Ugye nekünk nincs tévénk. Ez választás kérdése, semmi másé. Nem hiányzik. Főleg amióta DVD viszont van. Már albérletbe költözésünkkor lemondattuk a kábeltévét és a lakásba se tervezzük, hogy bevezetjük. Internetet azt igen, az majd lesz otthon is. Persze amikor szülői látogatáson vagyunk, akkor nézzük mi is, főleg a reklámokat szoktuk. Na meg annyira jól hangzik, hogy nincs tévénk, nem nézzük a valóságsókat meg gagyi filmeket és a Fókuszt. Úgyse lehet menekülni előlük, mert az ember hallja a rádióban, olvassa az újságban és ott van az interneten is, de azért mégis… a mi választásunk.
Anyósjelölt gyermeknapi meglepetése persze egy hordozható pici fekete-fehér tévé volt. Nagy lelkesen felhozott belőle 2 darabot, egyet nekünk, egyet Cicáéknak. Péntek délután mikor hazamentem a kezembe nyomta. Kínomban nem bírtam abbahagyni a vigyorgást: nem igaz, hogy nem hiszik el, hogy nem hátrány, hogy nekünk nincs, enélkül is teljes életet lehet élni. Anyósjelölt meg azt hitte, én legalább örülök neki, hisz párom kerek perec megmondta, hogy ekkora szar ajándékot rég kapott.
A hétvége további része (miután kettesben maradtunk) azzal is telt, hogy kitaláljuk, hogyan tudjuk visszaadni majd az ajándékot. Mert azért az kiderült, hogy igazából maguknak szerették volna a tévét, de arra sajnálták kiadni a pénzt, a gyerekeknek majd jó lesz elvet követve azonban inkább vettek kettőt.
Péntek este anyósjelölt próbálkozott azzal, hogy beállítsa a konyhába a focimeccset, de hát a vétel nem volt az igazi. Pedig mondogatta, hogy otthon ezzel nem volt hiba. Párom magyarázta, hogy vidéken, a pusztán nem is gond, de betonhegyek és egyéb zavarások, árnyékolások közt nálunk csak szobaantennával vagy kábellel menne. Úgyhogy abszolút nem használható.
Még azelőtt vissza kell hozzájuk juttani a tévét, hogy apósjelölt fabrikáljon nekünk antennát és legközelebb azzal állítsanak be. Mert akkor semmilyen kifogásunk nem lesz…
