Még megvan. Bár tényleg nagyon megy össze. Nem tudom az Északi parttal mi a helyzet, a délin durva. Viszont combközépig leláttam az aljára. Szóval kevés, de tiszta. Volt család, buli Martini. Ajándékozás. Dórizás. Nosztalgia. Hogy amikor nekünk is az volt a legjobb, hogy a nagymamánkkal kint voltunk és igazából nem csináltunk semmit, de mindig csokoládéra barnultunk, akkor még az utca végén kezdődött a tó, igaz később mindig inkább gyalogoltunk egy nagyot, be a Csicsergőre, ahol szűk nádba taposott úton lehetett eljutni a kis félsziget csúcsára, és onnan magában a vízben alig kellett menni ahhoz, hogy elérjük a stégeket, ahonnan lehetett ugrálni. Lila szájig. Most nagy a csend, a helyi kisbolt katasztrófa, vasárnap már ki se nyitnak, tiszta lutri, hogy mit lehet ott kapni, kevesen vannak a nyaralók is. De hát ez előfordul jobb helyeken is, a mi kis falunkról – mert valamikor még az volt – ahol anno a szüleim is a nyarakat töltötték szinte senki se hallott.
