Vasárnap délután Zsebi ágyát a legalsóra állítottuk és kivettük belőle a két rácsot, hogy ki-be mászkáljon. Két perc alatt rájött, hogy tudja ezt megvalósítani. Azóta már volt úgy, hogy a délutáni alvásból felébredve úgy jött ki, hogy egyszer csak kivágódott a gyerekszoba ajtajának mindkét szárnya.

Ha Babszem befejezi a vacsorát és megy be a szobába, Zsebi azonnal követi, siet utána. Ilyenkor vagy eljátszanak egymással vagy egymás mellett, de szokott lenni pár perc, amíg mi is nyugodtan ehetünk (persze akkor van ez így, ha minden jól együtt áll, de azért heti pár alkalommal összejön). Tegnap este is ez volt a helyzet, aztán egy idő után Zsebi kiabálását lehetett hallani. De nem dühösen, vagy sírva, csak úgy figyelemfelkeltőn. Bementem hát, Babszem az asztalnál ült, játszott a minidínóival, Zsebi pedig a gyerekszobában volt. Az emeletes ágyon, a létra tetején ücsörgött. S roppant büszke volt magára. Babszem csak felnézett: “Biztos apa hagyta ott” mondta, de persze ez ki van zárva, mert sose hagyjuk felügyelet nélkül az ágy tetején. Már láttuk, hogy próbálkozott felmenni, de olyankor meg szoktuk fogni és megemeljük. Persze megmutatta, hogy csinálta és szépen felmászott a létrán. Azóta nem lehet egyedül hagyni a szobában, mert bármikor képes megindulni a létra felé, ha úgy tartja a kedve és mászik. S még azért nem mindig biztosan teszi, úgyhogy mögé kell állni.

Ma meg már vagánykodott, mert mikor eléri az ablakpárkány vonalát, onnan próbál meg leszedni valamit (Babszem eddig ott gyűjtötte a Zsebi elől biztonságba helyezett cuccait), aztán azzal szeretne tovább mászni.

Este meg itt volt a keresztanyja és neki is nagy büszkén mutogatta a tudományait (ki-be mászkálás a saját ágyába, felmászás Babszemébe).

Ma azért hiányzott, mert elő kellett vennem a szebbik kézírásomat, hogy megírjam a szülinapi bulira a meghívókat. Mennyivel jobb lett volna, ha megformázom Office-ban aztán egyformán csecse mindenkinek.

Azért igyekeztem olvashatóan írni, meg szerencsére voltak gyerekzsúrra szóló meghívóim (bár angolul), mert valami akció alkalmával betáraztam belőlük:)

Zsebi nagyon várja, hogy délutánonként menjünk Babszemért az oviban. A héten minden nap fogta magát és bement játszani a csoportszobába, amíg a bátyó öltözött. Simán beült a sínek közé vagy az autókkal játszani, s míg eleinte (mondjuk úgy 2 hete) még elgörbült a szája, ha engem nem látott mert kimentem segíteni Babszemnek az öltözőbe, most már ezzel sincs gond. Sőt, külön kérni kell, ha már elkészültünk, hogy menjünk. Szerencsére az óvónőnek is szót fogad és hagyja magát kivezettetni a csoportszobából. A többi gyerek – és érdekes mód, szinte csak a fiúk – nagyon kedves hozzá.

Tegnap amikor mentünk Babszemért, kijött Ági néni és külön elmondta, hogy délután fociedzést követően Babszem és Levente lent maradtak bezárva a tornateremben. Az edzők nem vették észre, hogy nem hozták vissza őket, s az óvonőknek is csak a nyugisabb uzsonnaidőnél tűnt fel, hogy nincs meg a két fiú. Ági néni szerint már többször is mondták korábban az edzők, hogy Babszem, ha együtt van Leventével nem mindig követik a gyakorlatokat, mással szórakoznak, sőt már az ovis “tornaórán” (minden nap van ugye fél óra mozgás lenn a teremben) is volt velük probléma és ha elbújnak mondjuk lent a mosdóban, akkor nehéz észrevenni őket. Mindenesetre beszéljünk a gyerekekkel erről (közben pont megérkezett Levente apja is), mert lehet sokk volt nekik, éjszaka rosszat álmodhatnak stb. bár mire a dadus lement értük már odatoltak valami széket az ablakhoz, hogy integessenek, hátha észreveszi őket valaki.

Babszemet nem rázta meg a dolog, sőt büszkén mesélte, hogy a Leventének még kakilnia is kellett és ő törölte ki a másik kisfiú fenekét, akivel aztán uzsonnánál megint legeslegjobb barátok lettek. Úgy tűnik, hogy nem bújtak el, egyszerűen csak azt csinálták, mint máskor: cipőcsere közben minden mással foglalkoztak, így jóval tovább tartott nekik az egész, az edzők meg azt hitték, hogy már mindenki kész és elmentek. Legalábbis Babszem így mesélte.

