Lavinachip

Azt hittem, hogy csak a mi családunknál van az, hogy miután vége van egy vendégségnek, akkor otthon szépen megbeszéljük a többieket. Ki mit viselt, hogy viselkedett, mit mondott, esetleg felvilágosítjuk egymást a pletykákról. Mint kiderült nincs ez másként pároméknál se. A szombati banzájt követő vacsora után megtörtént, ami már rég nem: sírva röhögtem. Ugyanis felidéztük a számunkra legérdekesebb momentumot a délutánból. Méghozzá amikor az ember adrenalin junkie unokatestvére elmesélte, hogy gleccser ugrásra megy. Részletezte a felszerelést, hogy mikor indul, hány órát fog vezetni, milyen fényképezőgéppel fogja megörökíteni azt, hogy dobják le a helikopterről. Ekkor nekem sürgős Babszemezhetnékem akadt, szóval a folytatást nem hallottam, de már eddig is csak döbbenten ültem az asztalnál, megszólalni nem bírtam (meg persze ha ő rákezdi nehéz közbeszólni, mert nemcsak hangosan és gyorsan beszél de egy kicsit nagyot is hall). Aztán este elmesélték a többiek, amiről még lemaradtam: a lavinachipről, amivel ha lavina alá temetődik a srác akkor kell megnyomnia, hogy megtalálják, illetve előadta azt is, hogy két pár kesztyűt fog vinni, mert a bőrkesztyű, amit felvesz az elején az lefagy a száguldás közben, s majd lecseréli akkor a thermora. Itt kezdtek potyogni a könnyeim attól, ahogy a többiek előadták a szöveget, és közben láttam magam előtt a srácot, és hallottam a hangját is. Na meg elképzeltem, ahogy többszáz kilométer per órával száguldozva, miután kilökik egy helikopterből majd kesztyűt cserél.

Elvileg ma van a nagy nap, kíváncsi vagyok azért, túlélte-e. Ha igen, akkor még úgyis évekig mesélni fog arról, mi hogy történt.