az anyja, 30 év múlva az ő gyerekei is ugyanúgy cikinek fogják találni azokat az összeállításokat, amiket ő manapság visel (7 éves, saját stílusérzékkel persze) és hihetetlen menőnek gondol.

Első várélmény. Persze felfelé az apjának kellett vinni, aztán alig akarta elhagyni a kapu melletti kis fülkét, majd a bástyákat. De uzsonnáztunk is.

Már hétvége óta mondogattuk Babszemnek, hogy kedden majd nem anya, hanem apa megy érte a bölcsibe. Ugyanis pont összejött, hogy délelőtt kéményseprőre kellett várni (8 és 12 között, ami ugye lehet 8 után 5 perccel vagy éppen 12 előtt 5-tel), délután meg a féléves rendes munkamegbeszélés várt a gyárban is. Úgyhogy megbeszéltem benn, hogy inkább később megyek, de ott tudok lenni végig bármennyi mondanivalója is lesz főnéninek. Reggel bölcsibe leadás után siettem haza, legalább elmosogattam, mostam meg takarítgattam kicsit, aztán mentem dolgozni, többször is felhívva a párom figyelmét arra, hogy a gyerekről ne feledkezzen meg. Persze nem tette, sőt előbb odaért mint én.
Azt mondta, hogy bár örült neki Babszem, azért láthatólag engem várt és később mikor sétáltak meg motoroztak néha spontán elpityeredett, mert hirtelen eszébe juthatott, hogy nem vagyok ott vele.
Ehhez képest mérsékelten volt lelkes mikor beértem őket a parkban ahol játszottak és az est további részében se nagyon foglalkozott velem. Otthon is az kellett neki, hogy az apja hordozza a seggét és foglalkozzon vele.

Az előző fellépése óta tovább fejlődött. Kivettünk ugye két rácsot az ágyából, amit csak néha használ ki-be mászkálásra. Délutáni alvásnál, ha jól ébred, akkor kijön a szobájából, de éjszaka inkább megvárja, hogy bemenjek hozzá. Egy időben attól tartottam, hogy a nagy forgolászásai közepette fejjel előre majd ki talál csúszni azon a lyukon és tettem le vastagabb takarót az ágya mellé. De aztán leszoktam erről. Tegnap nem sokkal azután hogy lefeküdtünk én már félálomban voltam amikor hallottam, hogy felsír. Miközben összeszedtem magam és mentem a szobájába, a párom valami olyat mondott, hogy biztos beverte a fejét. Mire odaértem már csend volt, gyerek az ágy mellett a padlón aludt totál olyan pózban (hasán, keze a feje alatt, lábai maga alá húzva, feneke pucsítva), mint a helyén szokott. Szóval valahogy kiesett azon a kettős rácshiányon. Meg se rezdült, pedig még rá is kérdeztem, hogy “Te meg mit keresel itt?” mikor visszatettem, aludt szépen tovább. Betakargattam, aztán reggelig egy mukk se volt már felőle.

Ma reggel a bölcsődében a gondozónő megkérdezte, nem tudnám-e megoldani, hogy jövő kedden nem viszem be Babszemet. Először azt hittem, azért kéri, mert nem lesz ott, annak idején emlegette, hogy őszi szünetkor biztos vesz ki szabit, hogy a fiával, aki most kezdte a sulit otthon maradjon. Át is futott rajtam, hogy nem is nagy gond, mert anyuék itt lesznek a környéken, hisz csütörtök éjjel érkeznek a húgomék Stockholmból 5 napra, s nem mennek haza Csácsba, csak itt maradnak Pest/Délegyháza vonzáskörzetében. De aztán folytatta, hogy akkor éppen megfigyelés lesz és nem akar belebonyolódni abba, hogy miért és hogyan eszik a kisfiam.
Ez eléggé mellbevágott. Mert nem értem, hogy lenne ez az ő gondja, hisz egyértelműen nem tehet arról, még mindig nem hajlandó Babszem úgy enni ahogy az ő korában elvárható lenne. Úgy kezelik az én drága okos, szép gyerekemet, mintha fogyatékos lenne. Mindössze azért, mert egy apróságban nem olyan mint az átlag. Kicsit megzuhantam, kell-e ennél több az amúgy is fennálló lelkiismeretfurdalás mellé, ami megvan, mert valahol érzem, hogy én rontottam el valamit és azért nem harapdál a csemete. Holott a gondozónők kívánságára, akik szerint lehet, valami anatómiai oka van a nem rágásnak, nagy darabok le nem nyelésének, beszéltem a doktor néninkkel is, aki azt mondta, hogy ki fogja nőni ezt Babszem, volt már ilyennel dolga, de ha mégse, később ha már fejlettebb értelmileg el lehet vinni specialistához.
Persze azt fogom mondani az otthon maradásra, hogy a dolog megoldható hiszen itt lesznek a nagyszülők, de remélem érthető lesz, hogy ez csak a mostra vonatkozik.

