Dagad

Tegnap este megállapítottuk a párommal, hogy bizony kezd eltorzulni, felpuffadni az arcom. Annak idején a kisebbik hugom napokkal a szülés előtt kezdett így kinézni. Szóval úgy döntöttünk, ez már tuti a visszaszámlálás. Ma koradélután beállított a nagyobbik hugom, aki a szomszédos utcába jött konferenciázni és nálunk fog aludni. Amikor meglátott két dolgot mondott:
1. Nincs is olyan nagy hasad
2. Hogy el van torzulva az arcod. Neki, mint mondja aznap reggel nézett így ki a feje, amikor szült. Úgyhogy a délután egy részét azzal töltöttem, hogy figyeltem a testemet, akkor most van valami, vagy nincs valami. Igen, elkezdtem a kismamaparát, hogy jajj felismerem-e majd a tüneteket, nem fogok-e elkésni (a sógorom épp a hétvégén nyugtatott meg, hogy a szülőszobáról nem lehet lemaradni, de legalábbis nagyon nehéz). Érdekes mód magától a szüléstől még mindig nem tartok, ott majd alakul ahogy alakul, fáj amennyire fáj stb. csak az izgat, hogy odaérjek. Megbeszéltem ugyan Babszemmel, hogy nem szeretném, ha az éjszaka közepén döntene úgy, hogy kíváncsi a világra, mert jó lenne még egyet aludni a nagy találkozó előtt, s mivel eddig is tartotta magát a kéréseimhez, reménykedem.