Metró

Az, hogy mostanában a londoni metrót többen is emlegetik, nekem is eszembe jutott az élményem, ami a hellyel kapcsolatos. Az egyetlen, ami meghőkkentett és megrengette a világvárosokba vetett hitemet.

Bébisintér korom második évében anyuék egyik telefonálás alkalmával bejelentették, mit szólnék, ha a tavaszi szünetben meglátogatnának a hugaim egy hosszú hétvégére. Mivel akkoriban még nem voltak fapadosok, csak a Malév akciózott, hogy olcsón adott jegyeket ha legalább 4 napot 7végéstül külföldön tölt az ember, a szüleim összekuporgatták a pénzt erre a Húsvéti ajándékra. Mondanom se kell, hogy nekiálltam bőgni a telefonnal a fülemen, Jayne ijedten rohant be a konyhából, hogy mi a bajom vajon milyen rossz hírt hallottam én meg felmutattam az ujjamat, hogy minden teljesen oké.
S az is volt. Jöttek a hugaim, felmentem eléjük Londonba, s bár a tavaszi szünet miatt igazából fél napokat a gyerekekkel kellett tölteni, azért belefért minden a környéken, Brighton, Guilford, London.
Az utóbbi helyen voltam már vagy sokadszor, azaz lehettem az idegenvezető, s amit nem tudtunk azon az egy napon megnézni (telefonfülkék, Downing Street 10, Hyde Park, Tower), arról csak meséltem. Ácsorogtunk a Picadilly Circus metrómegállóban, beszéltük, hogy milyen rendesen egy oldalra állnak az angolok a mozgólépcsőn, milyen jól visszhangzik a zene a csempézett folyosókon stb. Arról sztoriztam, hogy a legutóbb éppen itt vártam a metróra, amikor a sínek között megpillantottam egy patkányt.

“Mint amilyen ott van!” kiáltottam fel és a hugaim is megcsodálhattak egy igazi londoni patkányt. Megállapítottuk, világváros ide vagy oda, a pesten még nem volt szerencsénk ilyenhez.