Ugyebár pont ennek a filmnek kapcsán ismerkedtem meg Jennifer Weinerrel. S azt kell mondanom, hogy nem hiába. Az első könyv és ez a történet mindenképp meghozta az étvágyat.
A sztori egy testvérpárról szól, akik igazán különböznek egymástól, csupán a cipőméretük és a családi hátterük egyforma. Igazi szeretet-gyűlölet kapcsolat az övék, s a történet arról szól, hogy találják meg önmagukat, egymás és az elveszett családot. Elvileg a könyv is fergeteges (persze mire visszamentem nyáron a Red Busba elvitték az összes Weiner regényt amit hátrahagytam), de a film is igazán jó. Vígjáték, főleg nőknek, nőkről de nem az a túl szentimentális, túl nyálas dolog. A rendező férfi, mégis kíváló érzékkel nyúlt a témához, ebből is látszik a tehetség, hisz Curtis Hanson rendezte nemcsak a 8 mérföldet, a Szigorúan bizalmast de még a Wonder boyst is. A színészek pedig ragyogóak, Toni Colette mindenben élvezhető, itt is nagyon jól visszaadja Rose-t, a fizikai és lelki változást, amin keresztül megy (amikor rút kiskacsából elégedett, ragyogó nő lesz) Shirley MacLane nem sajnálja mutogatni a ráncait és májfoltjait, s még a hőn utált Cameron Diaz is meglepően visszafogott (nincs a hülye nevetése, ugrándozása), mintha felnőtt volna végre. Látom ebből a leírásból az egész túlságosan is női mozinak tűnik és tuti az, de az a szívvel és lélekkel teli fajta ami még a pasiknak se árt, valamint a rengeteg özvegy nyugdíjas öreg haláli beszólása is megér egy misét.