Harakiri

Most, hogy már nem az első népszerű és nem is múltnélküli blogger hagyja abba az igehirdetést, elég sokan foglalkoznak a kérdéssel, hogy blogni vagy nem blogni? A téma majdnem úgy terjed, mint a page 23 játék. Igazából azt gondoltam, azt fogom majd írni, hogy nem jó a harakiri. Mert ha valami érdekes és értékes volt, akkor mi értelme letörölni? Ha nem akar a blog szerzője baszogatást még mindig leszedheti a kommentet, az üzenőfalat, sőt még az emilcímet is, csupán hátrahagyja az írásait. Mert engem például szörnyen idegesít, hogy valakinek a bejegyzéséhez tegnap még lazán linkeltem, ma meg csak a hűlt helye van. Jó, persze vannak archivált oldalak, szóval meg lehet még bizonyos dolgokat találni. De az már persze körülményesebb. Szóval nem csak a szó száll el, hanem a blog is. Szóval mint lelkes olvasó háborogtam. Ha valaki abbahagyja a blogolást, rendben, tegye, vonuljon vissza, esetleg indokolja meg, de ne harakirizze magát. Mert az nekem, a lelkes olvasónak esetleg fáj mert űrt hagy maga után. Aztán olvastam olyan véleményt is, hogy ha valaki le akar szokni róla és ott van a blog még mindig amiről tudja, hogy bármikor folytathatja, akkor elcsábul, oda az elhatározás. Okés, ez is elfogadható indok a harakirire. De ha nagyon akar blogolni mi tartja vissza, hogy újra kezdje? Esetleg új néven. Akkor már lehet, hogy sajnálja az előzmények elvesztését. Legalábbis én biztos ezt tenném. Szóval a harakirit mint blogbefejezést nem szeretem és hiába a mindenféle utánaolvasás, érvelések meghallgatása, még az indokok elfogadása is nehezemre esik.
Nekem annyira jó, hogy itt van ez az elmúlt 3 évem, hogy vissza tudom olvasni. Tudom, hogy néhány emberen kívül sokan nem éreznék, hogy nagy űrt nem hagynék magam után, de a blogomat most már az életművem részének tekintem, ami kicsit ilyen, kicsit olyan, lehet kedvelni, vagy rá se hederíteni (nem vagyok egy indulatokat kiváltó személy se az életben se a neten, de ez nekem megfelel). Mindenesetre én nevelgettem, foglalkoztam vele. Marad. Maradok.