Úgyhogy még mindig fenn áll az a helyzet, hogy a Levente rossz hatással van rá. Ezt megint mondta az óvónő is, hogy beszéljünk Babszemmel, ne barátkozzon ezzel a kisfiúval. Pedig most ősszel már kezdtek kicsit széthúzni, Babszem itthon panaszkodott néha, hogy milyen undok a Levi, ennek ellenére legtöbbször, amikor érte megyek, még mindig csak vele játszik. Kivéve, ha éppen hiányzik, mert akkor másokkal is. Kapacitáljuk, hogy csatlakozzon másokhoz játékban, vegyen részt közös foglalkozáson (most már egész sűrűn rajzol, arra nem panaszkodhatunk), de nem vagyunk ott vele egész nap, hogy nógassuk, az óvónők meg 25 másik gyerek mellett nem fognak rá figyelni. Úgyhogy ez még mindig problémás kérdés.

A logopédiára szorgalmasan jár és csináljuk a feladatokat, s persze megint kiderült, hogy az anyai fül mennyire elnéző, mert azt tudtam, hogy az r betűivel gond van, de mostanában az s-t gyakoroljuk és tényleg nehezen mondja ki, mert inkább sz-nek hallatszik.

A hétvége margójára két fotó. Babszem, amint a fa tetején van, mert most éppen ez a kedvenc sportja a famászás. Nagyiéknál szerencsére volt nem kevés, ahova felmehetett.

Zsebi pedig a szelíd motoros.

Véget ért hát a hosszú hétvége, amit mindenki nagyon élvezett. A fiúk kihasználták a nagyszülőket, volt jó idő, hogy a kertben is lehessen játszani és még rokonokat is látogattunk. Zsebi nagyon élvezte, hogy fel és alá mászkálhatott meg voltak ott különleges dolgok, mint például a mosogatógép, amelynek pakolása még mindig nagyon menő. Meg most már persze felérte ő is a vasútmodell asztalt és azzal szórakozott, hogy megpróbálta lekapni a sínről a száguldó mozdonyokat. Babszem pedig esti olvasmányként a mesék mellé lapozgatott egy modellvasút újságot, s megtervezte szóban, hogy a nagypapának mi mindent kéne átalakítania meg hogyan lehetne még nagyobb a terepasztal. Mert persze ami van, az már kicsi:)

Míg a múltkori hosszú hétvégét anyuéknál töltöttük, evidens volt, hogy most az ország másik felébe fogunk kiruccanni. Kivételesen mindenki sokáig aludt, még Zsebi is csak fél 9-kor ébredt, mire mi már meg is reggeliztünk. Éppen ezért csak háromnegyed 12-kor indultunk el Tiszavasváriba. A városból könnyedén kijutottunk, mondtam is, hogy lám, ha a boltok nincsenek nyitva és nem lehet vásárolni menni, mindjárt lehet 70-nel is teperni a Hungárián. Aztán sikerült belefutnunk a reggeli 3-as ütközés végébe, ami Bagnál történt, de jó 10 km-ig nem sikerült a sornak fellazulnia és elég lassan mentünk csak. Zsebi nehezen aludt el, aztán végül csak fél órát aludt, s jó sokan voltak az úton még a debreceni lehajtónál is. Utána azonban a másik sávlezárásos baleset a 194-es km-nél már nem volt gond, mert alig maradtak a pályán rajtunk kívül. Így végül megérkeztünk 2 után nem sokkal.

Amúgy éppen túl vagyok az első héten a szénhidrátkizárós kúránkban. Az első két napot nagyon nehezen bírtam, aztán jobb lett és még a brokkolitól meg a karfioltól se lett herótom, nem úgy, mint az embernek, aki csinálja velem, de ő néha meginoghat, mert ő már eddig is elég keveset evett a szénhidrátból velem ellentétben. Úgyhogy most kezdődik – mával – a második hét, ami még amolyan fix receptsort követ, aztán majd egyedül kell alkalmaznom az elsajátított dolgokat.

Van egy ilyen National Novel Writing Month (Nemzeti Regényíró Hónap) kezdeményezés, amire lehet jelentkezni, és kitűzni célul, hogy egy hónap alatt az ember megír egy könyvet, de legalábbis 50,000 szót összehoz. Mindenféle szabályai vannak, lehetsz egy csapat tagja, követheted az előmeneteledet, biztathatod a sorstársaidat és kaphatsz magad is vigasztaló szavakat stb.

Na nem kell megijedni már rég feladtam, hogy regényt írjak, csak arra gondoltam, hogy mivel mostanában mindkét blogomat elhanyagoltam (az Olvasónaplót meg ezt is), csinálok magamnak egy LoBloWriMo-t azaz Lobo Blog Writing Month-ot, úgyhogy november folyamán minden nap elő kell állnom egy bejegyzéssel legalább az egyik blogban. Szóval ha minden jól megy és itt nincs frissítés, akkor az igazság tartalom odaát van.

Biztatni majd lehet engem is, meg vigasztalni:)