A párom szerint meg szokjak csak hozzá, hogy az én édes drága aranyos szemem fényét nem mindenki látja annak.

Szombaton és tegnap nálunk járt Beau, akitől megrendeltük saját elképzeléseink alapján Babszem ajtajára a képet. Hisz mindig úgy terveztük, hogy a gyerekszoba felől ne valami sima ajtót nézegessen a csemete, ha az be van zárva, hanem valami mókásat, kedveset, s egyénit, ami másnak nincs. Úgyhogy párom régi munkatársi kapcsolatokat kihasználva talált olyan elvetemült, viszont tehetséges embert, aki vállalta, hogy az ember a mi iránymutatásainkat követve tervez nekünk egy gyerekszobába való fali képet, amit aztán kénytelen lesz egy rétegelt lemezre felfesteni. Szombaton hát elkezdte és tegnap befejezte Beau az ajtónk kifestését.
Mivel a szoba kicsi, túl nagy látószögű obink meg nincs, igazából a teljes ajtót nem is tudtuk lefényképezni. Még van rajta gomba és kis hal a tóban valamint lába a kutyának (eredeti rajz).
Mindenesetre Babszem is elégedettségét fejezte ki, tegnap több ölelést is kapott a művész, valamint ma amikor hazaértünk határozottan hiányolta, hogy senki se festeget a szobájában.

Tegnap, mikor bejelentkeztem kozmetikushoz és miután egy fodrász csaj mondta, hogy “adok egy kozmetikust” lelkes férfihang válaszolt a kérdéseimre. Főleg, hogy igen, még mindig csinálnak náluk pasztázást és beírt ma reggelre. Na gondoltam, lesz erről egy érdekes posztom, mert srácnál mint kozmetikusnál ilyen intim helyzetben még nem voltam (nem nőnemű kozmetikusnál amúgy se). De aztán nem tudok mit írni, mert lány vett kezelésbe. Úgyhogy Telly Savallas szevasz.

Reggelenként még mindig többnyire mi vagyunk az utolsók akik beadjuk a csemetét a csoportba. Ennek megfelelően kb. én vagyok az utolsó aki érte is megy Babszemnek. Háromnegyed 4 és 4 között szoktam odaérni és akkor már a kicsikkel vannak összevonva, s ritkán van ott másik csemete az ő csoportjából. Néha kényelmetlenül érzem emiatt magam, pedig nem néznek rám csúnyán, csak látom, utána pár perccel milyen vidáman lép le öltözni a mi gondozónőnk. Holott ilyenkor ő is 9-re vagy 10-re jár. Nem is értem, mások hogy csinálják, ha dolgoznak, előbb viszik haza a csemetét. Persze vannak nagymamák, bébiszitterek és apukák is, akik esetleg váltanak. Kíváncsi vagyok, nálunk jövő kedden lesz először, hogy a párom egyedül megy majd Babszemért.
Reggel még mindig együtt visszük. Míg én elpakolom a gyerek ruháit (kinti, benti, hazamenős, a kimosottak visszatétele a szekrénybe stb.), leparkolom a babakocsit (ó igen, 4 percnyire lakva, csak ezzel tudjuk tartani a szintidőnket, mert hiába minden nem szokott sikerülni, hogy 3/4 8 előtt útra keljünk:), addig az apja átöltözteti (mostanában azért leredukáltam, hogy csak cipőt kelljen cserélni mert eleve abban a nadrágban viszem, ami a benti játszósa). Minap megjegyezte Enikő anyukája (akivel együtt kezdtük a beszoktatást), hogy „Én még nem láttam pasit ilyen gyorsan gyereket átöltöztetni”. Ma megláthattam, miért. A férje jött kislányukért, aki apával aztán mindent eljátszott, mire sikerült legalább feltenni a pelenkázóra. S mire egy cipőt levettek, a gyerek már az ablakban mászkált öltözködés helyett. Nem vártam meg a végeredményt, de gondolom előbb utóbb azért hazajutottak. Ja nálunk persze az öltözés közbeni haccacárét nekem tartogatja Babszem.

