Tegnap esti vacsorához elő kellett kerítenem egy lecsót, hát felmásztam a székre a konyhaszekrény tetején található üvegekhez. A múltkor anyu, amikor nálunk járt és felnézett a konyhaszekrény tetejére meg is jegyezte, hogy hűűű de renedes vagyok, mennyi mindent tettem el télire. Persze viccelt, mert nagyon jól tudja, hogy befőttjeinknek 2 forrása van, az egyik ő, a másik anyósjelölt.
Mindenesetre tegnap észrevettem, hogy lassan már csak lekvárjaink lesznek. Néhány barack és cseresznyekompót, egy üveg zöldbab és erőspaprika mellett. Jelentettem készletünk összetevőit a kedvesnek, felhozva, hogy akkor ezentúl talán lekvároskenyeret kéne ennünk, de ő azt mondta, inkább süssek süteményt és ott használjam fel.
Szegényben még mindig élénken él szerelmünk hajnala, amikor reggelente lekvároskenyérrel tömtem. Jómagam ugyanis nem reggelizek, hát semmi ilyesmim nem volt otthon, bezzeg baracklekvár, az már akkor is tömérdek. Úgyhogy az éhes férfinek vajas lekváros kenyereket kentem lelkesen, amit ő igyekezett hősiesen megenni (ld. szerelmünk hajnala). Végül aztán csak kibújt a szög a zsákból megtudtam a nagy igazságot (lekvároskenyérutálat) és elkezdtem szalámit vásárolni.
A dolog nem múlt azonban el nyomtalanul, lekvároskenyér azóta is tabu. Kivételt képez az a bizonyos vajas mazsolás zsömle anyósjelölt féle szamócalekvárral. Néha lecsúszik, még nekem is, hétvégi reggeleken.
