November hetedikén mindig elkap a nosztalgia. Amikor úttörõként még ünnepeltünk. A vidéki mozi színpadán bár nem voltam énekkaros, de orosz szakkörös és tudtam a Nyírfácska szövegét szólóznom kellett 😀 Aztán gimiben már csak kulturális vetélkedõ volt, nem is annyira Szovjetes, viszont második helyezettként csapatunk (a nagy szó az volt, hogy elsõ vagy második osztályosként megvertük a felsõbb évfolyamokat – pontosan csak akkor tudnám megmondani, ha otthon lennék és fellapoznám az adott év naplóját) orosz lemezeket kapott, mindenféle operákkal és komolyzenei felvételekkel, amiket Moszkvából hozhattak az oda tanulmányi kirándulásra járó orosztanárok. Mondhatom jobbam örültünk a plusszként járó tortának. A lemezeket én, mint csapatvezetõ vittem haza, még mindig megvannak.
Lenin lámpácskái, amit alsósként valami ünnepélyre kaptam, aztán ugye mire már gimiben negyedikesek lettünk, benne volt a történelemkönyvben a sztori, hogy amikor Moszkva villamoshálózatát mutatták be a 20as években a vezérkarnak egy térképen, amelyen lámpácskák voltak, az egész város sötétbe borult.