Már egy ideje megvan ugye a szuper kameránk, már kiválasztottuk a jó kis videomegosztó helyet, végre van 4 magos gép ami elviseli az editálást is. De a párom még mindig ismerkedik csak a megfelelő videoszerkesztő szoftverrel. Ez tegnap éjfélre készült végül el, de sokáig tartott míg tömörítette a Vimeo, szóval csak ma posztolom.
Vasárnapi szelíd motoros:

Ha minden jól megy, ezek után még több ilyet kaphat akár akajra, akár nem az olvasóközönségem 🙂

Nyáron teljesen elképedtem, hogy nem kaptam olyan övet sehol, ami tartotta volna is a nadrágjaimat a derekamon. Mindenütt csak dekorációs célra használatos típusokat árultak. Akkor aztán párom nagymamájával bevetettem a nadrágjaimat inkább. Csakhogy a helyzet tovább fokozódott és a következő fogyásnál megint ott voltam, ahol a part szakad: nadrágok csúsztak le rólam. Pont mielőtt mentem munkába. Aztán kicsit örülgettem, hogy a régi szoknyák meg egy gatya már/még rám jött, gondoltam ezzel kihúzom egy darabig. De azért nem ártana pár kurrensebb darab. Vasárnap családilag elvillamosoztunk hát az Árkádba, azon célből hogy nekem nadrágot, páromnak meg cipőt nézzünk. Csak pár órára akartunk menni, Babszem is jött gyalog (illetve cipeltette magát), BKVztunk (már 7végi sofőrök se vagyunk, most hogy mindkettőnknek van bérlete is). Végül az ember beleszeretett egy cipőbe, csakhogy a méretében már nem volt. Én meg nem találtam nadrágot, bár határozottan örültem, hogy 2 számmal kisebbet kellett próbálnom, mint legutóbb.
Viszont vettem övet! Mert most az őszi kollekcióban a CandAban az is akadt, pont amilyenre vágytam és M-eset kellett vennem, ugyanis az L-es legbentebbi lyuka is lecsúszott a derekamról, nem is beszélve az XL-esről. Mindig tudtam, hogy a CundA kicsit kegyesebb a konfekció méretekkel, de azért ezek a dolgok határozottan kellemesen leptek meg. Úgyhogy megint tudom hordani a régi farmerokat, nadrágokat.

Bármennyire is jó már a bölcsiben és vidáman megy Babszem, jól érzi magát stb. Azért mégis a legjobb ha otthon lehet a szüleivel. Főleg azt nem akarja, hogy a hétvége véget érjen. Ennek megfelelően tegnap másfél órán át tartott az altatása, és csak este 10-kor aludt el. Hajnalban meg persze felébredt, hogy odafekhessen közénk. Ma reggel kicsit karikásak voltak hát a szemei, de legalább tuti nem fog gondot okozni a délutáni alvás a bölcsiben. Akkor se, ha nem mennek ki az udvarra.

Úgy tűnik ezentúl nem azzal fogom kezdeni a napi postot, hogy mennyi könny folyt reggel elváláskor. Sőt. Ma vidáman bemasírozott a terembe, el a gondozónő mellett is és vigyorogva megállt középen, hogy akkor kezdődhet a buli. Álmomban meg mielőtt beadtam volna rám nézett és mondott valami hosszú egész mondatot, aztán ott hagyott, hogy menjen játszani én meg csak kapkodtam a levegőt, alig tértem magamhoz hogy jé a gyerekem tud beszélni.

Mostanában mindig hullámokban sikerül frissítenem az Olvasónaplómat. Továbbra is rendesen olvasok, csak időm/kedvem nincs azonnal jókislány módjára megírni a recenziókat. Tegnap sikerült három könyvről is írnom, s azóta csak egyre jobban felhúzom magam a Jane Austen naplóján. Nem szabad róla többet olvasnom másoktól, megnézni a kommenteket, javítani az írásomon, mert most is az lett a vége, hogy leszedtem az értékelésemből még egy csillagot.
Megfogadtam még azt is, hogy miután a múlt héten megvettem Babszem 45. könyvét, többet egy darabig (szülinap) nem kap. Erre ma mivel találom szembe magam a Bookline-on? Kortárs mesék akcióval. S ott van rajta egy csomó, ami szerepel a kívánságlistámon (Bárcsak lennék vagány bárány, Csoda és Kósza, Friss tinta, Lámpalány meséi, Őszi böngésző, Pauli, Rumini stb.). Karácsonyra lesz még a gyereknek 50 kötetes a könyvtára.

Hetek óta először Babszem ismét végigaludta az éjszakát. Nem ébredt fel, nem jött közénk, egész hamar aludt el este is, nem rúgta le magáról a takarót (bementem vagy 3x ellenőrizni, mert persze még mindig nincs fűtés) és fél perccel a rádió ébresztése előtt kelt fel. Bár magára öntött fél bögre kakaót azért jó kedve volt reggel is és egyetlen csepp könny nélkül masírozott be a bölcsis csoportba is.

Shaun és rajongója:

Vasárnap Délegyházán voltunk, Dóri 7. szülinapját tartottuk szűk családi körben. Szombaton húgomék lezavarták a gyerekbulit, úgyhogy mi csak ebédre mentünk és anyuék voltak még ott rajtunk kívül. Meg a buli meglepetése egy trambulin, amiből Dórit ki se lehetett robbantani. Miután megtudtuk, hogy felnőttek is használhatják, sőt apu már szombaton ki is próbálta én is bemásztam és jót ugráltam benne. Többször is. Ebéd után főleg azért, hogy a tiramisus torta (ami ma nagy sikert aratott benn a gyárban) ne nyomja a lelkiismeretemet meg a hasamat.
Egyébként nem először ugráltam szét kis híján egy harisnyát. Még bébisintér koromban angliában voltunk egy szülinapon, ahol ugráló várat béreltek egész hétvégére a gyerekeknek és azon a címen, hogy a 2-5 évesek mellé kell egy felügyelő az egész délutánt benn töltöttem és 2 pár harisnyám bánta az akciót. Azóta ezek a gyerekek rendesen felnőttek, Facebook-on lehet követni, melyik este hol buliznak.
Babszem egyébként magát a trambulint annyira nem élvezte, de bejött párszor az tetszett neki, hogy én körbeugráltam, alatta meg mozgott a föld. De főleg az volt kellemes meglepetés, hogy játszottak az Esztivel. Nem volt veszekedés, sőt bementek a lányszobába és elvoltak szép csendben, míg mi befejeztük az ebédet. Persze nem igazán egymással játszottak, csak egymás mellett, de ahhoz képest, hogy a nyáron még a fiamnak kellett vagy másfél nap, míg hozzászokott az Esztihez, most meg azonnal jóban voltak.Ez hatalmas fejlődés. Mit tesz ugye a bölcsi meg a szocializáció.